Szkéné Színház 50

Publikálás dátuma
2020.03.28. 12:22

Fotó: Szkéné Színház
Ötvenéves volt a múlt szombaton a Szkéné Színház, ez a kicsi, de annál meghatározóbb teátrum, ahonnan temérdek kezdeményezés, fontos alkotó indult el a hazai színházi életben. Sokan készültek ünneplésre, lett volna gálaest, és akár éjszakába nyúló buli, találkozhattak volna a valaha ott fellépők, a most is ott dolgozók, na meg a kitartó törzsközönség tagjai. Mindez persze a koronavírus járvány miatt elmaradt, de hát ettől még a jubileum az jubileum. Vagány, kicsit törvényen kívüli, merészen kísérletező hely volt általában a Szkéné a Műszaki Egyetem második emeletén, ahová még nem is olyan régen gyalog kellett fölcipelni a díszleteket, mert a lift hosszú ideig nem működött. De valahogy ez is belefért azok lelkesedésébe, akik közül bár már sokan abszolút profik, sőt, egy részük kimondottan befutottnak nevezhető, de mégis megőrizték a diákos hevületüket, lázas alkotókedvüket és a kísérletezésre való hajlamukat. Többnyire olyanok láthatók itt, akik nem teltek el saját eredményeikkel, nem ülnek a babérjaikon, szenvedélyesen keresik az újat, és bár zömüknek jócskán van humora is, mégis igencsak komoly közlendőjük van a világról. Ki akarják vonni magukat a nagy „művészi ipar” termelési nyomása alól. De rendszerint nem köldöknézők, nem „lilák”, megmutatkozási lehetőségre, sikerre, otthonos közegre vágynak, ahol az ötletet a megvalósulástól nem választják el gazdasági osztályok, titkárságok, igazgatói előszobák. A keretek között lehet fantáziálni, álmodni, egymást ösztönözni és megvalósítani az elképzeléseket. Több ütős csoport „tanyázik” a Szkénében. Először Pintér Béla és Társulata vonta úgy magára a figyelmet, rögtön az első produkcióival, a Népi rabléttel, a Kórház-Bakonnyal, A sehova kapujával, hogy országos visszhangot, feltűnést keltett, sokan olyanok, akik addig nem figyeltek a Szkénére, felhelyezték a színházi térképükre. Korábban is történtek pedig ott igencsak izgalmas dolgok. Már a színház létrejötte sem volt mindennapos. Először egy fölöttébb lepusztult, két tanteremnyi helyiséget kapott meg az egyetem színjátszó-csoportja, aminek az élére Keleti István került, aki később a Pinceszínház majd az Arany János Színház igazgatójaként lett elismert. Igen jó szeme, legendás pedagógiai érzéke volt, meglehetősen sok színész, színházi ember került ki a keze közül. Az együttes tagjai a KISZ anyagi segítségével, a saját kezükkel építették a színházat, amit a díszteremből választottak le. Vidolovits László építészhallgató tervezte, aki maga ugyancsak „kézzel-lábbal” is dolgozott az építkezésen. A csoport tagjai vitték föl a vastraverzeket is, amelyeket innen-onnan szereztek. Valami sajátos történelmi pillanat kellett ahhoz, hogy a műszaki fiatalokban, akiknek alapérdeklődése és mestersége más, annyi humán vágy és emberi kapacitás jöjjön össze, hogy minden anyagi érdek nélkül létrehozzák ezt a máig működő színházat. Ahová az első időkben főleg az ottani egyetemisták jártak. Félig-meddig alulról jövő kezdeményezés volt. 1974-ben Wiegmann Alfréd veszi át Keletitől a Szkéné Együttest. Varga Tamásnak is van egy saját csoportja, Regős Pálnak pedig a BME Pantomim névre keresztelt mozgásszínháza. Az ő fia, Regős János, aki aztán harminc évig meghatározta a Szkéné arculatát, tulajdonképpen kiszorította mindhárom csapatot. Úgy érezte, a Szkéné Együttes inkább csak a hivatásos színházakat másolja, és bár ezt viszonylag színvonalasan teszi, semmilyen szellemi, esztétikai újdonság nincs abban, amit csinálnak. Varga Tamás Együttes Színház elnevezésű csoportját jó közösségnek tartotta, de úgy vélte, inkább egymással vitatkoznak, mint olyan előadásokat hoznak létre, melyektől kialakul a közönségbázisuk. Édesapja csapatáról azt gondolta, hogy komolyan, céltudatosan, kísérleti pantomim színházat próbálnak csinálni, de mereveknek tartotta őket, akik nem nyitnak a közönség felé, ezért kevesen nézik őket. Akkoriban már fellépett a Szkénében két karizmatikus személyiség, Cseh Tamás és Sándor György. A Fodor Tamás vezette Stúdió K szinte korszakosnak nevezhető, nemzetközi sikert arató Woyzeck előadása is vagy tizenötször ment ott. És megjelent Somogyi István Tanulmány Színháza is, ami később Arvisura néven vált ismertté. Regős inkább már rájuk épített rezidens együttesként. Igaza lett, akár több százas szériákat is futó, izgalmas előadásokat csináltak a Szentivánéji álomból, A Mester és Margaritából, a Hamletből, a Piszkos Fredből. Az újdonsült direktor a találkozások színházát akarta létrehozni. Egy olyan helyet, ahol lehet kísérletezni, ahol mindenki bemutathatja a maga őrületét, rögeszméjét, és a nézők döntenek, hogy ez kell-e nekik vagy sem. És meg is csinálta. Maga is játszott, rendezett olykor, de nem akarta a saját képére formálni a színházat. És azt se engedte, hogy más ezt tegye, kisajátítsa. Egyébként érthetően, szerették volna ezt többen, köztük már Somogyiék is, de Galla Miklósék is szerettek volna ott csaknem egyfolytában játszani, Schilling Árpád is örült volna saját színháznak, és persze Pintér Béla ugyancsak. Valószínűleg lett is volna hozzá szuflájuk, tehetségük, hogy megtöltsék a nézőteret. De Regős őrizte a sokszínűséget, miközben igazgatóságának utolsó időszakában azért már eléggé Pintér Béláék produkciói jelentették a vivőerőt, és mellettük ellaposodott az előadások egy része. 2010-ben teljes strukturális átalakuláson ment át a Szkéné, ami addig az egyetemhez tartozott, ekkor átalakult nonprofit közhasznú kft.-vé. Ekkortól Németh Ádám az igazgató, és Tana-Kovács Ágnes, aki már korábban is fellépett ott táncosként, pantomimesként, színészként, és bizonyos szempontból Regős jobbkezének volt tekinthető, a művészeti vezető. Talpra állították a Szkénét gazdaságilag és megújították a repertoárját. Pintérék már többfelé játszanak, de változatlanul ez az egyik bázisuk. A például Mucsi Zoltán, Scherer Péter nevével fémjelzett Nézőművészeti Kft. kis csapatának is ez a törzshelye. Horváth Csaba mozgásszínházi Forte Társulatának szintén. Szikszai Rémusz érdekfeszítő rendezéseiből is látható egy csokorra való. És még sorolhatnám. A Szkéné kicsi színház, de töretlenül fontos hely. Abszolút figyelni kell arra, ami ott történik. 
Szerző

Kentaurbeszéd - A vírus: háború és béke - Lengyel László írása

Publikálás dátuma
2020.03.28. 11:00

Fotó: Marabu
A vírus korába értünk. A világjárvány a világháború utáni legsúlyosabb esemény. Érinti az egész emberiséget. Egyszerre globális, valamennyi földrészre kiterjedő, politikai és egészségügyi, társadalmi és gazdasági válság. Mindenekelőtt politikai válság: soha ennyire kevés emberen nem múlt ilyen sok ember, az emberiség sorsa. Minden politika. Politikusok és politikai intézmények döntenek egészségügyi, igazgatási, biztonsági, gazdasági kérdésekben. És a vírusválság korában világossá vált, hogy a politikusok magatartása nem a megoldás, hanem maga a probléma.
Hiába mondják okos emberek, hogy miről lehetne és kellene a világ vezetőinek dönteniük, amikor a világnak nincsenek vezetői és vezető intézményei. A vírus világprobléma, de a világnak nincs kormánya, telefonszáma. Hiába tudjuk, hogy egy globális válságot csak globális politikával, együttműködéssel és szolidaritással lehet megoldani, ha előtte és alatta a politikusok a nemzetállami alapú elkülönülést, egymás kizárását választották és e keretbe zárták a véleményük megnyilvánulásától megfosztott polgáraikat. Saját nemzetállami politika, nemzeti egészségügy, nemzeti gazdaság, nemzeti karantén, nemzeti határ – minden nemzeti, csak a vírus és a halál nemzetközi. És a nemzetállami politikusok rajtunk, bármilyen nemzetiségű embereken kísérleteznek. Magyar magyarként, kínai kínaiként, amerikai amerikaiként, olasz olaszként betegedjen és haljon meg, ha már emberként nem gyógyulhat meg. A tízes évek közepétől a nacionalista-populista politikusok háborút folytattak a globális nemzetközi intézmények és megállapodások ellen. Felbontották a szerződéseket, megszüntették vagy meggyengítették az intézményeket, és általános bizalmatlanságot teremtettek a nemzetközi szereplők között. A demokratikus vezetők tehetetlenül tűrték. A nemzetközi szereplők között hidegháborús a viszony, nem bízik senki senkiben. Ki hinne egy percig is Trumpnak vagy Putyinnak, Hszinek vagy az iráni ajatollahoknak? Még tegnapi önmaguknak se hisznek. A válság bizalmi válság. Kinek és miért hinnél? Egy tökéletesen hiteltelen politikai világelitnek kellene bizalmat és együttműködést kérnie vagy kikényszerítenie megosztott, félrevezetett társadalmaktól. Hogyan tehetne bármit az ENSZ Biztonsági Tanácsa, a WHO, az IMF, ha a nemzetállamok vezetői már külön-külön egymással szemben cselekedtek? Ki és miért bízna Orbánban és Kaczyńskiben, Bolsonaróban és Boris Johnsonban? Viszont mit tehetne bármelyik állam polgára a nemzetállami hullám kellős közepén, saját hiteltelen vezetésének túszaként? Hogyan lehetne a globális intelligencia része a globális politikai intelligencia-hiány idején?
Versenyt futunk az életért a halállal, a társadalomban a széteséssel, a gazdaságban az összeomlással szemben. A világjárvány, akár egy világháború vagy gazdasági világválság, egymás után és mellett méri a politikusok, a nemzetállamok – a közigazgatási, az egészségügyi, a szociális és oktatási intézmények -, a nagy ázsiai, amerikai, európai, és a közepes – így a mag-európai, a dél- és a kelet-európai -, valamint a nemzetállamokon belüli kis régiók, a multinacionális termelési és szolgáltatói láncolatok, a nemzetközi szervezetek, a tudományos intézmények, az egyházak és a civil szervezetek hitelességét, rugalmasságát és hatékonyságát. De legalább annyira mérlegre kerülnek az egyes társadalmak, e társadalmak – nemzedékek, rokonsági és családi, baráti hálózatok - viselkedésmódjai az emberközi válság idején. Ez egyszerre az emberek közti viszonyok válsága - melyik társadalom, melyik kisebb és nagyobb közösség mennyire fegyelmezett, szabálykövető és szolidáris -, és "anyag-csata" – melyik államnak, mekkora az egészségügyi eszköz- és emberkapacitása, illetve a szükséges igazgatási és szervezési eszköztára. A társadalmak túlélésből vizsgáznak. Megtanuljuk a túlélés civilizációját, amely egyszerre önmagunk és családunk mentése, de kisebb-nagyobb közösségeinké is, barátainké, tanítványainké, munkatársainké, akik iránt felelősséget érzünk. A túlélés a karanténban való együttélés vizsgája is. Megtapasztaljuk kire számíthatunk és kire nem. Vajon személyes és közösségi bűnbakokat keresünk, vagy megoldást és együttműködést? Vajon magunkat és önként fegyelmezzük, vagy másokat a magunk javára kényszerítünk? És fölkészülünk a jövendő életre, egy másfajta civilizációra, másfajta életmódra, életstílusra, mint ami a vírus előtt volt. Senki se tudja, hogy milyen lesz, rajtunk is múlik, hogy jobb legyen. Az államok túlélési versenyében a tanulékonyság és a megújulási képesség számít. Kína megtanulta, hogy hiteles visszatérése a világba csak akkor lehetséges, ha nemzetközi közjavakként (public goods) megosztja eszközeit, tapasztalatait és tudását a járvány kezeléséről. Az állam- és gazdasági elit megértette, hogy a nemzeti önzés helyett globális szolidaritást kell mutatnia. A nemzeti önzésbe süllyedt demokratikus Amerikának és Európának a válság után majd számot kell adnia arról, miért nem cselekedtek hasonlóan. Előttünk fekszik Itália haldoklóként kiterítve. Ha valaha a polgárháborús Hispánia volt Európa lelkiismereti kérdése, most a járványtól letepert Olaszország. Bergamo a vírus korának Guernicája. A kínai, orosz és kubai önkéntes orvoscsoportok pedig a nemzetközi brigádjai. Tudom, hogy nincs jogom kívánni, de mennyire büszkék lehetnénk arra, ha önkéntes magyar egészségügyiek kicsiny csoportja érkezne Itáliába. Amerika politikai újítása a republikánus-demokrata kongresszusi megegyezésen alapuló, „helikopterpénz” csomag. A kalandor Trumpot felhasználva és félretolva, Mnuchin pénzügyminiszter és a demokratákat képviselő Schumer megegyeztek egy 2000 milliárd dolláros óriáscsomagban, s benne a valamennyi amerikai állampolgárnak elküldött 1200 dolláros csekkben. A helikopterpénz-osztás épp annyira tabusértés, mint volt 2008-ban a FED eszközvásárlási programja. És Amerika példát mutatott arra, hogy választási évben, gyűlölködő politikai ellenfelek is tudnak megállapodást kötni. Innen már csak egy lépés az amerikai nemzetközi felelősségvállalás politikai, gazdasági és remélhetőleg egészségügyi téren. Németországnak van politikusa. Merkel nemcsak arra adott példát, hogyan kell együttérzően és felelősen beszélni a polgárokhoz, hanem keresztülvitte a 0-bázisú költségvetés (Schwarze Null) dogmájának felmondását is. A német költségvetés ezután szabadon és rugalmasan költhet, nincs már a zéró-költségvetés és a pozitív fizetési mérleg kényszere. Ezzel megnyílt az út az egyesült Európa előtt: vége a maastrichti kritériumok kötelező betartatásának, s valószínűleg új és bőkezűbb európai költségvetés jön létre. Vajon milyen lesz a békeidők rendszere? Bizonyos, hogy csak Kína, Amerika, Európa, Japán együttes és összehangolt föllépésével kerülhető el a világgazdasági összeomlás, a külön-külön csomagok csak lassíthatják a zuhanást. Aligha valószínű, hogy egy-egy nagy-gazdaság önmagában, bezárkózva jelentős fordulatot tudna elérni. Az igazi kérdés az, hogy miként, honnan kiindulva lesz képes a termelés és szolgáltatás globális láncolata másként, más ágazati szerkezetben megszerveződni. A járvány komoly figyelmeztetés, stressztesztje a klímaválságnak. A magyar kormánypolitika kizárólag magával törődik, hatalma megtartásán, sőt, megerősítésén munkálkodik. Ha korábban volt még valami bizalmi tőkéje, azt a válság kezelésével elfogyasztotta. Szükségintézkedések keresztülvezetésén szorgoskodik, nem készített valódi társadalmi-gazdaság csomagot az emberekért a válság ellen. Eljött az ideje egy gazdasági Nemzeti Csúcs összehívásának. Herczog László már tett javaslatot az Átmeneti Munkanélküli Segélyre és a Központi Szolidaritási Alapra, és Surányi Györgynek kész csomagterve van. A válság idejére havonta kellene 100 ezer, illetve az eltartott gyerekek után 50 ezer forintot adni azoknak, akik munkájukat elveszítik. Addig tegyünk, amíg Babits halálos ágyi üzenete valóra nem válik: „verhetetlen a magyar, amíg el nem árulja magában az embert”.
Frissítve: 2020.03.28. 13:47

Járványügyi félelemipar

Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:48

Fotó: ANTHONY WALLACE / AFP
Mi kezelhetőbb nehezebben, a koronavírus, vagy a kapcsolódó, terjedő félelem? Látható, hogy a félelemmel most nehezebben boldogulunk.
A héten Frankfurtban egy ICE-t, a mindenütt ismert ezüst szürke expresszvonatot órákon át nem engedték tovább, mert valaki a vonaton huzamosabban köhögött és tüsszögött. Eddig még Szingapúrban - az egyik különösen fegyelmező államban - sem értették, minek a brutális rend fenntartása. Mindenki látta, de ez első napokban senki sem értette, hogy miért van szükség évek óta az ottani mindent átfogó utcai szigorra. A koronavírus utólag láthatóan megteremtette a helyzetet hozzá. Az apró előírások, például a szárított zöldség és a közös fűszerhasználat tilalma ebédnél, megmaradnak, lehet, hogy örökre. Egy-két év óta már nem is fognak emlékezni arra, honnan a tiltás. Szingapúrban újonnan beállított rendőröket vetettek be az ismeretségek feltérképezésére. Aki nem mondja meg, kivel s mikor találkozott az utolsó hetekben, max. 6 hónapos börtönbüntetéssel is sújtható. Példát statuálandó már két "titkolózó" vuhanit, mint lehetséges forrást, már az új szabályok szerint elő is szedtek.
STIGMA VAGY SZOLIDARITÁS? A világegészségügy egyik főtisztviselője, a WHO főigazgatója a mindenfele terjedő, új ideiglenes szabályzás bevezetésénél jelezte, hogy ”szolidaritásról, és nem stigmáról van szó”. Elvben persze, így is felfogható, de amikor nagy légi társaságok törlik kínai járataikat, aki akarja, elhiszi, mások biztosan nem. Közben ugyanez a főigazgató dicsérte a kínaiakat a drákói közlekedési és más rendszabályok bevezetése kapcsán. Máskor a kínaiak antidemokratikusnak hitt lépéseit gyakran kritizálják, mostanában erről szó sem esik. Persze létezik egy mélyebb probléma a WHO (és az egészségügyi média) nagyobbrészt inkább nyugatias értékrendjében. E rendszer mégiscsak a kollektív biztonság része, s ebben az értelemben mégiscsak kevésbé egyéni, mint inkább kollektív értékeket, viselkedési utakat követ: a tisztviselők és propagandistáik szemében az autoriter megoldások népszerűbbek, vagy plasztikusabbak, mint a liberálisok. A WHO-főnök egyébként is udvarol a kínaiaknak, de a rendcsinálás első eredményei is mutatják - a fegyelmezésen túl - a kínai rendszer különleges képességeit. A WHO jelzi, hogy a szűkebben vett egészségi technológiák mellett sincs még egy ország, amely így tudna működni. Kínát dicsérte most ugyanebből a szempontból az ENSZ volt főtitkára is.
FEGYELEMKULTUSZ Bizonyos értelemben egy puhább, gyengébb és fegyelmezetlenebb országban, mondjuk Nigériában, sokkal többen és korábban haltak volna meg, amíg valamilyen komoly védekezés még vakcina nélkül beindul. Jó példa erre Irán, ami azért Kínánál technológiailag és szervezetileg nyilvánvalóan gyengébb, még ha igyekszik is egy fokig otthon fegyelmezni. Uráncentrifugái a hírek szerint szépen vannak, de a vírusokra azok nem igazán jók. Egy liberális rendszer megkísérelte volna a rendelkezésre álló eszközöket fokozatosan bevezetni, s nem olyan átfogóan és drasztikusan, ahogyan azt a kínaiak tették. Ebből a szempontból érdekesek lehetnek az olasz tanulságok: a kínai radikalizmus az európai közpolitikában egyszerűen elképzelhetetlen lett volna, bár itt is próbálkoztak kezdetben teljes települések elszigetelésével. A nemzetközi sajtóban persze a vita elfedi a tényt, hogy a kínai orvosokat, ápolókat keményen bevetették, amikor a személyzet védelméről még majdnem semmit sem tudtak. Így az első hetekben különösen magas volt a fertőzések száma, s ebből a csapatból máris nem kevesen haltak meg. Ezeknek az embereknek a nyilvánvaló hősiességéről roppant keveset írnak. DE-GLOBALIZÁCIÓ Kérdés, mi történik közben a globalizációval a koronafertőzések első hónapjaiban? Egyszerű kumulálódó válságokról, vagy egy de-globalizációs hullám kezdetéről van szó? A világban a járványtól függetlenül vagy másfél-két éve folyik valamilyen ideológiai támadás a gépkocsikkal szemben. Ez akár indokolt is lehetne, de az autóipar különleges stratégiai ágazat. Ha frontálisan nekiesünk, bár a klíma szempontjából védhetően, önmagában is belevágunk az ipari fejlődés egyik szerkezeti középpontjába. A kínai ipar igen jó része, különösen a gépkocsigyártás és -kereskedelem az elmúlt hetekben egyszerűen leállt, s ez egyfajta újabb válságot robbantott ki az egész nemzetközi autóágazatban, a németeken keresztül pedig nálunk is. S az ipari válságnak már ma is van egy hétköznapi oldala. Az emberek jó része Kínában és máshol is az üzemektől távolabb lakik. Most kezdtek Sanghajban és Pekingben ingyenes vonatokat és buszokat kínálni, hogy visszaszállítsák az üzemekbe az embereket. Ez azért is tűnik hasznosnak, mert az újévi ünnepek és a járvány kezdete óta már hosszú idő telt el, s a másfél-két hónap alatt sokan kezdtek elszokni a rendszeres gyári munkától. Az olasz járvány központja Lombardia, a legfejlettebb olasz tartomány. Lombardia ezekben a napokban-hetekben kezd leállni. De a tartósabb leállás a kooperáció miatt már a közeljövőben Németországra is tragikus lehet. AZ ÜRES CIVIL PÁLYA Az egész járványszabályozásból közben a civil társadalomra alig hagynak valamit. S ez önmagában is figyelemreméltó. Hangsúlyozottan minden programozva van, miközben több országban, s tartományban azért kezd csökkenni, vagy most már éppen visszaesni a fertőzések száma. Egyébként ezeket a számokat a nyilvánosság elől nem is titkolják. Ilyenkor talán már az emberek maguk is dönthetnének - ha nem vagyok túl optimista - egyes pontokon nagy rendezvények látogatásáról, tervezett kirándulások elhalasztásáról, vagy kivitelezéséről. Ha jobban hinnénk esetleg a civil társadalmakban, legalább a projektek egy részét egyéni, vagy családi döntésekre lehetne bízni. Azonban ilyesmit a nemzetközi egészségügyi hatóságok sem tudnak elképzelni. Kérdés, ez onnan jön-e, hogy a járvány egy anti-civil politikai rendszerben tört ki először, s csak tovább használják a jól bejárt módszereket, vagy ezekkel a fegyelmező eszközökkel a hatóságok mindenütt boldogan élnek, hogy a rendet biztosítsák? Miért állítja le a német állam, pár nappal a rendezvény előtt a Lipcsei Könyvvásárt, amikor még igazi járványhullám sincs? Valószínűleg ki akarja próbálni a preventív biztonsági államot. Európában ilyesmire nemigen voltak példák. Nemcsak igazi járványokat nem ismerünk, de újabban adott nagyságrend fölötti tiltakozó mozgalmakat, tűzvészeket, természeti csapással járó klímaeseményeket sem. A kezelésmódoknak, egységes logikáknak viszont, úgy látszik, rutinszerűekké kell válniuk. S ez kísérletek nélkül nem megy. Ezzel lehetne leginkább a korona-dráma különböző változatait most indokolni. De hát néhány perce olvastam a Süddeutsche Zeitung anyagát ez első német koronavírusos halottakról. Ilyenkor nem a civileké a pálya. Különben, ha a történések világosan kiszámíthatóak lennének, a szabályozással nem a politikának, hanem az orvosoknak kellene törődniük. A mostani történések a politikának azért érdekesek, mert sok bennük a bizonytalanság, s ilyenkor talán elsősorban nem az orvosok, hanem mégiscsak a politikusok próbálkoznak mandátumhoz jutni. Egyébként az egészségügynek már most is rendkívüli széles szabályozási jogosítványai vannak. De ha meglennének a megbízható vakcinák, a jelenlegi politikai-szakmai egyensúlyok megváltoznának. A politikusok terei bizonyos értelemben visszaszorulnának. Persze, ehhez a vakcina fejlesztés sem maradhatna kizárólag a nagy gyógyszergyárak ügye. Mindez a transznacionális társadalmi mozgalmaknak a koordinációban is szerepet kínálhatna. Közben az otthoni (stay-at-home) üzemmódok sem fognak valószínűleg elolvadni, vagy visszafejlődni - a virtuális pénzpiacoktól a távoktatásig. Itt sem történik semmi olyan mozgás, ami nem egyfajta folytatása lenne a korábbi irányoknak. Újraéled (egyelőre a vásárlási pánik körülményei között) a kereslet a hagyományos konzervek iránt. Kínában egyébként a láthatóan még ma is karanténban tartott hatalmas tömegek unatkoznak (a szórakoztatóiparnak előre nem voltak eredeti ötletei), az otthoni olvasás piaca már egy fél nemzedék óta összement, és a jelek szerint egyelőre, a karanténok első heteiben/hónapjaiban nem nőtt vissza sehol sem. Akik leszoknak az olvasásról, nem szoknak simán vissza. De például Kínában gyorsan nőni kezdett az online fitness ipar, a virtuális tagságok, az előfizethető új mozgásvideók kifejezetten jövedelmezőek. A repülőjegyek árai közben esnek. Az egyik legnépszerűbb útvonalon, a Párizs-New York-in például felére. Közben a járatszámokat is visszafogták. Egyébként, miközben különösen drámaian redukálták a kínai járatokat, ezt önmagában sem a WHO sem a nemzetközi légi forgalmi szervek nem ajánlottak. Tehát a projektnek nem egészségügyi célja volt, csak a nemzetközi közönséget akarták egy kicsit megnyugtatni. Egyébként a WHO-n belül is kevés történt, hiszen előzetesen léteztek irányszámok arra, milyen kölcsönöket ajánlanak fel a központi egészségpolitikán keresztül a fejlődők megsegítésére a mostanihoz hasonló vészhelyzetekben. Ezeket az összegeket eddig legalább is nem mozgósították. De hát a kézmosás költség-hatékonysága most még mindig egyedülálló.
MORÁLIS PÁNIK Természetesen, amit megfigyelhetünk, az a morális pánik egyik válfaja. A morális pánik során a média általában leegyszerűsített módon mutat be egy-egy csoportot, amelyek fenyegetéseket generálnak. A jelenség médiaképe leegyszerűsített és fenyegető. A morális pánik fogalmát az 1970-es években vezette be Stanley Cohen és ezt azóta is az eredeti felfogás szerint, lényegében változások nélkül használják. A koronavírus-történetben a kezdeti, idealizált (fertőzés nélküli) rendet jelzik, ami a létező szervezeti formákat fenyegeti. Kezelésmódként a mi környezetünkben a közvélemény általában autoriter megoldásokat támogat. A korábban rejtetten létező megoldások helyett hirtelen szigorúbb kezelésmódokat ajánlanak. Sőt, meglódul a közönség fantáziája és a lehetséges megoldásoknál keményebbeket húznak elő a kisebbségek, a fertőzöttek, az elkülönítendők kezelésére, az étkezési tilalmakra, a közös érintkezés korlátozására, esetleg a gyógyszerezésre. Ismerünk szakirodalmi eseteket, amikor egy rockszöveg tömeghisztériához, sőt gyilkosságokhoz is vezethet, egy járvány kezdete ennél sokkal magától értetődőbb, puhább eset. A koronavírus környékén egyelőre nincsenek egymással ellenséges szubkultúrák, mobiltelefon stílusok, futballhuligánok, vagy divatkövetés. De a járvány előrehaladásával még ilyenek is előkerülhetnek. MORÁLIS PÁNIK ITTHON, ÁTPOLITIZÁLVA A kormány az első két hétben nem látott helyi járványt, ezért a magyar környezetben nem volt hisztérikus. De a kormányfüggetlen közvélemény-szegmensek érzékenyebbek voltak; az ellenzéki politika helyenként közömbösséggel vádolta a kabinetet, sőt, ahol lehetett, az egészségi forrásokkal rosszul gazdálkodónak, pazarlónak mutatta be. Nem ott költenek, ahol kellene. Ugyan a járvány bevezető szakaszában egyelőre nincs szó eszköz- és forráshiányról, az ellenzéki vélemények más területekről folyamatosan ide összpontosítanak. A napi politikai konfrontáció persze kifejezetten szükséges, hogy a köz ezt az egészet itt és most komolyan vegye. De feltételezzük, hogy ezek a szidalmak megosztják az egész közvéleményt. Az itthoni, sajátos morális pánik egyes csoportokban erősödő veszélyeztetettséget kelthet, máshol pedig az inkább a kormány oldalára figyelők között talán rombolja a politikai hallást (hiszen most is a velük szemben egyébként ellenzékiként érvelők a hangosabbak). Mindkét oldalon ezért nagyobb odafigyelés szükséges majd a szűkebb egészségi szempontokra.
Szerző
Frissítve: 2020.03.22. 09:05