Városszéli békesség

Határtető kicsi víkendházainak lakóit a kényszer hozta ide. A többség elégedett a sorsával. A környék békéje tette az itt élőket bölccsé, vagy az alkalmazkodás bölcsessége szülte meg a környék békéjét? Eldönthetetlen.

– Jaj, rémálom az életünk! Nem akarok mondani semmit.

Ekképp utasít el egy 60 éves asszony és párja a Komló melletti külterület, Határtető egyik pozdorjából összeszegezett házában, amikor arról kérdezem: mióta élnek itt, hogyan kerültek ide? Az asszonynak szerény a nyugdíja, a férfi jövedelme a nyugdíj előtti álláskereső segély. A két ember szegényes ruházata ápolt, a faház tiszta, a bútorok szedett-vedettek, de bírják, a kályha ontja a meleget, a tűzhelyen rotyog a csülökpörkölt. Arról, hogy mitől rémálom az életük, egy szót se mondanak.

Határtetőn a hatvanas években kezdtek hétvégi telkeket kimérni. Azért volt erre szükség, mert a szocialista nagyvállalattá fejlesztett komlói szénbánya szívta magába a falusi munkaerőt, s a paraszti gyökerű melósok a lakótelepek gyepét felásva krumplit, zöldséget, kukoricát termeltek szabadidejükben, néhányan disznót, szárnyasokat, nyulakat tartottak az emeletes házak közé eszkábált ólakban. Ennek hatására a komlói tanács a város körül kertnegyedeket alakított ki, és telkeket adott bérbe a földdel szívesen bajmolódó bányászoknak. Határtetőn 600 parcellát mértek ki, a Komlót övező külterületeken pedig összesen két és fél ezret. A hobbikertek jó hatással voltak a bányászokra, aki ott gyomlált, az jobban bírta a kemény munkát, mint aki kocsmázott.

A kilencvenes években, a szénbánya bezárása után Komló nehéz helyzetbe került, s a kiskertek egy része funkciót váltott: mind több állandó lakója lett az így-úgy épített-tákolt, 20-40 négyzetméteres víkendházaknak. Ez történt Határtetőn is. Elsősorban az anyagilag megszorult családok és magánosok kerestek a külterületeken olcsó lakhatást, ezért a külvilág hajlamos arra, hogy a városrész lakóit lesajnálja. Ám, ha valaki végigsétál Határtető kővel megszórt vagy fűvel beültetett, szűk utcáin, és megszólítja az itt élőket, akkor azt tapasztalja, hogy az apró házak túlnyomó többségét a sorsukkal elégedett, összetartó, jókedélyű emberek lakják.

Gilicze Sándorné – az ittenieknek csak Sára – is közéjük tartozik. A 69 esztendős asszony tíz hónapja költözött ide. Sára hódmezővásárhelyi, az alföldi városban 30 évig irodán, 10 évig a piacon dolgozott. Férjét 2005-ben vesztette el, nagyobbik lánya 2010 óta Svájcban él párjával, két gyermekével. Kisebbik lánya, Andrea maradt Mezővásárhelyen, de elvált és vállalkozása tönkrement. Ezért el kellett adniuk a házukat, és albérletbe mentek. A magas bérleti díj miatt úgy döntöttek, vesznek inkább egy olcsó lakást. Baranyai hirdetéseket böngésztek, mivel Andrea egykor a vitorlásrepülésnek hódolt, és Pécsen versenyezve megtetszett neki ez a vidék. Találtak egy másfél szobás házat Komlón, a körtvélyesi lakótelepen másfél millióért. Továbbiakról Sára – dél-alföldiesen – így beszél:

– Beköltöztünk a lányommal és az ő fiával, Martinnal, de nöm bírtam megszokni. Hiányzott a kert, a mozgás, ráadásul azt éröztem, hogy ha elesnék az utcán, az embörök elmönnének mellettem.

Tavaly nyáron Sára és a lánya megvett egy házat Határtetőn. A lejtős telekre emelt épület eredetileg pince és présház volt, ám az előző tulajdonosok hozzátoldottak és emeletet húztak rá, így lett benne két szoba, konyha és fürdő. Utóbbiban kényelmes sarokkád terpeszkedik, az emeleti szoba méretes ablakán keresztül pedig szívmelengető kilátás nyílik a Mecsek lankáira.

– Csodás ez a panoráma – pihen meg Sára szeme a látványon, miközben szürke macskája, a nevét a kosárfenoménról kapó Dzsorden játékosan körbeugrálja őt. – Csodás ez a csönd is. És a szomszédok figyelnek egymásra. Amikor megérköztünk, azt kérdözték, miben segíthetnek. A lányom is szeret itt lakni, de ő Pesten talált munkát, és csak hétvégeken jön. Az unokámnak, Martinnak viszont nem jó ez a hely, 18 éves, középiskolás, inkább a belvárosban lakna. Most is bemönt a barátaihoz, Komlóra. Megértöm.

Sára házának előző gazdája otthoni balesetben halt meg, a környékbeliek által csak Dzsimiként emlegetett nyugdíjas bányász a padlásra vezető meredek lépcsőről leesve gerincét törte. Sára szomszédja, az ötvenes éveit taposó Szigeti József elérzékenyülve beszél róla:

– Dzsimi nagyon rendes ember volt, úgy szeretett engem, mint a fiát. A házát én hőszigeteltem, mindennap beszélgettünk, a baleset előtti este is. Megsirattam.

Szigeti József egykor a pécsi panelüzemben dolgozott, de lerokkantották. Felesége egy pécsi cipőüzemnél felsőrészkészítő. A házaspár 8 éve vett házat Határtetőn. Előtte egy 12 lakásos, önkormányzati tulajdonú házban laktak Pécs rosszhírű végében, az önkényes lakásfoglalóktól hemzsegő István aknán. A határtetői kétszobás víkendház 2,6 millió volt, a házaspár felnőtt fiával költözött oda, lányuk akkor már Németországban élt, férjével. A házat felújították, Szigeti József a hegyekre néző fedett terasszal bővítette az épületet. A család legszívesebben ott időz. Pár éve a házaspár fia megnősült, és a fiatalok száz méterrel odébb vettek egy hétvégi házat. A fiú pizzafutárként dolgozott február végéig, akkor viszont elment Ausztriába dolgozni. Azért döntött így, mert tavaly gyermekük született, s hármójuknak kevés már a pénz. Mindezt a fiú anyjától, Máriától tudom meg, aki hozzáteszi:

– Ha ott megtalálja a számításait, lehet, hogy viszi a családját is. Mi akkor se megyünk, nekünk jó itt. Csend van, jó a levegő, szeretjük a szomszédjainkat, gyakran összejövünk, grillezünk, és órákig beszélgetünk. Számíthatunk egymásra, ha átmegyek egyikhez vagy másikhoz, az ajtót se zárom, felénk nincsenek lopások.

A kőművesként dolgozó Vincze Ferenc egy másfél szobás komlói panelben lakott feleségével, ám a Hásságy községből származó házaspárnak hiányzott a kert, ezért tíz éve, amikor már a gyermekeik kirepültek, vettek egy telket Határtetőn. Tavasztól őszig kicuccoltak kertbéli kicsi házukba, ápolták alma- és körtefáikat, pálinkát főztek, és esténként elüldögéltek a szabad ég alatt. Két éve az asszonyt elvitte a szíve, és Vincze Ferenc nem bírta a lakótelepi magányt, eladta lakását és kiköltözött a kertbe.

– Volt egy kis adósságom, azzal se bírtam – ismeri el az 59 esztendős, szakállas, mackós mozgású férfi. – A benti lakás rezsije havi 50 ezer forint volt, itt meg elég mindenre 15 ezer. Nem mindegy. Az is jó, hogy itt van összetartás. Múltkor fát aprítottam a szomszédasszonynak. Segítünk egymásnak.

Határtetőn találkoztam olyan nyugdíjas házaspárral, akik először azzal magyarázták a kertbe költözésüket, hogy nem bírták a lépcsőzést a harmadik emeletre a körtvélyesi lakótelepen. Aztán később más is kiderült:

– Nekünk nem volt annyi pénzünk, hogy kistafírozzuk a fiunkat – mondta a 70 esztendős családfő. – Így viszont, hogy kiköltöztünk, lett önálló otthona a családjával. De jobb is itt nekünk. Harminckét négyzetméteres a házunk, és megvan benne minden. És ma már tényleg nem bírjuk a lépcsőzést, nem is megyünk a fiunkhoz. Ő se jön hozzánk, nincs ideje. Lehet, hogy majd ő is csak úgy tud otthont adni a gyerekeinek, ha otthagyja nekik a tőlünk kapott lakást, és kiköltözik ide a párjával. Ő betanított munkás, én is az voltam. Nekik sincs megtakarított pénzük. Az autójuk 28 éves. A miénk csak 26.

Lázár Tibornak azért kellett megvennie augusztusban 1,2 millióért egy 30 négyzetméteres szoba-konyha-fürdőszobás házat, mert elvált, és korábbi otthona a volt felesége tulajdona. A dolgozni Pécsre ingázó, 50 éves férfi élvezi 1200 négyzetméteres kertjét. Hamarosan többen lesznek, mert Lázár sárgás bundájú, barátságos kutyája, a labrador-kuvasz nászból származó Kifli összejött egy helybéli „fiúval”, és vemhes.

– Nekem nagyon jó itt – mondja Lázár elköszönéskor, és gesztusaiból árad a mozdíthatatlan nyugalom.

Sokan jöttek Hatértetőre azért, mert válás után itt találtak olcsó lakásmegoldást. Egy harmincas éveiben járó asszony arról beszél, hogy férje verte őt.

– Azért nem írhatja le a nevemet, mert még ma is félek, hogy megtalál – mondja, miközben 20 négyzetméteres faházában kávéval kínál. – Három éve lakom itt, nem is hittem, hogy létezik ilyen béke.

Gilicze Sándorné áll az ablakban, nézi, ahogy az alkony sötétebbre árnyalja a környező mélyzöld réteket. Az ablak párkányán hatalmas rézserlegek. Férje nyerte egykor. Postagalambjai voltak, azokkal versenyzett.

– Hazataláltak 4-500 kilométerről. A férjem állt izgatottan az ablakban, és órával a kezében várta őket. A tudósok csak találgatják, hogy az a kicsi galambagy mitől talál haza. Az élet csupa titok. Én is, lám, alföldi lányként itt találtam meg az otthonomat. Ki érti ezt?