Tragikus elszigeteltség

Világjárvány, klímaváltozás, globalizáció, gazdasági válság, migráció. Kijutott mindebből már a középkor emberének is, drámai példa rá a grönlandi vikingek sorsa.

Hans Egede norvég misszionárius 1721-ben vitorlás hajóra szállt, hogy Grönlandon megkeresse (és lutheránus hitre térítse) a vikingek leszármazottait. A legendás Vörös Erik fedezte fel a hatalmas szigetet 895 körül. Kolóniákat hozott létre a „zöld földön”, utódai berendezkedtek a fjordok, csillogó tavak, festői völgyek között. Sokáig élénk kapcsolatot ápoltak az anyaországgal, de már jó ideje hírt sem kaptak felőlük. A hittérítő elhagyott falvakat, düledező templomokat talált. Csak inuit (eszkimó) vadászok éltek a zord vidéken. Vajon mi lett a telepesekkel? – tűnődött útleírásában az igehirdető. Az utókor azóta is keresi a választ.

Vikingek nyomában

Az elhíresült középkori rejtélyt, a grönlandi vikingek eltűnését kezdte kutatni egy fiatal amerikai régész, Thomas McGovern 1976-ban. Megfigyeléseiből tetszetős elméletet kerekített disszertációjában. Arra jutott, a vikingek kedvező pillanatban érkeztek az akkor viszonylag enyhe klímájú szigetre – ezért nevezték el zöldnek –, de felelőtlenül gazdálkodtak erőforrásaikkal, tönkretették környezetüket, képtelenek voltak alkalmazkodni a változásokhoz, végül éhen vesztek.

A világhírű környezetvédő, Jared Diamond Összeomlás című könyvéből (2005) széles körben ismertté vált ez az elképzelés. Eszerint a földművelő, állattartó telepesek túllegeltették szarvasmarháikat és juhaikat, ezzel hozzájárultak a talaj eróziójához. Kivágták a fákat, nem tudtak új hajókat építeni, egy idő után már a régieket sem javíthatták. Végül, amikor a klíma hidegebbre fordult, a „kis jégkorszak” körülményei között makacsul ragaszkodtak régi szokásaikhoz, így közvetve maguk okozták végzetüket.

A sikerkönyv szerzője napjaink emberének üzent a példával: íme, így hanyatlik, majd pusztul el egy virágzó civilizáció, ha pazarlóan gazdálkodik, feléli természeti kincseit, és nem hajlandó radikálisan változtatni az életformáján, amikor külső feltételek kényszerítik. Bezzeg az inuitok, bizonygatta, összhangban léteztek a környezettel, egyszerű vadászó életmódjukat fennakadás nélkül folytathatták. Hatásos teória, de ma már tudjuk, csak részben igaz.

Szerencse, hogy a PhD-t nem lehet visszavonni – jegyezte meg öniróniával McGovern egy 2016-os interjúban. A professzor, akinek dús szakálla időközben őszbe csavarodott, folytatta a munkát, és négy évtized alatt, lépésről lépésre megcáfolta saját eredeti feltevéseit az összeomlás okairól. Az ásatásokon, elsősorban a szemétlerakókban talált maradványok alapos elemzése bizonyította, hogy a gondolatmenet sántít.

Rozmáragyar és pestis

A grönlandi vikingek gazdasága nem az agráriumra épült, hanem a vadászatra. Elsődleges fehérjeforrásuk a rozmárhús volt; az állattartás inkább Skandináviából hozott hagyomány náluk. Kincset érő luxuscikkel, rozmáragyarral adóztak a norvég királynak és az egyháznak. Ezzel fizettek mindenért, amit helyben nem tudtak megtermelni, előállítani (gabona, bor, vas). Sohasem váltak önellátókká. „Nem élhettek túl az Európával folytatott kereskedés nélkül”, állapítja meg Jette Arneborg, a dán Nemzeti Múzeum munkatársa.

Vesztüket események tragikus láncolata idézte elő, néhány nemzedék alatt. Az indonéziai Szamalasz vulkán kitörésével (1257) iszonyatos mennyiségű hamu került a légkörbe, eltakarta a napot, és globális lehűlést okozott. Évtizedekig rossz volt a termés, gyakori az éhínség Európában is. Jég akadályozta az észak-atlanti hajózást. Egyre nehezebbé és veszedelmesebbé vált a kereskedelem, akárcsak a vadászat: egyetlen hajótörésben odaveszhetett egy-egy közösség minden férfija.

A következő században a rozmáragyar sem volt már olyan kelendő, mint ahogy megszokták. Portugál hajósok egyre messzebbre merészkedtek az afrikai partok mentén, kereskedni kezdtek a bennszülöttekkel, és elefántcsonttal tértek vissza, ami roppant népszerű lett az európai gazdagok körében. A váratlan konkurencia miatt a fő viking exporttermék árfolyama lezuhant. A legrosszabbkor, a gazdasági válság közepette ütött be a pestis. A járvány ugyan nem ért el Grönlandra, de hatása végzetesnek bizonyult.

Az elnyomorodó Európának más baja volt, nem érdekelt senkit a divatjamúlt rozmárcsont, pláne észszerűtlenül nagy erőfeszítések és kockázatok árán. A vikingek talán átvészelhették volna e csapásokat külön-külön, de így, hogy csőstül jött a baj, esélyük sem volt. Megszakadtak a kapcsolataik az anyaországgal, nem fértek hozzá a fennmaradásukhoz nélkülözhetetlen árukhoz. Utolsó falujuk a XV. században néptelenedett el – nem sokkal azelőtt, hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát.

Hiába alkalmazkodtak

„A grönlandi vikingek lényegében a globalizáció és egy pandémia áldozatai lettek” – összegez Tim Folger a Smithsonian Magazinban (2017). Nyomaikat ma a legmodernebb technológiákkal tanulmányozzák, csakhogy a régészek versenyt futnak az idővel. A lelőhelyeket újabb éghajlatváltozás fenyegeti: ezúttal felmelegedés. Sok szerves anyagot öt-hatszáz éven át megőrzött a jégtakaró, ám a hirtelen olvadás miatt enyészetnek indultak. „Borzalmas, hogy épp, amikor kezdhetnénk valamit az adatokkal, minden eltűnik a lábunk alól” – mondta Poul Holm, a dublini Trinity College történésze.

Abban egyetértenek a tudósok, hogy igazságtalanok voltak „a buta vikingekkel”. Jobb gazdák voltak, mint gondolták róluk. Fénykorukban is legföljebb háromezren lehettek, életformájuk évszázadokig fenntarthatónak bizonyult. Kritikusra forduló helyzetükben minden tőlük telhetőt megtettek, hogy idomuljanak a változó feltételekhez. Földjeiket pihentették, trágyázták, öntözték. Hiába.

A korábbi nézeteit felülvizsgáló McGovern szerint a valóság ijesztőbb, mint képzelte. „Lehet, hogy az ember sok mindent jól csinál. Lehet alkalmazkodó, lehet rugalmas, lehet ellenálló – és mégis kipusztul.”

Az eszkimókat valóban kevésbé sújtották a kataklizmák. Ők nem műveltek földet, nem kereskedtek távoli országokkal, zsákmányukat a parton ejtették el. Hogy miért nem utánozták őket a vikingek? Niels Lynnerup, a Koppenhágai Egyetem antropológusa szerint valószínűleg azért, mert azzal az identitásukat adták volna fel. Reménytelen elszigeteltségükben is civilizált, keresztény európaiaknak tekintették magukat – püspöki székhelyük is volt, Gardar –, az őslakókat lenézték. Szóba sem jött, hogy „barbár” módra éljenek.

Lynnerup felfigyelt arra, hogy milyen takaros rendet hagytak hátra elnéptelenedett falvaikban. Ebből arra következtet, hogy a kolóniák nem hirtelen, erőszakos véget értek. A telepesek megfontoltan, szervezetten adhatták fel otthonukat, amikor jövőjük kilátástalanná vált. Értékeiket, használati tárgyaikat magukkal vitték. Ez történik mindig, ha valahol nem lehet tovább élni: az emberek felkerekednek, és a veszélyekkel dacolva új helyet keresnek. A viking hódítók utódai migránsok lettek.

A Grönlandról menekülők úti célja egy másik északi sziget, Izland lett. Volt, akinek sikerült átjutnia. Kettejüket név szerint azonosítják levéltári források. Sigrid Björnsdóttir és Thorstein Olafsson a grönlandi Hvalsey templomában házasodott össze, 1408. szeptember 16-án, vasárnap. Az ezt tanúsító levél az utolsó írott emlék a letűnt korszakból. Tizenhat esztendővel később, 1424-ben a pár Izlandon bukkant fel, vélhetően egy nagyobb bevándorlócsoport tagjaként. Leszármazottaik talán még ma is élnek.