Velencében járunk a második világháború alatt, amikor a német hadsereg bevonult Észak-Olaszországba, hogy megakadályozza korábbi szövetségese elpártolását. Egy idős zsidó órás 1943-ban, az olasz történelem talán legsötétebb korszakában igyekszik boldogulni a velencei gettóban. Az öregúr elhatározza, hogy felépíti az automatont – Ninót, a robotfiút –, aki társaságot nyújt neki a sötét napokban, és családtagként él vele az elhagyatott, zárt és rettegéssel teli városrészben. Az olasz fotóművész, Paolo Ventura különös mesebeli történetét a Műcsarnok falai között, és az intézmény online térbe költözését követően immár a nappalikban is végig követhetjük. A képzőművészet és fotográfia, képzelet és valóság határán egyensúlyozó kiállítás komorsága, nyomasztó hangulata és sejtelmes fényei ellenére – vagy épp azért – beszippant minket az automaton világába, amely az alkotó a mesekönyvíró édesapjától halott történetén alapul.
Paolo Ventura könnyed mozdulatokkal vegyíti a fikciót és a valóságot, a történelem, múltunk rémségeit, és képzeletének játékát. Megemlékezik az ötszáz éve, 1516-ban a zsidók lakhelyéül kijelölt, gettónak nevezett városrészről, ahol többek között Shakespeare A velencei kalmárja is játszódik, s amely az évszázadok során sokféle zsidó kultúrának adott teret. Egyúttal felidézi előttünk azokat a teremtett lényeket, automata gépezeteket, robotokat, amelyek régóta mozgatják a művészek fantáziáját, elég csak Mary Shelley Frankensteinjére, Carlo Collodi Pinokkiójára, vagy E. T. A. Hoffmann Coppeliájára gondolnunk. Mindezek mellett mégis saját képzeletbeli meséjét építi, annak határait óvatosan elfedve, hogy aztán magunk se tudjuk, hol is járunk igazán, mi az igaz és mi a hamis.
Ezekből az alapvetésekből bontakozik ki előttünk a huszonkét kockából álló „fotósorozat”, melyek rövid képaláírásai rajzolják ki a nem mindennapi mese ívét. Maga Paolo Ventura így vall munkájáról: „A történet minden egyes képe ebben a képzeletbeli Velencében készült, amelyet saját kezűleg építettem fel kicsiben. A sztori egyetlen, valóban megtörtént része a náci hadsereg és az olasz rendőrség bevonulása a gettóba 1943 decemberében”. A képek szereplői, az utcák, házak el- és berendezése, a világ minden részlete az alkotó kezei közül került ki, aki aztán aprócska bábszínházszerű alakjait a fotó segítségével keltette „életre”, ezzel dimenziók közti átjárásokat létrehozva. Ahogy a korábbi sajtótájékoztató alkalmával Szarka Klára kurátor is felhívta rá az érdeklődők figyelmét: aprólékosan kidolgozott, finom részletekkel találkozhatunk az egyes jelenetekben. Egy helyen például a moziműsor is kiolvasható, ami Lucino Visconti első filmjét, a Megszállottságot hirdeti.
„Paolo Ventura legnagyobb erőssége, hogy a jó értelemben vett gyermeki őszinteséget és történetmesélő képességet meg tudta őrizni” – hangsúlyozta Szarka Klára, amit a tökéletesen megformált kis cipő, könyvespolc vagy ebédlőasztal mellett mi sem bizonyít jobban, mint az a feketén hagyott kép, amely az ábrázolhatatlant vetíti elénk. Az alkotó egy olyan szokatlan világba kalauzol el, amelynek körvonalai messziről ismerősek, mégis bizonytalanul mozgunk benne. Végig vezet minket Nino történetén, bepillantást enged abba az álomvilágba, amelyből ő sem tudott kimaradni – más munkáiba önmagát és családját is bevonta –, hogy aztán a tárlat végén hirtelen elengedje a kezünket.
Infó:
Paolo Ventura: Velencei történet / Automaton
Műcsarnok
A kiállítás jelenleg nem látogatható, a Műcsarnok weboldalán keresztül elérhető a virtuális séta. Kurátor: Szarka Klára.
