Nekik jól jött

Válsághelyzetben teljesen normális, hogy az éppen hatalmon lévő vezetők népszerűsége hirtelenjében megugrik. Az állam- és kormányfők kegyelmi állapotba kerülnek, hiszen lényegében semmit sem kell tenniük ahhoz, hogy közkedveltségi mutatójuk emelkedjen. Az emberek félnek, kemény döntéseket várnak, azt remélik, hogy a dráma hamarabb véget ér, ha országuk kabinetje határozottan lép fel. Egyetlen ilyen törvény is elég ahhoz, hogy máris jobban kedveljék miniszterelnöküket. Jó példa erre Giuseppe Conte esete, akinek a kormánya február elején még a bukás szélén állt, most viszont 71 százalék bízik benne.

Conte azonban valóban igyekezett kezdettől fogva alkalmazkodni az adott helyzethez. Sokan sokáig bábnak tartották, de igazi államférfi vált belőle. Emelkedett eközben Donald Trump népszerűsége is, pedig néhány hete még cinikusan, pökhendien nyilatkozott a koronavírusról, a demokraták ármánykodásának tartva azt. Rekordmagasságokba szökött Boris Johnson brit kormányfő mutatója is, annak ellenére, hogy nemrégiben még a nyájimmunitás elsőbbségét hirdette, veszélybe sodorva ezzel saját honfitársai egészségét.

Az emberek gyorsan felejtenek. Ma már feledésbe merülnek a politikusok súlyos baklövései is. Csakhogy a kegyelmi állapot nem tart örökké. Emlékezhetünk a 2001-es amerikai terrortámadás, vagy a 2015-ös párizsi terror politikai következményeire. George W. Bush amerikai elnök népszerűsége az egekbe szökött csakúgy, mint Francois Hollande-é, ám ez a helyzet idővel gyökeresen megváltozik. A francia elnök népszerűsége egy év múlva, 2016 őszére például már csak 15 százalékos volt, nem sokkal államfői megbízatásának lejárta előtt pedig soha nem látott mélységekbe, 4 százalékra zuhant.

Ha az emberek félelme elmúlik, reálisabban, sőt kritikusabban szemlélik politikusaik tevékenységét. Ha majd végre eltűnik a járvány, mindenkit a saját megélhetése fog foglalkoztatni, és felteszi a kérdést: mindent megtett-e az adott kormány azért, hogy polgárai könnyebben átvészeljék a válságot?