A politikai haszonról

Ez nem a politikai haszonlesés ideje – visszhangozta nyilatkozatában Áder János köztársasági elnök a Fidesz vezérkarát, amikor szinte a semmiből előkerülve hirtelen aláírta a felhatalmazási törvényt, amely korlátlan hatalmat adott a rendeleti kormányzással Orbán Viktor kezébe. Ez tényleg nem a politikai haszonlesés ideje volna, de a felszólítást nem az ország felét képviselő, amúgy a kisebbségi jogaitól alaposan megfosztott ellenzéknek kellett volna címezni, hanem a volt karmelita kolostor mai lakójának, aki őt a Sándor-palotába emelte, s amelynek magasából neki az egész nemzetet kellene megtestesítenie.
Közben Szijjártó Péter külügyminiszter a rendeleti kormányzás bevezetését kritizáló nyugati véleményekről azt mondja: a liberális mainstream támadásában „semmi meglepő nincs, amikor mi valami nagy bajtól védjük meg a magyar embereket”. Mi sem lepődünk meg e szavakon, csak annyit szeretnénk világossá tenni: nem a korlátlan hatalom védi meg a magyar embereket, vagy az, hogy 2022-re pislogva erősen faragják a nemzetmentő kormányfő szobrát. A végrehajtó hatalomnak most csupán annyi a dolga, hogy kormányozzon, amiben  senki és semmi nem akadályozza meg. A 2010-es alkotmányos puccs óta a Fidesz amúgy is azt csinál ezzel az országgal, amit akar. 
Most, amikor valóban nehéz fellelni az ösvényt a parlamentarizmus és az autoriternek tetsző, de elkerülhetetlen módszerek között, senki sem vitatja, hogy a végrehajtó hatalomnak szinte korlátlanul szabad kezet kell kapnia. De egy demokrácia sem járványban, sem valóságos háborúban nem mondhat le arról, hogy a parlament ellenőrizze a végrehajtó hatalmat. Az, hogy Orbán e rendkívüli helyzetben nem találja a parlament helyét és szerepét, nem csoda, békeidőben sem akarta megtalálni.
Amúgy Szijjártó valótlanságot mond: a kormány nem a magyar Országgyűléstől kapott felhatalmazást a rendeleti kormányzásra, hanem a Ház fideszes többségétől. A parlamenti ellenzék negligálása csak folytatása az ellenzék békeidős negligálásának. A kormányfő szándékosan elmulasztotta a pillanatot, amikor nemzeti (társadalmi) és nem politikai egységet tudott volna magának teremteni, s inkább – saját 2022-es szobrára tekintve – a rendeleti kormányzás szelét fogta be a vitorlájába. 
Nem bízunk a kormányban – indokolta az ellenzék, miért nem támogatja a felhatalmazási törvényt. Hogy joggal, azt mutatja: egy hirtelen benyújtott (felhatalmazási) salátatörvényben  máris az önkormányzatok nyakába ültetnék a védelmi bizottságokat, s kiiktatnák – például – azt a fővárosi rendeletet, amely változtatási tilalmat mond ki a Városligetre, amely eddig megakadályozza a Liget-projekt még el nem kezdett beruházásainak megvalósítását. Persze, ez utóbbi is a vírus elleni harcot szolgálja, semmi köze a politikai haszonszerzéshez.
Áder egyébként Kossuth Lajos 172 évvel ezelőtti szavait idézte: „az országgyűlés politicáját azon magasságra méltóztassanak felemelni, mellyet az idő elénkbe szab”. Éppen az ellenkezője sikerült: a végrehajtó hatalom feje a politikát a mocsárba dagonyázta.
Szerző
Friss Róbert

Orbán csomagol

Miközben a magyar kormányfő a valaha volt legnagyobb méretű gazdaságélénkítő akcióterv bejelentésére készül, s eközben nemcsak a munkahelyek megtartását, de újak létesítését is kilátásba helyezi, addig töredelmesen bevallotta: a kormány bizony nem tud arról gondoskodni, hogy minden magyar ember szájmaszkhoz jusson a légúti fertőzése elkerülése érdekében. Így hát nem marad más hátra - tanácsolta Orbán Viktor -, mint hogy akinek nem jut belőle, az készítsen egyet saját magának. S a személyes példamutatás eszközével élve elárulta, hogy bizony ő maga is így tett. 
Könnyű lenne azon élcelődni, hogy milyen hatékonysággal képes a kormány egy feltehetően kettő- és négyezer milliárd forint közötti összegre rúgó gigaprogramot megvalósítani, ha egy pár száz forintos tömegtermék beszerzése is gondot jelent a számára; de nem tesszük, mert a kríziscsomag egyik célja éppen a feltehetően recesszióba süllyedő gazdaság újraindítása. És ha ez sikeresnek bizonyul, aminek őszintén drukkolunk, akkor feltehetően egy előre nem látható, újabb  katasztrófahelyzetre már úgy készülhet fel a mindenkori magyar kormány, hogy a családok önerőre támaszkodásának erről a szegmenséről készséggel lemond.  De addig még hónapok, netán évek telhetnek el, s ezalatt új társadalmi-gazdasági együttműködési formákkal kell majd megismerkednünk, egyiktől-másiktól pedig - ki tudja, mennyi időre - el kell búcsúznunk. 
Egy évtizedet viaskodtunk azzal, hogy a kormány hol a gazdaságot, hol a rezsit, hol a nyugdíjakat, a családot vagy éppen a munkahelyeket akarta megvédeni. Most ennek vége szakad, legalábbis a kommunikációban. Válságok évadján természetesen új fogalmakkal, intézkedésekkel kell megismerkedni. A védelmek helyét átveheti a kevésbé atyáskodó kényszerszolidaritás, amely édestestvére a multik és a bankok különadóztatásának, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ha minden az elképzelések szerint alakul, akkor csak egyetlen alkalommal vetik ki, de akkor nagy mértékben. A hazai pénzintézetek is stabilizálták helyzetüket a 2008-2009-es világgazdaság óta, profitjuk is tisztesnek mondható, így (meg)vágás érett korba jutottak. 
A kényszerszolidaritás párban fog járni az aszimmetrikus teherelosztással. Amely nem annak lesz a mércéje, hogy a háziasszonyok a bevásárlószatyrok cipelését miképpen osztják meg a két kezük között, hanem arra szolgál majd, hogy a válság okozta jövedelemkiesés pótlásából mekkora részt vállal majd a beavatkozó és tulajdonosi szerepében csúcsra járó állam, s mennyit hárítanak át a munkaadókra, sőt a munkavállalókra. 
Ne tévedjünk, ezt másutt is így csinálják, jelentős tőketulajdonos csak az állam lehet. Magyarországnak azonban még szerencséje is lehet, hiszen a folyamatosan elutált Brüsszel 2000 milliárd forintot  szabadított fel az egészségügyi rendszerek, a kis- és középvállalkozások, a  munkaerőpiacok támogatására, és az uniós gazdaságok más sérülékeny területeinek megerősítésére. A pénz elosztása, mint mindig, a kormányra marad. Jelentkezőkben pedig aligha lesz hiány.
Szerző
Bonta Miklós

Veszélyhelyzet

Most még a legtöbben a koronavírus nevű rémmel vannak elfoglalva. A – különösen az egészségügyből egyre több forrást kivonó kormányok számára – meglepetésszerűen bekövetkezett epidemiológiai szükséghelyzetet mindenki igyekszik túlélni. Vannak, akik racionálisan, a józan eszükre hallgatva cselekednek, és vannak, akik a politikusokra, a média szenzációvadász részére hallgatva, kevésbé racionálisan reagálnak. 
Pedig már itt van a másik, a koronavírusnál is veszélyesebb rém: a gazdasági és az azzal együtt járó szociális válság. Ez a vírussal közvetlen összefüggésben levőnél várhatóan sokkal mélyebb és hosszabban tartó visszaesést fog okozni. Különösen azokat fogja sújtani, akik semmilyen anyagi tartalékkal, semmiféle konvertálható tudással nem rendelkeznek: a legszegényebbeket, a legiskolázatlanabbakat, a néhány havi közmunkával „a munka világába való visszavezetésre” ítélteket. De nagyon fájdalmasan fogja érinteni azokat is, akik a multik szerelőszalagjain, ázsiai színvonalat alig meghaladó bérekért dolgoznak, és miután ezek a gyárak – mint az várható volt – leállnak vagy továbbállnak, a hirtelen munkanélkülivé vált dolgozók nem számíthatnak jóformán semmilyen hathatós támogatásra, csak politikai ígérgetésekre. És nem járnak jobban azok a nyugdíjasok sem, akiknek nyugdíja éppen most inflálódik el.
Az igazán veszélyes rém azonban csak napjainkban jelent meg teljes valóságában. Pedig erre is lehetett volna számítani, mert már régóta csak a megfelelő alkalomra várt. Az alaptörvénynek becézett alkotmány és a választási törvény többszörös módosítása, az egyetemek függetlenségének és a Magyar Tudományos Akadémia és intézetei tudományos szabadságának megszüntetése, a kulturális élet autonómiájának eltörlése – és a sort még sokáig folytathatnánk – után nem igazán meglepő az, ami a napokban a szükséghelyzetre hivatkozva, semmilyen időkorlátot nem elfogadva történt. Mert a nálunk bevezetett szükséghelyzet-törvényhez hasonló jogtiprás Európában csak Putyin Oroszországában és Erdogan Törökországában van érvényben. Meg persze a harmadik világ számos országában. 
Egyébként a járvány még sok, eddig többnyire demokratikusan cselekvő európai vezetőt is számos autokrata intézkedés megtételére ösztönöz, mert azt gondolják, hogy csak így tudnak megfelelni választóik elvárásának. Ha most sem szedjük össze magunkat, már csak homályosan fogunk emlékezni a járványra, amikor a szükséghelyzetre hivatkozó állam még mindig meg fogja keseríteni az életünket. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a járványra válaszul adott intézkedések „szigorúságának” mértéke erősebb összefüggést mutat az adott ország demokratikus berendezkedésének állapotával, mint a járvány súlyosságával, mondjuk a megbetegedések és a halálesetek számával.
Köztudott, hogy az elmúlt néhány évben a világ számos országában erőteljes szélsőjobboldali eltolódás ment végbe. A magukat gyakran illiberálisnak nevező vezetők reagálása a vírusválság kitörésekor hasonló volt: „nem is betegedtek olyan sokan meg”, különben is, „nem a járvány az igazi probléma, hanem a migránsok”. Csak azután kezdtek az ellenintézkedések radikalizmusa terén versenyezni, amikor rájöttek arra, hogy a koronavírus sokkal inkább izgatja a választókat, mint a menekültkérdés. A járvány állami kezelésében pedig néhány országban odáig mentek el, hogy még most sem lehet hitelt érdemlően tudni, hányan fertőződöttek és haltak meg, nem is szólva arról, hogy eddig a járvány országon belüli elterjedéséről sem árultak el sokat a választóknak. Nemcsak a koronavírus okoz komoly problémát tehát – mondhatnánk –, hanem az újonnan hatalomra jutott, vagy hatalmukat tovább növelni szándékozó vezetők politikai törekvései is.
És akkor még nem is beszéltünk az emberiséget fenyegető legveszélyesebb rémről, a klímaválságról. Az „illiberális” vezetők álláspontja ezzel a kérdéssel kapcsolatban is meglehetősen hasonló volt – sőt gyakran még mindig hasonló – a koronavírus-veszély kapcsán ismertetetthez: a klímaválság nem is létezik, azt csak a liberális kutatók (akik persze mind Soros György által finanszírozott ügynökök) találják ki – érvelnek. Nincs egyébről szó, mint arról, hogy Földünkön időről-időre különböző időjárási korszakok váltogatják egymást; most is ilyennek vagyunk a tanúi, nem szükséges ez ellen semmit sem tenni – mondják. 
Egyetértek Csepeli Györggyel, aki az e lapban megjelent interjújában a túlhajtott növekedés és fogyasztás helyett a fenntartható növekedés fontosságára figyelmeztetett. A fenntartható növekedés persze egészen mást kell hogy jelentsen a legfejlettebb országok és a leggazdagabb társadalmi csoportok, mint a többé-kevésbé sikeresen felzárkózó, szegény országok és a legelesettebb társadalmi rétegek számára. Nem könnyű feladat ez sem, de én azért azt remélem, hogy a mostani válság után talán sok minden másképp lesz. Talán nem lesz szükség a mostaninál is súlyosabb tragédiákra ahhoz, hogy megértsük, az állandó növekedés és az egyre fokozódó szociális egyenlőtlenségek rémét karanténba kell zárnunk. A globalizáció visszaszorítása és a nemzeti megoldások erőltetése nem vezet sehova. Talán nálunk is felnő egy új elveket valló nemzedék, megerősödnek azok a politikai erők, amelyek értik és érzik ennek a változásnak a fontosságát. A szerző szociológus 
Szerző
Ladányi János