vírus;járvány;Lackfi János;

2020-04-04 13:10:00

Lackfi János: A dobozolt emberek zsoltára

Egyszer egy víruska mit gondolt magában,

mákszemnél, babszemnél kisebb

volt ez a pöttöm, mégis odaállott

apjaura elé, hogy aszongya, idesapám,

adja ki a jussomat egykettőre,

elmegyek én a magam feje után,

elmegyek világot látni,

édesanyja megsiratta,

reáadta a legszebb lipid-burkot,

hamuba sütött DNS-sel feltarisznyálta,

s útnak eresztették, menj Isten hírivel,

lelkére kötve,

hogy szappannal, alkohollal, forró vízzel

véletlenül se érintkezzék.

Így szól a mesém, Uram, Istenem,

a vírus felkerekedett és hekkerkedett,

feltörte az emberi sejtek összes kódjait,

kiállta az összes próbákat,

bejutott az öreg király palotájába,

elvette annak koronáját,

elvette annak legszebb lányát,

de még a csúnyákat is, elvette a hopmestert,

a pohárnokmestert, az ajtónállót,

elvette az összes nyugdíjast,

az orvosokat és a papokat,

hiába tiltakozott bárki,

elvette az életkedvünket,

elvette a kilátásainkat,

elvette a kijárásainkat,

nőtt, sokasodott,

és betöltötte a földet,

ha valakit meglátott az úton,

beléharapott, és belőle falatozott,

pedig még emésztőrendszere sincs,

üríteni sem tud, csak szaporodni,

sejtjeinkben ész nélkül sokszorozza magát,

és betölti a földet,

jön egy katona, hamm, bekapja,

jön egy szolgáló, hamm, bekapja,

jön az intéző, hamm, bekapja,

jön a digitanító, hamm, bekapja,

de hol jön a kiskanász,

Uram, aki bugylibicskájával

kihasítja a mindent felfaló gömböcöt?

Sorvadunk és senyvedünk,

kínunkban mémeket fabrikálunk,

és rájövünk, mennyi mindent

nem lehet ma már, ami korábban

oly természetes volt nekünk.

Nem ülünk vendéglőteraszokon,

nem röpdösünk az égen gátlástalanul,

nem találunk ki furfangos pacsizásokat,

nem köhécselünk zavarunkban,

még pestisesnek néznek,

nem próbálunk fociban

felülkerekedni egymáson,

nem járunk zsúfolt szórakozóhelyekre,

a legnagyobb sztárok

a hangszereiket ölelgetik

nyilvános videoközvetítésben,

s csak képernyőn keresztül

megyünk vendégségbe egymáshoz.

Uram, eljött a dobozolt emberek kora,

eddig is dobozolva éltünk,

kikeltünk házdobozunkból,

beszálltunk liftdobozunkba,

beültünk autódobozunkba,

hogy egy újabb liftdobozba csukva

feljussunk munkahely-dobozunkba,

ahol a laptop előtt ülve nézzük és alkossuk

a kétdimenziósra szeletelt valóságot,

hazafelé pedig áruházdobozban

vegyünk magunknak dobozos italt,

dobozos tejet, dobozos kukoricát, dobozos sört,

zacskós kenyeret, zacskós gyümölcsöt,

fodrászati, körmös és kozmetikusi

dobozokban szépüljünk,

edzőteremdobozban fussunk,

üdezöld erdők virtuális lombsátra felé,

s kikapcsolódásként dobozolt

sztorisorozatokat faljunk,

videoboxszal játsszunk,

telefonon lesve a felkockázott világot.

És most bedobozoltak minket,

lakásunk egyetlen kijárata

pixeltákolmány, szörfölünk

csillagködökön, mint új Nils Holgersson,

liba híján drónok paripáját nyergelve

be száguldozzuk a nemlehetőségek

tárházát, házhoz rendeljük

a tutit, megszabott

időben járunk vásárolni,

vegyvédelmi kesztyűben

érintjük a fertőzve lüktető életet,

tartjuk a másél-két méter távolságot,

a félelem szakadékán átkiabálva

túráztatjuk maradék jómodorunkat:

HOGY VAGYTOK, KINCSEM?

MEGVAGYUNK, KÖSZI, CSAK AZ EPÉM

MEG EZ A FRÁNYA BEZÁRTSÁG

ENNEK MIKOR LESZ VÉGE

FIADÉK, LÁNYODÉK?

FIAMÉK, LÁNYOMÉK.

NO, MEGYEK, ODAÉG A RÁNTÁS.