Vannak olyan történetek, amelyek minden kötöttség nélkül elmesélhetőek. Vannak aztán olyanok, amelyeket csak baráti körben szabad. Továbbá olyanok is, amelyeket baráti körben sem szabad – de azért lehet. Vannak végül a történetek. Azokat érdemes megírni. Függetlenül attól, mit szól hozzá bárki más. Az se számít, megsértődnek-e, akik azt gondolják – alappal vagy anélkül –, hogy ők a modellek.
Szóval. Soha még annyiszor nem emlékeztettek a koromra, mint amióta elkezdődött a koronavírus miatti rendkívüli helyzet. Eleinte a mély részvét fejeződött ki: vigyázz magadra, te a veszélyeztetettek közé tartozol! Néha: a legveszélyeztetettebbek közé! Hát… jóvan, na. Maradjak otthon, kérlelnek ismerősök és ismeretlenek, minden lehetséges telekommunikációs eszközön. Rendben. Amúgy én békeidőben is többnyire a házban tartózkodom. Egyébként sajnos (hálisten?) nem érzem magam sem idősnek, sem öregnek. Ez azonban járvány esetén nem számít.
Hosszú évek – lassan évtizedek – óta figyelek egy társaságot a törzskávéházban. (Hm, oda se mehetek mostan, ki tudja, meddig.) Ők az öregek. Hatan-nyolcan vannak. A kezdet kezdetén tízzel-hússzal voltak korosabbak nálam, ez az arány jottányit sem változott. Néhányan kicserélődtek, a veszteséget valamiképp mindig pótolták. Adott időpontban szoktak befutni, régebben csak úgy jöttek, összetoltak két asztalt maguknak. Újabban foglalnak telefonon, a pincérek elintézik.
Régebben csöndben leültek. Mostanában nyögnek és jajonganak, mikor a székre vetik magukat. Jaj. Jajistenem. Jajanyám. Leteszik a botot, mankót. Egyikük Trabantot.
Témáik korábban változatosak voltak. Immár eluralkodott rajtuk az egészségügy. Lassacskán mindannyian átestek operációkon, legtöbbjüket a prosztatájuktól szabadították meg, a szerencséseknek a „tok”-ot bennhagyták, a pechesebbekét nem. Második helyezett az ortopédia. Gerinc. Térd. Csípő. Gyakran protézis.
Ha nincs frissen operált, megvitatják napi gyógyszereiket. Vérnyomás. Szíverősítő. Vitaminok. Aztán fogászat és a szájsebészet. Legutóbb erről értesültem: „Ne mondd már, Bélus, hogy doktor Forgács a nyerő, ő csak élő fogra jó, protkót Lalikánál csináltass, a Kongresszusi Központnál rendel!” A reszkető fejű idős úr, aki doktor Forgácsért lelkesedett, vitába szállt, s döntő érvként elő is kapta a szájából a műfogsorát. A többiek igazi szakmai érdeklődéssel nézték. A vita folyt tovább, amíg megérkezett az összetolt asztalokhoz a pincér.
Pontosabban: pincérnő. Ennek van jelentősége. A rövid szoknyás nő – inkább lány – nyomban fölébresztette szunnyadó férfiasságukat. Kihúzták a görnyedő hátakat, beszívták a pocakokat, s némileg kacér hangon rendeltek. Kezdte a Bélus szekta vezérszónoka: „Na most, drágaságom, ugye tudja, mit szoktam én rendelni?” A lány, türelmetlen mosolyfélével: „Bocs, de én csak két napja vagyok itt, szal mit hozhatok?” A vezérszónok csóválta vékony fejét: „Aha. Nos, akkor kérek egy kapucsínót, de tejhab helyett igazi tejszínhabbal, viszont a cukor tilos nekem, édesítőt kérek, nem az édeskét, mer az szar, hanem nyírfacukrot, ha van!”
A pincérnő fáradtan biccentett, várta a következő rendelést. Megkapta: „Én is olyasmit szeretnék, vagy inkább tudja, mit, legyen hosszú kávé tejjel, nekem jöhet mellé a cukor, az én inzulinom rendben van, viszont legyen a kistányéron az a pici kerek sütike, amit szoktak adni, mert sok a savam, nem ihatok kávét éhgyomorra!” És így tovább. Egyikük latte macchiátót kért, elmagyarázta, hogy az nem azonos a café macchiátóval, fontos, hogy semmiképp ne legyen túl erős a magas vérnyomás miatt, igazság szerint legjobb volna koffeinmentesből.
Ahányan, annyiféle kávét kértek. Volt, aki rizstejjel, mert a szójának a szagát se bírja, egy másik éppen fordítva. Soká tartott, mire valamennyien elmagyarázták, milyet szeretnének. Aggódtam. Mert a pincérlánynak eszébe se jutott jegyzetelni. Bölcs bagoly-arckifejezéssel nyugtázta a kacifántos rendeléseket. Aztán eliramodott a pult felé. Úristen, mi lesz itt?
Az öregek megkönnyebbülten vették föl a fonalat, mint akik túlestek a nehezén. A közelben lévő magánlabor vérvételi módszereit és árait vitatták meg. Később a menüket házhoz szállító vállalatok étlapját, megbízhatóságát és a főztük ízletességét, netán íztelenségét. Két pártra szakadtak, mint rendesen.
Azt még nem említettem, hogy a javakorabeliek jelentős része hallókészüléket visel a fülén, ennek ellenére szájról próbál olvasni. A többi sem hall jól, de ők szégyellik, vagy egészen egyszerűen nincs pénzük rá. Kisebb probléma, hogy rosszul is látnak – szemüvegek, kontaktlencsék. Jellegzetes még, hogy akkor sincsenek csöndben, amikor hallgatnak. Krákognak. Szuszognak. Köhécselnek. Sziszeg a légcsövük. Nyikorog a torkuk. Aki hosszan beszélt, liheg, zihál, orrát fújja, úgy trombitál.
Egy ilyen neszzenekari betét kellős közepén érkezett meg a pincérnő, hosszúkás tálcával. Úgy saccoltam, nagyjából megfelelő számú csészét és poharat hozott. Letámasztotta a tálcát az asztal szélére, jobb kezével az egyik kávéra bökött: „Ezt ki kérte?” Nincs válasz. „Kapucsínó habbal és nyírfacukorral!” Kis tanácstalanság. Valamelyikük könyökkel oldalba bökte a társát: „Jenci, nem te rendelted?” Jencin látszott, hogy ebből semmit se hallott, rázta a fejét. Én tudtam, ő volt az. A nő sóhajtott. „Presszókávé szójatejjel?”
Bármilyen hihetetlen, erre sem akadt jelentkező. Gyanítottam, hogy a többség egyszerűen elfelejtette, mit kért. Az ugye mintegy tíz perccel korábban volt, idős korban romlik a memória, a rövid távú jobban, mint a hosszú. Ám a pincérlány addig mosolygott ide-oda, míg a hét kávéból hatot csak rájuk tukmált. A hetediket készült visszavinni. Ekkor jelentkeztem: „Azt megiszom én.” Odaadta, noha tudta, nem én rendeltem. Így próbáltam kifejezni szolidaritásomat. A lány most rám mosolygott.
Hálából? Vagy… esetleg így próbálta fölhívni a figyelmemet: attól, hogy külön asztalnál ülök, még ugyanolyan vén trotty vagyok, mint amazok.
Mit mondhatnék? Köszönöm. Próbáltam viszonozni a mosolyt, ám addigra ellendült innen. Fiatalabb vendégek felé.
