Előfizetés

Szabadságjogainkat a koronavírusért

Szüdi János
Publikálás dátuma
2020.04.05. 19:23

Fotó: Mateusz Wlodarczyk / AFP / NurPhoto
Az emberek többsége nem érti, min vitáznak a politikusok a láthatatlan ellenséggel szembeni küzdelem megszervezése kapcsán. Azt sem érzékelik - a jogszabályok olvasásától való undorodás fel nem róható magatartás -, hogy az elmúlt négy hét alatt sorra jelentek a kormány alig érthető, egymásnak ellentmondó rendeletei és határozatai, s bennük leírtak nem akarnak egységes egésszé összekovácsolódni. Nem csoda, hiszen a védekezés legfontosabb feladatait, a feladatok megszervezésének forrását és a feladatért felelős személyeket tartalmazó átfogó intézkedési tervet nem sikerült még összehozni. Ennek ellenére az Országgyűlés kormánypárti képviselői elfogadták azt a törvényt, amelyben határozatlan időre felhatalmazzák a kormányt, hogy rendeletekkel igazgassa az ország ügyeit. Hozzájárultak ahhoz is, hogy a kormány a hatályos törvények alkalmazását rendeletével felfüggessze, illetve, hogy a rendelet eltérjen a törvények előírásaitól. Igaz, a felhatalmazás csupán azokra az esetekre szól, amikor az állampolgárok élet-, egészség-, személyi-, vagyon- és jogbiztonságának, valamint a nemzetgazdaság stabilitásának garantálása érdekében, a járvány megelőzése, kezelése, felszámolása, továbbá káros hatásainak megelőzése, illetve elhárítása céljából kell intézkedni. Csupa olyan fogalom, amely értelmezhető tágan és még tágabban. Az is igaz, van ebben a különös törvényben egy „garanciális” szabály: a kormány a jogkörét a szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan gyakorolja. Csak a kákán is csomót keresőket zavarhatja, hogy minden fogalmat és a joggyakorlás jogszerűségét is az értelmezi, aki felhatalmazást kapott a rendeleti kormányzásra. Nem is születhetett meg a pártok között a kívánatos összefogás, amire egyébként nagy szükség lenne. A vírus nem válogat - hátrányos megkülönböztetés nélkül –, lecsap mindenkire, akit elér. Jelen körülmények között, egyetlen személy fellépése adhatna esélyt a változáshoz, a köztársasági elnök színre lépése. A köztársasági elnök jogosult erre, miután az Alaptörvény szerint kifejezi a nemzet egységét. *
A köztársasági elnök hirdesse meg a Nemzet Együttműködése Programot. A program célja egyszerű: lehetőleg mindenki ússza meg ezt a járványt. Ússza meg akkor is, ha jogellenesen tartózkodik életvitelszerűen a közterületen, akkor is, ha jogszerűen él tized-, huszadmagával lakásnak nem nevezhető putriban, vezetékes víz, csatorna, tisztálkodási lehetőség nélkül, akkor is, ha egyáltalán nincs, vagy nagyon csekély a jövedelme. Ebből adódik a folytatás: túlélni és továbblépni. Kellene egy, az emberekről szóló intézkedési terv, és kellene egy, a gazdaságról, munkahelyekről szóló intézkedési terv. A két terv valójában nem választható szét, mégis más és más tevékenységet, felelősséget kíván. Az intézkedési terv első fele tartalmazza a halaszthatatlan intézkedéseket, hiszen a legszegényebbek, legkiszolgáltatottabbak százezreit nem lehet büntetlenül odavetni a vírusnak. *
A köztársasági elnök nincs könnyű helyzetben. A miniszterelnök-pártelnök személyes vezényletével, magas rangú tisztek bevonásával működik az operatív törzs, amelynek egyik tagja, a néha tanácstalannak és riadtnak tűnő országos népegészségügyi főfelelős igyekszik minél kevesebb információ közreadása mellett megerősíteni a hivatalos verdiktet, a vírusnak nincs esélye. Az emberek rossz tapasztalata az ellenzéki aknamunka eredménye. Minden adott a diadalhoz. Ezzel a grémiummal szemben kellene a köztársasági elnöknek beindítani a programját. *
A köztársasági elnök első lépésként deklarálhatná, a járványügy nem szolgálhatja egyik politikai párt hatalmi törekvését sem, nem szolgálhatja a végrehajtó hatalom erősödését. Ezért van szükség a nemzet együttműködésére. A köztársasági elnök létrehozhatna – a járványügyekben jártas, kiemelkedő tudással, nagy gyakorlati és elméleti tapasztalatokkal rendelkező szakemberekből - egy tanácsadó testületet, amelyik elemzi a kialakult helyzetet és javaslatokat dolgoz ki. Feladata lenne ennek a testületnek elemezni a járványügyekre irányadó, továbbá a veszélyhelyzetre és a különleges jogrendre vonatkozó alaptörvényi rendelkezéseket. Az egészségügyi törvény ugyanis külön cím alatt foglalkozik a járványüggyel, annak minden kérdésével. Szól: a szűrővizsgálatokról, a kötelező orvosi vizsgálatokról, a járványügyi ellenőrzésről, az érintettek megfigyeléséről, elkülönítéséről, zárlatáról, felkutatásáról, a meghozott intézkedések végrehajtásáról. Részletes felhatalmazás is található az egészségügyi törvényben a járványüggyel összefüggő jogszabályok kiadására. Szabályozza az egészségügyi törvény az egészségügyi válsághelyzet fogalmát, meghatározva a betegellátás kérdéseit is ebben az időszakban. Az Alaptörvény, a katasztrófavédelemről szóló törvény, az egészségügyi törvény rendelkezései, felhatalmazó előírásai megérdemelnének egy alapos elemzést és korrekciót. A 2009. évi XCI. törvénnyel kerültek kihirdetésre az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Nemzetközi Egészségügyi Rendszabályai. A rendszabályok célja és alkalmazási köre kiterjed a betegségek nemzetközi terjedésének megakadályozására, az ellene való védekezésre, a terjedés leküzdésére és a közegészségügyi-járványügyi reagálásra, a közegészségügyi-járványügyi kockázatokkal arányos és azokra korlátozódó, a nemzetközi forgalmat és kereskedelmet szükségtelenül nem zavaró módon. A járványügyi összefogás nem sérti a nemzeti szuverenitást. Igaz alapelv: a rendszabályok végrehajtása során teljes tiszteletben kell tartani a méltóságot, az emberi jogokat és a személyek alapvető szabadságjogait. *
A polgári közigazgatás feladatai fokozatosan átkerülnek a koronavírus-fertőzés elleni védekezésért felelős operatív törzshöz és különböző akciócsoportjaihoz. A létfontosságú állami és nem állami gazdasági társaságok életébe történő állami beavatkozás feltételeinek megteremtése után újabb felhatalmazást kapott a miniszterelnök-pártelnök az egészségügyi ellátó rendszer közvetlen irányítása alá vonására. A miniszterelnök-pártelnök adja ki a megbízóleveleket az egészségügy területén intézkedésre jogosult kórház-főparancsnok és helyettese, továbbá az egyes a kórházakban intézkedésre jogosult kórházparancsnok és helyettese részére. A többnyire az éjszaka leple alatt megjelenő kormányrendeletek a „vészhelyzeti felhatalmazás mellett” az Alaptörvény következő rendelkezésére hivatkozva szabályoznak: „A Kormány a végrehajtó hatalom általános szerve, amelynek feladat- és hatásköre kiterjed mindarra, amit az Alaptörvény vagy jogszabály kifejezetten nem utal más szerv feladat- és hatáskörébe.” Életünk minden pillanata a kormány hatáskörébe utalható egy kormányrendelettel. A társadalom teljesen védtelen. A határokon leeresztették a sorompókat. Az egyetemek, iskolák, kulturális és művészeti intézmények zárva. Az utcákon való megjelenés lehetősége korlátozott. Az innovációért és technológiáért felelős miniszter a magyar állampolgárok bármilyen adatához hozzáférhet. Nincs olyan szervezet, nincs olyan személy, aki kétségbe vonhatná a megszületett intézkedések szükségességét, jogszerűségét.

*
A köztársasági elnök az Alaptörvény szerint őrködik az államszervezet demokratikus működése felett. Eljött az idő, hogy tartalommal töltse ki ezt a feladatát. Az Alaptörvény közvetlen felhatalmazást nem ad részére ahhoz, hogy a kihirdetett jogszabályt megtámadja az Alkotmánybíróság előtt. Levezethető-e az Alaptörvényből, hogy a köztársasági elnök – az állam demokratikus működésé feletti őrködés kötelezettsége alapján - alkotmányjogi panasz benyújtásával kezdeményezze az Alkotmánybíróságnál a koronavírus-járvány ürügyén kiadott valamennyi jogszabály Alaptörvénnyel való összhangjának felülvizsgálatát? A köztársasági elnöknek igazolni kell, hogy az alkotmányjogi panasz benyújtásának feltételei fennállnak: az alaptörvény-ellenes jogszabályok rendelkezéseinek alkalmazása és hatályosulása folytán a jogsérelem közvetlenül bekövetkezett és nincs a jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslati eljárás. Igazolnia kell azt is, hogy az eljárásban személyesen érintett. Ezek azok az előfeltételek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az Alkotmánybíróság érdemben megtárgyalja az alkotmányjogi panaszt. A köztársasági elnök lehetőségei még nem merültek ki. Jogosult törvényt, alaptörvény-módosítást kezdeményezni. Amennyiben ennek előkészítésébe bevonja a parlamenti pártokat és az érintett civil szervezeteket, sikeresebb lehet, mint a miniszterelnök-pártelnök, aki egymaga dönti el, mi lehet egy törvényjavaslatban. A köztársasági elnök által a lehető legrövidebb idő alatt benyújtott törvényjavaslat kötelezhetné a települési önkormányzatokat, létesítsenek szükséglakásokat, szervezzék meg a közétkeztetést, gondoskodjanak a tiszta vízről, az élelmiszerekről, a tisztálkodási és fertőtlenítő szerek beszerzéséről a területükön élő hajléktalanoknak, nyomortelepen élőknek, önmagukról gondoskodni képteleneknek. A törvényjavaslat kiterjeszthetné a szociális juttatások rendszerét mindazokra, akik kiestek a munkaerőpiacról, vagy jövedelmük nem garantálja megélhetésüket. A köztársasági elnök által benyújtott törvényjavaslat egyben kötelezné a kormányt a feladatokhoz szükséges fedezet előteremtésére és a települési önkormányzatokhoz történő eljuttatására. *
Miután csekély az esély arra, hogy a köztársasági elnök kilép eddigi szerepköréből, érdemes megismerni a Büntető törvénykönyv felhatalmazási törvénnyel bevezetett módosítását: „Aki különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Ez nem ideiglenes szabályozás! Jó lesz vigyázni, ki, hol, ki előtt miről, mit nyilatkozik. Hosszú hónapokig tarthat, amíg a bíróság dönt arról, hogy fennállt-e „nagy nyilvánosság” (a Btk. nem határozza meg a kritériumokat), és dönt arról, hogy alkalmas-e az elhangzott állítás a feltételezett következmények kiváltására. ­*
A katonai járőr tagjainak súlyos bakancsai komoran és figyelmeztetően csattognak az aszfalton az éjszakában. Egy vízió: elegánsan öltözött vírusok kezében összekoccannak az arany evőeszközök. Szabadságjogaink teteme felett ülnek halotti tort.

Karrier a korona idején

Szegőfi Ákos
Publikálás dátuma
2020.04.05. 12:31

Fotó: CHARLY TRIBALLEAU / AFP
A többi utassal ellentétben, akik sápadtan ugyan, de megkönnyebbülve távoztak az akkor már két hónapja karantén alá helyezett Diamond Princess luxushajóról, Tanaka urat négy Hazmat-ruhás katonának kellett kiráncigálnia a kabinjából, miközben ő fülrepesztő visítással először az állólámpába, majd a küszöbbe kapaszkodott. Különös viselkedéséről nem adtak hírt a nagyobb japán lapok, noha addig állandó kapcsolatban álltak vele, és az sem érdekelt senkit, ahogyan a kapálózó, végül a kimerültségtől elaléló Tanakát minden ceremónia nélkül bedobták egy mobil zuhanyfülkébe, és több liter fertőtlenítőt locsoltak rá.
Már nem emlékszem pontosan, a karantén hanyadik napján kezdtem el beszélgetni Tanakával, lehetett a második héten, de a negyediken is, annyi biztos, hogy a hallucinációk akkor még nem kezdődtek el. Miután Szapporóban megtagadták tőlünk a szárazföldre lépést, a Diamond Princess a szülővárosa, Jokohama felé vette az irányt. Bár drágakő osztályú luxushajó, ott is kitagadták. „Mindenki maradjon a szobájában! Ne lépjenek testi kontaktusba másokkal! Az ételt és vizet a személyzet a kabinokhoz viszi! A folyosókon és a fedélzeten tartózkodni tilos!” – az utasításokat Jokohamában harsogta el először a hangosbemondó, és utána két hónapon át, napjában ötször megismételte.
Az újságok városnyi, hullámokon hánykolódó Petri-csészének írták le a hajót, arra a háromosztatú edénykére utalva, amiben járványügyisek sejtkultúrákat és vírusokat tenyésztenek. Nem tartottam különösebben találónak a Petri-csésze metaforát, és azt hiszem, Tanaka is így volt ezzel: ő színpadnak látta, én meg halálsornak, ahol celláinkban várakozunk a nyálkás köhögésben és lázban jelentkező végső hívásra. Az Élet, aminek megélésére a Diamond Princess utazási irodájának szórólapjai annyira biztattak, kifejezéstelenné vált. Kárpótlásul a kitagadásunkért, a hatóságok a legkiválóbb ételeket szállították a már-fertőzötteknek és a mindjárt-fertőzötteknek, de ezzel akaratlanul is rájátszottak az addigra nyilvánvaló utolsó vacsora párhuzamra, amit az internet népművészei perceken belül mémekké formáltak. Az ételhez ezután – Tanakán kívül – keveseknek lehetett étvágya.
Hogy valamivel mégis múljon a várakozásba kövesedő karantén-idő, berendeztem magamnak egy dolgozóasztalt. Az ágyam mellől a tízjenes pénzérmével kicsavarozott olvasólámpa, könyvek, reklámtollak és a „Princess” dombornyomott levélpapír volt a teríték, de a dolgozóasztal lényegét adó „dolgot” sehogy nem találtam. Valami szüntelen elvonta a figyelmem: éreztem, ahogy a vírus csimpaszkodik a kifehéredett hátbőrömön, egyenesen a fejem és védtelen légútjaim felé. Úszóhártyás lábú, nyirkos kis lénynek képzeltem, ami sosem pislog, és minden nap más rejtekhelyről – a szennyestartóból, a függönykarnisról lógva – figyel engem. Eszembe is jutott egy régen halott barátom, ő mesélte, hogyan kezdik az orvostanhallgatók a szimptómákat leíró tankönyvek lapozgatása közben saját magukon felfedezni az összes ismert betegség tüneteit, a rühtől a gyomorrákig, mígnem a magolás eszeveszett vakaródzásba és pánikba fullad.
Kétlem, hogy Tanakát hasonló gondok gyötörték volna, mint engem. Először teregetés közben beszéltem vele. Ehhez hozzátartozik, hogy későn ugyan, de nekiálltam takarítani. A rendetlenül az ágyra hányt takarók sötét ráncait már kezdtem fogatlan vigyornak képzelni. Eddig mindig bevetették helyettem. Legfőképp a sárgásra feküdt lepedőket kellett volna kimosni, noha már nem nagyon éreztem a saját bűzömet, az odúban rettegő állatét, csak néha csapott meg a savanyú, avas zsírszag, ha a dolgozóasztalomnál ücsörögtem. Fontos megemlíteni, hogy Tanakát voltaképp egyszer sem láttam – a szomszédos lakosztályok erkélyét vastag lemezek választották el egymástól – csak a másik hangját hallhattuk, ahogy kedélyesen egymás egészsége felől érdeklődtünk. Tanaka hangjából hiányzott az aggodalom. Szüntelen hadart, akár egy vásári kikiáltó – ezt először szerencsétlen helyzetünkből adódó izgatottságnak tudtam be.
Második alkalommal beszélgethettünk, ő elmesélte egy japán óriásvállalatnál töltött eseménytelen éveit. Több évtizednyi munkával összespórolt annyit, hogy eljöhessen erre a luxusútra. Én is meséltem neki egy amerikai óriásvállalatnál töltött eseménytelen éveimről, amik végeztével összespóroltam annyit, hogy eljöjjek erre a luxusútra. Bátorkodtam felhívni figyelmét a helyzet iróniájára – mindketten évekig kubikoltunk, hogy végre beválthassuk a Nagy Csekket, erre mit kapunk, pálmafák és ledér fűszoknyák helyett egy tobzoskákról emberre terjedő, halálos vírust – mire Tanaka olyan hangos kacajra fakadt, hogy a kikötőben veszteglő katonák némelyike a hajó felé fordult. – „Barátom!” – ez volt az első alkalom, hogy barátjának nevezett. – „Valóságos tragédia lenne, ha nem lennék fertőzött.” Fogalmam se volt mire céloz, aztán estefelé ráakadtam egy interjúra Tanakával az egyik legnagyobb japán hetilap, az Asahi Shimbun címoldalán. Nem értettem jól az írást – a többezernyi karakter miatt az újságolvasás a mai napig a nyelvtudás egyik legnagyobb tesztje Japánban –, de annyit ki tudtam venni belőle, hogy Tanaka a hajón uralkodó állapotokról mesél nagy beleérzéssel. A következő napon újabb interjút találtam vele, ezúttal a Japan Timesban. Harmadnapra Tanaka blogot indított. A luxuskaranténban töltött idejét dokumentálta zavarba ejtő részletességgel. „Reggel, 8:06.: Zuhanyzás közben vörhenyes himlők a hónaljon. 12:34.: Tengeri sün citrommal és szasimi ebédre, utána önkielégítés bal kézzel 13:27-ig.” A beszélgetéseinket is rögzítette, hasonló stílusban. A blog híre úgy terjedt a weben, akár a vírus a Diamond Princess-en.
Éjszaka hangos nevetgélésre és tapsra lettem figyelmes az amúgy kísértetiesen hallgatag hajón. Ezúttal nem hallucináltam: Tanaka élőben jelentkezett be egy hírműsorba a szobájából. Ahogy ismertsége nőtt, úgy maradt egyre kevesebb ideje arctalan eszmecseréinkre. Első beszélgetésünk után néhány nappal apró drón közelítette meg bögölyhöz hasonlatos zúgással Tanaka lakosztályát, és jó húsz percig felvételt készített valamiről – mint kiderült, Tanaka egy Activity-szerű show-műsorba jelentkezett be játékosként, és a pántjáról leakasztott budiajtó fehér felszínére rajzolgatott filctollal. Beszélgetéseink ekkorra átalakultak, dialógusból Tanaka által előadott monológba fordultak. Karrierjének csúcspontján egy beszélgetőműsorba invitálták, hogy a hajdan pornószínésznő „Felhőcske” Sorá-val elemezzék az orvosi maszkokra nyomtatott különböző sintoista imák szerencsehozó hatásait, és Tanaka esküdözött, hogy az általa használt „LaLaLin-Flamboyant” szájmaszk a leghatékonyabb.
Amennyire meg tudtam ítélni, a világnak küldött közvetítései egyre kevésbé szóltak a hajóról, a luxusapartmanjaikban rettegő és haldokló betegekről, vagy a szellőzőnyílásokban ólálkodó „illékony halálról” (Tanaka kifejezése). A médiában a „Fertőzöttek Zendülése”-ként elhíresült eseménnyel, bár majd’ három napig felforgatta a hajó döglődő egyhangúságát, már nem is nagyon foglalkozott – novellákat kezdett írni, és ahogy mondta, kiadót keresett magának.

A baloldali ellenkultúra historikusa - Lengyel András 70 éves

Agárdi Péter
Publikálás dátuma
2020.04.04. 12:30

Szívós munkamoráljával, zavarba ejtő sokoldalúságával és termékenységével hosszú ideje széles körű tisztelet (és egyúttal vitatkozó nyilvánosság) övezi Lengyel Andrást, a Szegeden élő irodalmár–muzeológust. A szakmai megbecsülés annál is inkább indokolt, mivel rang, intézményes pozíció és magas hivatalos elismerés nélkül, szinte „céhen kívüliként” érte el azt, amit elért, igaz, talán ő maga sem „vétlen” ebben a „magányosságban”. Jóllehet egészsége régóta súlyosan megrendült, aktivitása lankadatlan. Felsorolhatatlan, hogy – akárcsak az elmúlt pár év alatt – mi mindennel foglalkozott s foglalkozik ma is, mennyi az érdekes és értékes publikációja. Természetesen továbbra is élénk az érdeklődése és elkötelezettsége József Attila életműve, mindenekelőtt gondolkodói alkata, tanulmányainak, cikkeinek baloldali nézetrendszere, a Szép Szó szerkesztője iránt; persze egyik-másik írásáról éles polémiák is felszikráztak (e sorok írója is vitatkozott már vele). Kosztolányi Dezső, Tömörkény István, Csáth Géza, Cholnoky Viktor, Ady Endre, Sigmund Freud, Juhász Gyula, Radnóti Miklós, Szabó Dezső, Kertész Imre is sűrűn szerepelnek írásaiban, többen közülük önálló témái is elemzéseinek, dokumentumközléseinek. A napokban jelent meg a Nyugat főszerkesztőjéről, Ignotusról (a Hugóról) szóló izgalmas tanulmánykötete a Múlt és Jövő Kiadónál.

Mikrotörténelem

Lengyel András kutatási irányainak egyik fő terepe a sajtótörténet. Megsárgult, elfeledett, de mégis valamilyen szempontból jelentős újságok, folyóiratok, illetve szerkesztőik, cenzoraik – köztük szegediek – múltját rekonstruálja, bizonyítva a helytörténet és az ún. mikrohistória súlyát nemzeti kultúránkban. Pár évvel ezelőtti sajtótörténeti gyűjteményét itt, a Népszavában méltatta Tamás Gáspár Miklós (2013. április 29.), kiemelve, hogy Lengyel az ár ellen úszó, bátor elkötelezettséggel foglalkozik baloldali, ellenzéki alkotószemélyiségekkel, orgánumokkal, még ha nem tartoznak is az élvonalba. Pár hónappal ezelőtt publikált egy Mutatványt az 1945 előtti magyar ellenkultúra kislexikonjából (a szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2019.), amelyben – egyéb szócikkek mellett – 15 nagy nyomtatott oldalon írja meg a Népszava történetét is. „Kényes ügyekről” sem hallgat, például „hallatlan finomsággal és elemző szubtilitással ír” a XX. század első fele neves alkotói némelyikének egyes korszakait megterhelő antiszemitizmusról is. Az irodalmi szakma nagyjából ismeri, használja és reflektálja Lengyel munkáit, de a szélesebb értelmiségi nyilvánosság nem vagy alig. Csak egyetlen fölháborító példát említek: az elmúlt 10 évben jobboldali politikusok és revolver-újságírók, sőt „történészek” egyik pofozóbábuja lett Lukács György, főleg 1918–1919-es szerepe, a honvédő Vörös Hadsereg politikai biztosaként hozott állítólagos „tizedelési” döntése miatt. Erről – például Hajdu Tibor és Mesterházi Miklós mellett – 2017-ben Lengyel András írt egy roppant alapos tanulmányt a kecskeméti Forrásban (a hozzá talán legközelebb álló folyóiratban), amely elérhető az Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben című kötetében (Quintus Kiadó, Szeged, 2017.) is. Mindenesetre elolvasandó mindazok számára, akik Lukács Györgyről, egykori szerepéről, örökségéről írnak és beszélnek. Annak a filozófia szakot is végzett (de ettől még nem filozófus) főigazgatónak pedig egyenesen gyalázat nem ismernie, aki a véreskezű „lukácsgyörgyök” mai veszélyességével fenyegeti a nagyérdeműt. Nem csupán komor és komoly dolgok, hanem „hétköznapi” és „komolytalan” érdekességek is nagy számban foglalkoztatják Lengyel Andrást, mint például a barkochba története vagy az írógéphasználaté hazánkban. Gyakran kelti föl érdeklődését egy-egy ismeretlen név, álnév, adat, s eltántoríthatatlan nyomozói vagy mikrofilológusi szenvedéllyel azonnal igyekszik utánuk járni. „Apróságokból” is tud fontos következtetéseket levonni; szinte minden „talált tárgy” megihleti, hol drámai, hol mulatságos, hol történelemfilozófiai mélységű konzekvenciákra jut. A szociokulturális analízis, a gondolkodás-, a mentalitás- és az úgynevezett habitustörténet a kedvenc módszertani, tudományági megközelítései, legyen szó a XX. század magyar irodalmi diskurzusairól, nagy narratíváiról és olvasói szerkezetéről, vagy a parasztság kommunikáció-technológiai váltásáról, avagy éppen A „sztár” és a „celeb” szociológiájáról (Népszava, Szép Szó, 2018. március 17.). Ha nem is naprakész, minden újdonságra reflektáló kritikusa a kortárs szépirodalomnak, figyel a jellegzetes értékminőségekre. Kitűnő esszéje született Bari Károlyról, s megjelenés előtt áll Tar Sándor posztumusz kötetének, a Vén Edének az elemzése.

Marginalitás és modernitás

Témaválasztásaiból jól látszik, de nyíltan vállalja is, hogy kutatói orientációja többnyire az ellenzéki vagy legalább is az elnyomott, a peremre, alulra szorított irányzatok, áramlatok, írók, szerkesztők, lapok, intézmények históriáinak a föltárása. Szükségképpen többnyire baloldali, plebejus, szocialista szelleműekről van szó, olyanokról, amelyek/akik kívül esnek a mainstream szellemi nyilvánosságon, vagy legalább is egyoldalú, gyakran hazug interpretációt kapnak. József Attila „bölcseleti” termése kezdettől fogva ide tartozik. A történelemhamisításokat bírálva azonban Lengyel András nem esik valamiféle baloldali „jóvátétel”, újhistorizálás, védekező kanonizálás, modern proletkult-képzés hibájába; nem kíméli a „saját” tábort sem. Újabb könyveiben a marginalitás elméletileg kidolgozott fogalomkörébe, szociológiai keretébe illeszti régi és új „fölfedezettjeit”, ugyanakkor ezt a peremhelyzetet összekapcsolja a modernitás, a modernség uralmának kritikus jellemzésével. Már 1996-os, József Attiláról szóló tanulmánykötetének A modernitás antinómiái volt a címe, azóta ez a fogalom több kötetének is kulcsszava, sőt témája lett. Itt aligha ismertethetem értelmezéseit. Akár indokolt is lehet a szakmai vita e koncepciójának, minősítéseinek egyes tételeivel, mindazonáltal releváns, hogy Lengyel a mai modernséget, illetve a posztmodernt a kései kapitalizmus, a „tőke- és piaclogika” adekvát kulturális modelljének tekinti, értékeivel és negatívumaival együtt. Keserű minősítésekkel ír azokról a művekről, jelenségekről, egyéniségekről, személyiségjegyekről, amelyek és akik „a modernitás sötét oldalát” képviselik. Lengyel felfogásában a peremre, netalán a föld alá szorított értékek és habitusok ellenkultúrává, kulturális oppozícióvá szerveződnek, s ekként próbálnak betörni a nemzeti és egyetemes kultúra nyilvánosságába, ahol természetesen legitim illetékességük jelen lenni. Ez a dinamika ütközésekkel, szociológiailag is leírható kollíziókkal jár, amelyek aligha kerülhetők meg kibékítő harmóniákkal, elvtelen kompromisszumokkal. Ellenkultúra, peremhelyzetben című 2016-os kötetében olvasható egy érdekes tanulmánya az ún. „oppóról”, a 30-as évek elejének jelentős írástudókból szerveződött hazai oppozíciós csoportosulásáról. Miközben vérbeli literátor, adatbányász és szövegelemző, Lengyel nem marad a steril esztétikum magasában, nem ódzkodik a társadalomelméleti közírástól, illetve a szakmain túlmutató szociális üzenetektől. A mai magyar és globalizált társadalmi, szellemi és kulturális helyzetet, összképet – nem is elsősorban politikai értelemben – aggasztónak ítéli, de nincsenek ókonzervatív vagy „nemzetieskedő” nosztalgiái. Az értékeket, a humánumot, a közösséget félti a visszafordíthatatlannak tűnő eróziótól: „mára a kultúra szövetén éppen csak átvérzik az, amit még »emberinek« lehet nevezni” – írja rezignáltan. Tar Sándor kései blog-novellái a „félperiféria életvilágát”, „az emberi létezés helyreállíthatatlan hasadtságát” idézik, ami felettébb „kellemetlen a mai uralkodó beszédmód számára”. Lengyel a hazai rendszerváltás természetével és következményeivel is foglalkozik. „A Horthy-rendszer »hárommillió koldusából« négymillió lett, az alapélmény pedig a kiszolgáltatottság és a létbizonytalanság. A szociális és kulturális süllyedés élménye ma már köztapasztalat. Az irodalom, a szellemi élet, amely valamikor oly sokszor a talpra állás kiindulópontja és kezdeményezője volt, »posztmodernizálódott« s funkcióját vesztette” – írta hat évvel ezelőtt. 2010-ben pedig így fogalmazott: „A kései kapitalizmus önlebontó dinamikája csak a szociokulturális lepusztulás útján mozoghat. Ne áltassuk magunkat: kései kapitalizmus – új barbárság. S megjósolható: az elkövetkező évtizedeket ez a szomorú egyenlet fogja meghatározni.” Talán túl komor Lengyel András világlátása, de aligha félresöpörhető valamiféle kincstári neoliberális vagy etnonacionalista paradigma felől. Jól látja, hogy a nyilvánosságnak, az álvalóság mediális, digitális és politikai terjesztésének, sőt intézményesítésének igen káros szerepe van e negatív folyamatban: „a realitásvesztés és a manipuláció totalizálódása ma már e tömegtársadalmak alapjait bomlasztja szét”, eközben az egykori és mai spindoktorok „cinikusan termelik a szemetet és söprik azt a szőnyeg alá – amíg lehet.” Egy friss esszéjében Kosztolányi Dezsőnek a jobboldali Új Nemzedék Pardon-rovatában a Somogyi-Bacsó-gyilkosságról megjelent 1920-as írását elemzi (a gaztettről legutóbb Csunderlik Péter írt a Népszava 2020. február 15-i számában). Kosztolányi gazdag életművének egészére persze méltánytalan rávetíteni ezt a „bűnbeesést”, de az amnézia és a megszépítés elfogadhatatlan. A száz évvel ezelőttről dokumentált hamisrealitás-teremtés módszere sajnos ma, a fake news agresszív terjedésében hagyományozódik tovább, ugyanakkor megvannak a históriai, retorikatörténeti előzményei és mintái az évszázadokkal korábbi magyar irodalomban is – miként Lengyel kimutatja: Pázmány Péternél is (Az ördög ganéja). 

Szolidaritási közösség

A tágan értett baloldali ellenkultúra értékeit és tanulságait elemezve szemérmes önérzettel mutatja föl saját normarendszerét és jövőképét (ami persze nem csupán az övé, hanem többünké, e köszöntő sorok szerzőjéé is). A mesterét, Ilia Mihályt méltató portréjában Lengyel így vall erről: eszménye „egy széles alapokon nyugvó olyan szolidaritási közösség”, „amely a szolidaritást nem etnikai alapon, hanem a minden embert megillető emberi méltóság jegyében fogja föl, de erős szociális hangsúlyai vannak.” Vagyis egy olyan szabadságeszme, „amely az egyenlőség posztulátuma alapján ad mindenkinek mozgásteret. Az alullévőknek is, a »nemzeti« s »felekezeti« kisebbségeknek is.” Az ismeretlenségből kimentett Szirtes Andor portréját pedig így vezeti be: „Az 1989-es váltás legnagyobb vesztese az ideológiai térben nyilvánvalóan az úgynevezett »szocializmus« gondolata (s mindaz, ami e fogalomkörhöz tartozik vagy oda besorolható). Érveket, amelyek ezt a diszkreditáló gyakorlatot alátámasztják, természetesen lehet találni – minden, ami történetileg létrejön, alapvetően antinómikus természetű. Maga az eszmerendszer azonban, amelyet e (ma szitokszóként kezelt) névvel lehet összefoglalni, alapvető jelentőségű (s nem mellesleg: kiirthatatlan) emberi vágyak foglalata.” Lengyel kutatásai évtizedek óta ennek a föltérképezésére irányulnak, bizonyítva, hogy ez az összetett jelentésű szocializmus „a történelmileg lehetséges, ellentmondásokkal és feszültségekkel teli viszonyok közt is az emberi önemancipáció valóságos lehetőségeit képviselte s készítette elő.” Lengyel András tanulmányai, felfedezései, cikkei – saját szkepszisét is mintegy ellenpontozva – éppen ennek a szellemiségnek a továbbviteléért perelnek; azért, hogy a humanista és demokratikus nemzeti értékek a marginalitásból a centrumba kerüljenek. Kenyeres Zoltán fogalmazta meg szépen: akik „nem tartják ördögtől valónak a szocializmus gondolatát, és nem tekintik a marxizmust sem szitokszónak, azok nyitott érdeklődés örömével olvashatják” Lengyel írásait. Ám korántsem csak ők: nem kell baloldalinak lenni ahhoz, hogy Lengyel innovatív felfedezései, gondos analízisei és bátor fejtegetései meggondolkoztassák a nyitott szellemű olvasókat. (Ezzel az írással az április 2-án 70 éves Lengyel Andrást köszöntjük. 2020. március 16.)