koronavírus;hajó;karantén;

2020-04-05 12:31:30

Karrier a korona idején

A többi utassal ellentétben, akik sápadtan ugyan, de megkönnyebbülve távoztak az akkor már két hónapja karantén alá helyezett Diamond Princess luxushajóról, Tanaka urat négy Hazmat-ruhás katonának kellett kiráncigálnia a kabinjából, miközben ő fülrepesztő visítással először az állólámpába, majd a küszöbbe kapaszkodott. Különös viselkedéséről nem adtak hírt a nagyobb japán lapok, noha addig állandó kapcsolatban álltak vele, és az sem érdekelt senkit, ahogyan a kapálózó, végül a kimerültségtől elaléló Tanakát minden ceremónia nélkül bedobták egy mobil zuhanyfülkébe, és több liter fertőtlenítőt locsoltak rá.

Már nem emlékszem pontosan, a karantén hanyadik napján kezdtem el beszélgetni Tanakával, lehetett a második héten, de a negyediken is, annyi biztos, hogy a hallucinációk akkor még nem kezdődtek el. Miután Szapporóban megtagadták tőlünk a szárazföldre lépést, a Diamond Princess a szülővárosa, Jokohama felé vette az irányt. Bár drágakő osztályú luxushajó, ott is kitagadták. „Mindenki maradjon a szobájában! Ne lépjenek testi kontaktusba másokkal! Az ételt és vizet a személyzet a kabinokhoz viszi! A folyosókon és a fedélzeten tartózkodni tilos!” – az utasításokat Jokohamában harsogta el először a hangosbemondó, és utána két hónapon át, napjában ötször megismételte.

Az újságok városnyi, hullámokon hánykolódó Petri-csészének írták le a hajót, arra a háromosztatú edénykére utalva, amiben járványügyisek sejtkultúrákat és vírusokat tenyésztenek. Nem tartottam különösebben találónak a Petri-csésze metaforát, és azt hiszem, Tanaka is így volt ezzel: ő színpadnak látta, én meg halálsornak, ahol celláinkban várakozunk a nyálkás köhögésben és lázban jelentkező végső hívásra. Az Élet, aminek megélésére a Diamond Princess utazási irodájának szórólapjai annyira biztattak, kifejezéstelenné vált. Kárpótlásul a kitagadásunkért, a hatóságok a legkiválóbb ételeket szállították a már-fertőzötteknek és a mindjárt-fertőzötteknek, de ezzel akaratlanul is rájátszottak az addigra nyilvánvaló utolsó vacsora párhuzamra, amit az internet népművészei perceken belül mémekké formáltak. Az ételhez ezután – Tanakán kívül – keveseknek lehetett étvágya.

Hogy valamivel mégis múljon a várakozásba kövesedő karantén-idő, berendeztem magamnak egy dolgozóasztalt. Az ágyam mellől a tízjenes pénzérmével kicsavarozott olvasólámpa, könyvek, reklámtollak és a „Princess” dombornyomott levélpapír volt a teríték, de a dolgozóasztal lényegét adó „dolgot” sehogy nem találtam. Valami szüntelen elvonta a figyelmem: éreztem, ahogy a vírus csimpaszkodik a kifehéredett hátbőrömön, egyenesen a fejem és védtelen légútjaim felé. Úszóhártyás lábú, nyirkos kis lénynek képzeltem, ami sosem pislog, és minden nap más rejtekhelyről – a szennyestartóból, a függönykarnisról lógva – figyel engem. Eszembe is jutott egy régen halott barátom, ő mesélte, hogyan kezdik az orvostanhallgatók a szimptómákat leíró tankönyvek lapozgatása közben saját magukon felfedezni az összes ismert betegség tüneteit, a rühtől a gyomorrákig, mígnem a magolás eszeveszett vakaródzásba és pánikba fullad.

Kétlem, hogy Tanakát hasonló gondok gyötörték volna, mint engem. Először teregetés közben beszéltem vele. Ehhez hozzátartozik, hogy későn ugyan, de nekiálltam takarítani. A rendetlenül az ágyra hányt takarók sötét ráncait már kezdtem fogatlan vigyornak képzelni. Eddig mindig bevetették helyettem. Legfőképp a sárgásra feküdt lepedőket kellett volna kimosni, noha már nem nagyon éreztem a saját bűzömet, az odúban rettegő állatét, csak néha csapott meg a savanyú, avas zsírszag, ha a dolgozóasztalomnál ücsörögtem. Fontos megemlíteni, hogy Tanakát voltaképp egyszer sem láttam – a szomszédos lakosztályok erkélyét vastag lemezek választották el egymástól – csak a másik hangját hallhattuk, ahogy kedélyesen egymás egészsége felől érdeklődtünk. Tanaka hangjából hiányzott az aggodalom. Szüntelen hadart, akár egy vásári kikiáltó – ezt először szerencsétlen helyzetünkből adódó izgatottságnak tudtam be.

Második alkalommal beszélgethettünk, ő elmesélte egy japán óriásvállalatnál töltött eseménytelen éveit. Több évtizednyi munkával összespórolt annyit, hogy eljöhessen erre a luxusútra. Én is meséltem neki egy amerikai óriásvállalatnál töltött eseménytelen éveimről, amik végeztével összespóroltam annyit, hogy eljöjjek erre a luxusútra. Bátorkodtam felhívni figyelmét a helyzet iróniájára – mindketten évekig kubikoltunk, hogy végre beválthassuk a Nagy Csekket, erre mit kapunk, pálmafák és ledér fűszoknyák helyett egy tobzoskákról emberre terjedő, halálos vírust – mire Tanaka olyan hangos kacajra fakadt, hogy a kikötőben veszteglő katonák némelyike a hajó felé fordult.

– „Barátom!” – ez volt az első alkalom, hogy barátjának nevezett. – „Valóságos tragédia lenne, ha nem lennék fertőzött.” Fogalmam se volt mire céloz, aztán estefelé ráakadtam egy interjúra Tanakával az egyik legnagyobb japán hetilap, az Asahi Shimbun címoldalán. Nem értettem jól az írást – a többezernyi karakter miatt az újságolvasás a mai napig a nyelvtudás egyik legnagyobb tesztje Japánban –, de annyit ki tudtam venni belőle, hogy Tanaka a hajón uralkodó állapotokról mesél nagy beleérzéssel. A következő napon újabb interjút találtam vele, ezúttal a Japan Timesban. Harmadnapra Tanaka blogot indított. A luxuskaranténban töltött idejét dokumentálta zavarba ejtő részletességgel. „Reggel, 8:06.: Zuhanyzás közben vörhenyes himlők a hónaljon. 12:34.: Tengeri sün citrommal és szasimi ebédre, utána önkielégítés bal kézzel 13:27-ig.” A beszélgetéseinket is rögzítette, hasonló stílusban. A blog híre úgy terjedt a weben, akár a vírus a Diamond Princess-en.

Éjszaka hangos nevetgélésre és tapsra lettem figyelmes az amúgy kísértetiesen hallgatag hajón. Ezúttal nem hallucináltam: Tanaka élőben jelentkezett be egy hírműsorba a szobájából. Ahogy ismertsége nőtt, úgy maradt egyre kevesebb ideje arctalan eszmecseréinkre. Első beszélgetésünk után néhány nappal apró drón közelítette meg bögölyhöz hasonlatos zúgással Tanaka lakosztályát, és jó húsz percig felvételt készített valamiről – mint kiderült, Tanaka egy Activity-szerű show-műsorba jelentkezett be játékosként, és a pántjáról leakasztott budiajtó fehér felszínére rajzolgatott filctollal. Beszélgetéseink ekkorra átalakultak, dialógusból Tanaka által előadott monológba fordultak. Karrierjének csúcspontján egy beszélgetőműsorba invitálták, hogy a hajdan pornószínésznő „Felhőcske” Sorá-val elemezzék az orvosi maszkokra nyomtatott különböző sintoista imák szerencsehozó hatásait, és Tanaka esküdözött, hogy az általa használt „LaLaLin-Flamboyant” szájmaszk a leghatékonyabb.

Amennyire meg tudtam ítélni, a világnak küldött közvetítései egyre kevésbé szóltak a hajóról, a luxusapartmanjaikban rettegő és haldokló betegekről, vagy a szellőzőnyílásokban ólálkodó „illékony halálról” (Tanaka kifejezése). A médiában a „Fertőzöttek Zendülése”-ként elhíresült eseménnyel, bár majd’ három napig felforgatta a hajó döglődő egyhangúságát, már nem is nagyon foglalkozott – novellákat kezdett írni, és ahogy mondta, kiadót keresett magának.