Az idő és a tenger

Publikálás dátuma
2020.04.05. 20:59

Fotó: A szerző felvétele
Több mint két hete tart a kijárási tilalom, és az idő kezdi elveszíteni tagoltságát, ledobja magáról a legtöbb ráaggatott árnyalatot. Néha kimondottan nehézséget okoz megmondani, hogy mi mikor történt. Szerdán találkoztam össze a szomszéddal a folyosón – ami nagy eseménynek számított –, vagy csütörtökön? Ezen jól elvitatkozgatok magamban. Halászok a nyúlós időben, hátha kifogom a régi rendet. És persze én vagyok a csali. Végül kiegyezek magamban, hogy kedden történt. Ez jó kompromisszum, mindkét felem el tudja fogadni. Úgy három napja vettem észre egyébként, hogy beszélek magammal, magamhoz. Megvitatom az aznapi menüt, hogyan csináljam meg a csirkemellet, ma indítsam-e el a mosást vagy holnap, és látszólag a macskához beszélve összefoglalom a napot. És néha kimondottan úgy tűnik, hogy bólogat. Rossz az idő, napról napra sötét, hasas fellegek ereszkednek le a hegyek mögül, aztán mintha egy késsel hirtelen felmetszenék őket, kizúdítanak magukból mindent. Néha viszont csak villával szurkálják, mert akkor erőtlenül csepeg, csordogál belőlük a víz órákon át. Csak a sirályok lavíroznak az esőben, nem tudom, miért jó nekik, de talán ők is azon töprengenek odafent, hogy nekünk mi élvezet lehet azokban a furcsa kalitkákban üldögélni naphosszat. Nem biztos, hogy meggyőző válasszal tudnék előrukkolni. A tekintetben viszont jó a rossz idő, hogy könnyebb fegyelmezettnek tűnni karantén idején. És ez így kiváló bizonyítványt állít ki a spanyolokról ebben a furcsa, világméretű nemzetkarakterológiai tesztben. Bár azért a büntetéssel sem fukarkodnak errefelé, hogy tényleg összejöjjön ez a fegyelem. Nemrégiben Malagában csíptek nyakon két férfit, akiknek grillezéshez támadt kedvük ebben a mini apokalipszisben. Ahogy olvastam, kétezer euróba fájt az amúgy békés szórakozás. De már azért is büntetnek, ha valaki kamuvásárlásba kezd, így kapott orbitális büntetést az a találékony is, aki egy üveg Nutelláért ugrott le igen megfontoltan a boltba. Állítólag harminc euró alatt már nem is engednek vásárolni a szupermarketekben, elkerülendő a hasonló eseteket. Holnap magam is kipróbálom, bár nekem ennyi majdhogynem egy hétre elegendő kaját jelent, amióta itt vagyok, csak egyszer léptem át ezt a határt. Lehet, hogy nem gondoltak a kisebb étkű kényszerű szinglikre? Ám ahogy kisüt a nap, és visszacsempészi a békesség földöntúli érzetét a világba, bennem is felforr a rebellis vér. Hónom alá csapom a bevásárlószatyrot (lásd még: kamuvásárlás), betárazom a megfelelő angol mondatokat néhány barátságosnak vélt spanyol kifejezéssel, és nekiindulok a partnak. Nem tudom láttak-e már teljesen kihalt fövenyt? Mármint olyat, ahol elvileg minden a gondtalan szabadidő eltöltését szolgálná, és ahol még a holtszezon sem igazán holtszezon. Olyan vidám feliratokat, amelyeknek hirtelen semmi értelmük. „Jetski kölcsönzés jutányos áron”, „A spanyol partszakasz legfinomabb grillezője”, „Ide érdemes újra visszatérni” – egy eltűnni látszó világ furcsa nyelve, suta igyekezete. Padok, amelyeken csak a tenger felől fújó szél pihen meg. Napágyak és -ernyők, csupa képeslapra illő kellék, amely mind ledobta magáról a készítőjét és árvaságával tüntet. Azt hiszem, épp most kapunk egy igazi leckét sérülékenységből, átmeneti mivoltunkból, amivel igazán csak szórakozásból játszottunk el idáig. Lásd utópisztikus regények, katasztrófafilmek, bédekkerek világvégére. De aztán jó volt kijönni a moziból a forgalmas utcára, letenni a könyvet és jólesően arra gondolni, hogy ez velünk soha nem történhet meg. Csak az író kalauzolt körbe a szorongásaiban. Most meg nincs az a mondat, ami passzolna a döbbenethez. A világhoz, amely nélkülünk is boldogul, és közömbösen szemléli a félelmeinket. Tán egy kicsit kuncog is. Túl sokat képzeltünk már magunkról. Nem messze tőlem van egy gyönyörű park, ahol kisállatokat is tarthattak, ám most – mivel ezt is elzárták a látogatók elől – szabadon engedték őket. A nyulak, kakasok, pávák szabadon kószálnak a füvön és a fák között, mert most végre nem ők a látványosság, hanem a kerítés túloldaláról sóvárogva befelé nézdegélő ember. Van is reggelente olyan vad kukorékolás, hogy az bármelyik magyar falu becsületére válna. Egy kotlós pedig a nemrég kikelt csibéit vitte el kirándulni, megmutatta nekik a bezárt üzleteket, a kihalt főutat, ahol valamikor bűzös szörnyetegek jártak pöfögve, és már nem is nagyon kerültek ki, amikor megláttak. Ezektől már nem kell félni – mondhatta el nekik a séta előtt. Ez az ő alkonyuk. Az egész sétányon, amely korábban a vendéglők zajától, a nyaralók önfeledt ordibálásaitól volt hangos, a soha vissza nem fogott életünktől, most csak a tenger moraját hallani. Hirtelen ötlettől vezérelve elkiáltottam magam a kihalt promenádon. A hullámok felé. Mint megkésett üzenetet: vagyok még. Úgy hullt le, mint egy rosszul eldobott kő. Szinte láttam, ahogy elgurul. Aztán lassan –apró léptekkel, hogy sokáig tartson – elindultam a kalitkám felé. Haza. És ahogy lépkedtem felfelé, ott maradt velem a tenger idő előtti, ősi válasza. Mint a fülemhez szorított kagyló, úgy mormogott. Ki tudja mennyi időm van még, hogy megfejtsem.

Koronavírus a neten

Publikálás dátuma
2020.04.05. 20:44

Egyelőre kisebb gondunk is nagyobb annál, minthogy a naptárra nézzünk: a drámainak mondható egészségügyi helyzet mindössze néhány hét alatt keletkezett. Így az sem meglepő, hogy a járvány-tematika a neten mindent visz és a vírussal azonos gyorsasággal terjed. A közösségi média „influenszerei” valósággal tobzódnak, s a WHO közleményei szinte elvesznek a hírek és álhírek tengerében. A Népszava egyik márciusi Visszhang-melléklete például arról tudósított, hogy a youtuberek is megtáltosodtak: a karanténburgertől a karantényekig mindennel foglalkoznak. Ez persze valahol természetes, hiszen az 1918-as spanyolnátha óta ismeretlen világjárvány nemcsak a kormányok, hanem mindenki legfontosabb napi problémája lett. Nem vitatható, hogy a folyamatos online kommunikáció a válságkezelésben (például az önkéntes munka vagy a segítő szolgáltatások felajánlásában) sokat jelent. Az viszont aggasztó, hogy a lakosság egyre nagyobb mértékben a közösségi média információira hagyatkozik. Látjuk, hogy a politikusok is rákaptak az internetre, a magyar miniszterelnök például a Facebookon „üzen” szinte naponta. Ezzel a platform rajongóinak számát láthatóan növelni lehet. A baj csak az, hogy a szövegelés nem pótolja a közpénzből – az egészségügy helyett – stadionokra költött százmilliárdos összegeket.

Az illúziók vége

A személyi számítógép és az internet tömeges elterjedése köztudottan forradalmasította a XX. századot: jelentősége talán a gőzgép feltalálásánál is nagyobb. A közösségi média azonban e folyamaton belül is új korszakhatárt jelent. A Facebook és a többi platform hallatlan népszerűségét főleg az interaktivitásnak köszönheti. A több milliárdnyi felhasználó jogosan érezheti magát a közvélemény formálójának, anélkül, hogy a szobáját akár egyetlen percre el kellene hagynia. A lájkolás vagy az üzenetek tömeges megosztása soha nem látott ablakokat nyit a világra. Ám alkalmas arra is, hogy az internetfüggő polgárok a populista politikusok és/vagy a fake news terjesztők egyszerű játékszerévé váljanak. Jack Goldsmith és Tim Wu, a Columbia Egyetem kutatói már 2006-ban felhívták a figyelmet a mindenfajta szabályozást elvető libertarianizmus veszélyeire (Ki ellenőrzi az internetet? – A határok nélküli világ illúziói). Soros György pedig a nyílt társadalom védelmében írott legújabb könyvében a veszélyt abban látja, hogy a közösségi médiaóriások (Google, Facebook, Twitter és a többiek) úgy tesznek szert sok százmilliárd dolláros nyereségre, hogy a platformjaikon megjelenő tartalmakért nem vállalnak felelősséget, márpedig ez a populistáknak és az álhíreknek kedvez. Köztudott, hogy a valótlan hírek, adatok (fake news) terjesztése a felelőtlen Brexit népszavazásban is komoly szerepet játszott. Donald Trump pedig néhány héttel ezelőtt egy egész országot vezetett félre. Lekicsinylően nyilatkozott a járvány veszélyeiről, mert szerinte azt csupán a bevándorlók által terjesztett „idegen vírus” okozza. A Twitter-függő notórius hazudozó az ehhez hasonló ostobaságok özönét zúdítja az amerikai népre. Mindezt úgy teheti, hogy magatartásának – immár negyedik éve – nincs semmiféle látható politikai következménye. Sajnos a koronavírus-járvány idején naponta vagyunk tanúi a közösségi média „szervezett felelőtlenségének”. Itt azonban a tét bármely politikai választás kimenetelénél jóval nagyobb. Ráadásul nem egyszerűen a rémhírek terjesztőiről van szó: a hagyományos sajtó tudósításai is eléggé riasztóak. Ennél nagyobb baj, hogy a közösségi média hatalmas tábora egyre inkább „szakértővé” válik és megosztja partnereivel azokat a tanácsokat, amelyek a járvány leküzdésében segítenek – állítólag.

Fake news veszélyek

A Népszava március 20-ai száma részleteket közölt egy amerikai portál cikkéből, amelynek természettudományokban jártas szakértői összeállították a koronavírussal kapcsolatban a neten keringő, legveszélyesebb álhíreket. A Live Science egyike azon platformoknak, amelynek szerzői megpróbálják felvenni a harcot a közösségi média mítoszai ellen. Az internet – mint tudjuk – a szabadság birodalma. E közlésekkel - az álhírekkel - viszont az a probléma, hogy összemossák a valósággal a hiedelmeket és ezzel a lakossági védekezést is jelentős mértékben nehezítik. Az összeállítás első helyén szerepel például, hogy a szokásos sebészeti maszk megvéd a koronavírus ellen. A valóság ezzel szemben az, hogy a cseppfertőzés elkerülésére speciális maszkokra (az ún. FFP2 és FFP3 típusra) van szükség, amelyeket az orvosok és ápolók számára kellene mindenképpen biztosítani. Hasonlóan félrevezető az az állítás, hogy a koronavírust a hagyományos influenzánál nehezebben lehet elkapni, illetve aki elkapja, az úgyis tudni fog róla. Ez egyszerűen nem igaz, miután a betegség korai fázisában gyakran nincsenek tünetek. Ha vannak, akkor az főleg a láz, a köhögés és a nehéz légzés. A WHO által naponta sürgetett tömeges szűrésekre éppen azért lenne szükség, hogy a vírushordozó betegeket időben megtalálják és az egészségügyi hatóságok megtehessék az elkülönítésükhöz, illetve gyógyításukhoz szükséges lépéseket. Az a mítosz különösen veszélyes, amely szerint a koronavírust „valakik” egy laboratóriumban szándékosan állították elő. A kutatók eddigi vizsgálatai alapján egyértelmű, hogy az természetes úton, állatok közvetítésével jött létre. Mindez nem akadályozza a populista jobboldal képviselőit abban, hogy a fertőzéseket az idegenekkel hozzák összefüggésbe. Nem egyedül Donald Trump emlegette a bevándorlókat: a magyar kormány képviselői több alkalommal is – hasonlóan felelőtlenül – a „migránsok” által okozott újabb veszélyekről beszéltek. A közösségi médiában az a fake news is akadálytalanul terjed, miszerint a gyerekek nem kaphatják meg a betegséget. Az eddigi szakértői vizsgálatok azt mutatják, hogy sajnos ez az állítás sem igaz. Szerencsére a fiatalabb korosztályok esetében sokkal kevésbé súlyosak a következmények, de az általában hitelesnek tartott The Guardian néhány hete például arról tudósított, hogy egy londoni újszülött babánál is kimutatták a fertőzést. Azok a posztok és megosztások pedig végképp embertelenek, amelyek azzal vezetik félre az aggódó tömegeket, hogy a C-vitamin megvéd a vírusfertőzés ellen. A Live Science szakértői mindenkit emlékeztetnek arra a hétköznapi tapasztalatra, hogy egy ilyen kúra legfeljebb egy sima megfázás tüneteinek enyhítésére alkalmas.

Hiedelmek és a háló

A csak röviden idézett példák az internet világának számos erkölcsi és gyakorlati szabályozási problémáját is felvetik. A sokféleség minden demokratikus társadalomban érték, s a net nagyszerűsége éppen a vélemények korlátozásoktól mentes kifejtésében rejlik. Mégis nehéz elfogadni, hogy egy – a maihoz hasonló – zaklatott társadalmi közegben mindenki mondja a magáét függetlenül attól, hogy mennyire képes átlátni a következményeket. Például az a magyar énekesnő-celeb, aki a minap a rajongóit arról tájékoztatta, hogy „ez a vírus nem a véletlen műve, pont a húsvét előtti nagyböjt idején. Ez egy lecke az emberiségnek az élettől, Istentől.” Természetesen mindenki vallási, világnézeti meggyőződését tiszteletben kell tartani. Valamit azonban kellene tenni, miután ma bárki bármilyen ostobaságot, a tudomány által cáfolt álhírt is feltölthet, megoszthat a neten. A szerverparkokat működtető magáncégek pedig – minden közjogi felhatalmazás és főleg felelősség nélkül – a közérdeket sértő tartalmak eltávolításáról egyedül döntenek. A minőségi média (pl. The New York Times, Neue Zürcher Zeitung, CNN) a koronavírus idején is komoly hátrányban van a közösségi platformokkal szemben. Az ottani szerkesztők szinte kizárólag a járvány napi ügyeivel foglalkoznak, csak éppen nem engedhetik meg maguknak, hogy – a fentiekhez hasonló – felelőtlen álhíreket terjesszenek. Ez esetben ugyanis kockáztatnák a szakmai hitelességüket, s a komoly vállalatok előbb-utóbb elvinnék tőlük a hirdetéseiket. A közösségi portálokat ilyen veszély egyáltalán nem fenyegeti: a milliárdos látogatottság miatt a Google vagy a Facebook oldalain – ha eladni akar – mindenki hirdet. Még akkor is, ha tudja, hogy a minőségi sajtótól járványveszély idején elvárt önkorlátozás a közösségi média világában teljesen ismeretlen. Azért jó hírek is akadnak néha. Azokban az országokban, ahol a hatóságok drasztikus korlátozásokat vezettek be, az új megbetegedések száma lassan csökken. Szinte naponta jelennek meg tudósítások a lehetséges terápiáról, s a nagy gyógyszergyártók a – globális versenyhelyzet ellenére – remélhetőleg megosztják a kutatási eredményeket. A gyakran lenézett tudósok néha a politikai nyomásgyakorlásban is meglepően eredményesek. A Financial Times szerint például londoni kutatók érték el, hogy Donald Trump és Boris Johnson járványügyben a populista handabandázás helyett végre – megkésve ugyan – cselekedjenek. Egyébként az Európai Unió 2020 februárjában az internet közérdekből történő szabályozásáról átfogó intézkedési tervet is megjelentetett. Hinnünk kell abban, hogy még idén a részletek kimunkálására is sor kerülhet.
Szerző

Iskolatévé, netiskola

Publikálás dátuma
2020.04.05. 19:46

A házi karantén valamelyik hétköznapja. A fiam bevonul a kuckójába, és bekapcsolja magának az iskolát. Jönnek a feladatok, tanárhangok szűrödnek át az ajtón. Aztán szünet, kis evés-ivás, Facebook, és indulhat a következő foglalkozás. Megérint a dolog, és úgy döntök, én is beülök az iskolapadba. Behozok a szobába lötyit, nasit, kényelmesen hátradőlök a fotelben – és bekapcsolom a tévét. M5 csatorna, Érettségi-sorozat. Helyes tanárnő szólít meg, bírom, belevág a fizikába. „A munka a testre ható erő és a bekövetkező elmozdulás skaláris szorzata. W, F, s, cosinus alfa… Úristen, hát ez elszállt, pedig valamikor megvolt. Mindegy, nézem-hallgatom tovább a jópofa kis szemüvegest, tetszik, ahogy magyaráz. Ha nagyon siet, megállítom, visszajátszom, közben kortyolok, telefonálok egyet. Jöhet a biosz, a matek és a magyar is. A légzés evolúciója, négyszögek, igenevek. Jó kis órák, rövid riportokkal, szemléltető bejátszásokkal. Nagy sóhaj, eszembe jutnak iskoláim, tanáraim produkciói. És az Iskolatelevízió. Az 1960-as évek nagy vállalkozása Kelemen Endrével. Hasonló órák a képernyőn, persze a kor technikai szintjén, de sok találékonysággal, jól kijelölt, kiegészítő oktatási funkcióval. Akkoriban egyedül a televízió tudott színes, hatékony szemléltető anyagokat közvetíteni, a technikai csodája, népszerűsége a diákokat is vonzhatta, és így komoly segítséget nyújthatott az oktatás számára. Sóhaj, sóhaj… De ideje megnézni a híreket a neten. Mi van a járvánnyal? A koronavirus.gov.hu már megvolt reggel, új adatok nem várhatók, jöhet az egyesek szerint bűnösen ballib, vírustámogató, de hírforrásnak, orgánumnak azért nem utolsó Index. Amely hírei mellett, érdekes módon szintén iskolatévét kínál. Érettségi felkészítőket matekból, történelemből és magyarból, három elismert szaktanárral. Hát lássuk, ez egy sulis nap. A feltehetően szűkös források miatt természetesen szerényebb külsejű és felszereltségű a „tanterem”, de az oktatók diafilmekkel is le tudják kötni a figyelmet, a számon kérhető törzsanyagra és a nehézséget okozó témákra koncentrálnak. Hasznosak lehetnek ezek az órák is. Ha marad rájuk idő. Mert kiderül, nehéz kiutat találni az online Iskolából. Itt is hívogatnak az M5 műsorai, de mehetünk a Videotanár remek foglalkozásaira, nézegethetjük a Nemzeti Köznevelési Portálon az új állami okostankönyveket digitális formában, izgalmas virtuális feladatokkal és videókkal, tárt karokkal vár anyagaival a Sulinet, a Mozaik Kiadó. A Nemzeti Filmintézet Filmarchívumának oldala pedig 90 klasszikus értékű magyar irodalmi adaptációval, történelmi- és ifjúsági filmmel csalogat. És még mindig csak a földszinti termekben vagyunk. Fájdalmas, hogy mindehhez vészhelyzet kell. Hogy bezárjanak az iskolák, és kényszerűen próbáljunk gyorsan átállni a távoktatásra. Zavartan kutakodunk, hogy mink is van, és akkor egyszer csak ránk zúdul az elmúlt évtizedek rengeteg erőfeszítése, eredménye. Számtalan oktatási és ismeretterjesztő műsor, videóanyag, tankönyvprojekt. Hazai pedagógusok vizuális formákban tárgyiasult tudása, tapasztalata. Szétszórtan, kupihalmokként a közoktatás torzsalkodó terében. Az erőszakos állami központosítás gerjesztette ellentétektől gyűrötten. Ki vette eddig komolyan az M5 produktumait? Az OFI projektjeinek innovatív elemeit? Talán maguk a fenntartó intézmények sem. Ki figyelt oda a civil oktatási portálokra, lelkes tanárok vlogóráira? Talán a reformokat követelő szakmai csoportok sem. De most, sajnos, épp most, végre fény vetült erre a kincsre. Amelyet az országos méretű távoktatás tapasztalatai fognak tovább aranyozni. Itt a lehetőség! Nem egy örökké vitatható elméleti rendszerhez kellene különféle tanizéket gyártani, hanem létező, százféle Nemzeti alaptantervhez is idomítható, innovatív oktatási formákat és anyagokat lehetne rendszerré szervezni. Egy ilyen rendszerben mindaz, amit most találomra nézhetünk, használhatunk, pontosan meghatározható funkciót kapna, és szerves részévé válna egy modernizálódó közoktatásnak. Ha azonban – amire nagy esély van – az ismét kinyitó iskolák és hatósági kapuk továbbra is bonyolult belépési kódokat nyafognak eléjük, esetleges, partikuláris kiegészítő termékként bolyonghatnak tovább a hálózatokon. Akármilyen jól sikerül egy műsor, egy szemléltető videó, bármi érdekességet kínáljanak is szupi tanár nénik, -bácsik netre feltöltött órái, a napi 6-8 órás iskola és a házi feladatok mellett nem juthat ennek hatékony szerep. Furcsa lenne, ha egy diák még kora este is tananyagokra vadászna, vagy ha egy tanár a kollégáit ajánlgatná: Gyerekek, őt nézzétek meg az M5-ön, ő sokkal jobban el tudja ezt magyarázni! Meg: Láttam egy remek szemléltető filmet a Youtube-on, na, azt nézzétek! Én csak egy közönséges iskolai tanár vagyok. De azért vigyázat – a jegyeket én adom! Nem, ez így eddig se ment, és ezután se fog menni. A rendelkezésre álló (a jövőben remélhetően csökkenő) időkeretet kell hatékonyabban tagolni, új elemeknek, formáknak is helyet biztosítva. Órarenden kívül nincs közoktatás.