Heti abszurd: És boldogan élnek, amíg meg nem halunk

Publikálás dátuma
2020.04.05. 06:56

Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Egyszer volt, de leginkább hol nem volt, volt egyszer egy köztársasági elnök. Államfőnek hívták ezt a köztársasági elnököt, mert hát az is volt valójában. Na, ez az államfő odafent székelt a magas Várban, onnan nézte az ő népét, már amennyiben és már amikor. Merthogy ő inkább horgászni szeretett. Hallgatag ember volt ugyanis, és a hallgatagsághoz a horgászás illett a legjobban. Beszédes ember elriasztja a halakat, csak aki csöndben tud maradni, annak lesz kapása. Hanem egyszerre csak híre ment, hogy eltűnt az államfő. Nem lelték sehol, nem mutatkozott a lakosság előtt, de még sehol máshol sem. Pedig lett volna rá igény. Megtámadták ugyanis az országát, egy láthatatlan, mindenki másnál veszélyesebb ellenség, a koronavírus nevű járvány. Az illetékes hadak persze azonnal felvették a harcot a betolakodó ellen, de hamar kiderült, hogy itt nem használnak az eddig bevált vagy annak vélt praktikák. A vírus nem hátrált meg a szájkarate elől, a szómágia sem segített, ilyen népi fortélyokkal egyedül a testvéri Türkméniában sikerült megsemmisíteni, mert ott azt mondták a vírusnak, hogy ő nem létezik. Az államfő viszont eltűnt, pedig alá kellett volna írnia egy nagyon fontos törvényt. Az ő aláírása nélkül ugyanis semmilyen törvényt nem lehet kihirdetni, ami azért is helyes, mert demokráciában ennek így kell lennie. Nagyon kezdték hát keresni az államfőt, égre-földre, még a pincébe is benéztek. Mert ha nem írja alá a törvényt, akkor a miniszterelnöknek nem lesz örök időkre szóló korlátlan teljhatalma. Ez pedig minden másnál fontosabb volt a vírus elleni harcban, a vírus semmitől sem fél jobban, mit a korlátlan teljhatalomtól. Ha ilyet lát, fejvesztve menekül, leginkább arra, amerre lát. Lett is nagy izgalom, hogy hol lehet az államfő. Akiről mindenki tudta, hogy azért hívják Mr. Százbólszáznak, mert amikor először megválasztották, azt mondta, hogy ő száz rossz törvény közül százat visszadob a parlamentnek, száz jó közül viszont százat aláír. Nagyon megörültek akkor az ország lakói, akiket lakosságnak szoktak nevezni, négyévente pedig választópolgárnak. Annyira örültek, hogy jobban nem is lehetett volna. És az államfő tartotta a szavát, az meg tényleg nem az ő sara volt, hogy minden törvény, amit elétettek, jó volt. Ha lett volna rossz az elétett törvények között, azt biztosan nem írta volna alá, de ilyen nem volt, mert hát nem is lehetett: ami nem volt jó, azt eleve meg sem mutatták neki. Végül aztán, mint minden mese, ez is jóra fordult. Kiderült, megvan az államfő, csak nem akarta a jelenlétével háborgatni az embereket. Összezavarni őket a mindennapokban, beleavatkozni a megszokott kerékvágásukba. Akkor már inkább a hallgatagság, mondta magában, mielőtt megtalálták, és aláírta a korlátlan teljhatalomról szóló törvényt. A mesémnek vége, így görbüljetek meg, ha nem így volt. Esetleg még annyit tennék hozzá, Tisztelt Bíróság, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halunk.
Szerző
Témák
Heti abszurd

A félelem és a hatalom vírusai

Publikálás dátuma
2020.04.05. 06:51

Fotó: ATTILA KISBENEDEK / AFP
Legyengült állapotban érte a világjárvány a társadalom immunrendszerét a tudatos manipuláció és ellenkeresés személyiségromboló hatása miatt. A félelem virális és turáni veszélyeiről és a szorongásoldás technikáiról kérdeztük Koncz István pszichopedagógus-történész professzort.
Van egy soha nem látott külső veszély, ami átrendezte az életünket, és összefogás mellett egymásnak feszülést is hozott. Hogyan értelmezzük azt, ami történik velünk? Az utolsó országos járvány elleni, egyébként sikeres védekezés emlékeim szerint a hatvanas évek elején történt, hat hétig voltunk elzárva egy kórházban vérhasjárvány miatt. A mai nemzedékek többségének viszont sohasem észlelt, kezelési rutin nélküli helyzettel kell most szembesülniük. Az emberek féltik a családjukat, ha nem kapnak hiteles megnyugtatást hivatalos forrásból. Felerősödött a közéleti harc, amire ilyenkor még a politikailag inaktívak is érzékenyebbek. A bizonytalanságot növeli, ha a vezetők részéről hiányzik a biztonságadás („ránk bízhatod magad, segítünk”) és a bi­zo­nyos­ság­­adás („nem pusztulsz el, képesek vagyunk megvédeni a szeretteidet is, anyagilag is segítünk felállni”). A bizalom és a hit erodálódik, amikor a nem etikus múltbéli lépéseket erőszakosan igyekeznek igazolni a jelenben („értetek voltunk és vagyunk, bízhattok bennünk”). A tömegek nem bíznak a vezetőikben, ha a krízishelyzetben a hazugságok egyértelművé válnak, és visszafelé is hiteltelenítenek. Főleg, ha vezérlésikompetencia-hiányokat, későn elkezdett „körletépítést”, agresszív, pökhendi, drága kommunikációt látunk. Nem segít a katonák jelenléte, a következetlenség, szembehazudás és magyarázkodás. De nem segít az emberek körében látható, idősek elleni heccelés sem. Közvélemény-kutatás szerint az emberek nagy része mégis elégedett a – térségben egyelőre nem féktelen pandémiában meghozott – intézkedésekkel. Hinni akarnak? Az egyszerű emberek a végsőkig hisznek abban, hogy a vezetőik értük vannak, és tudják, mit kell csinálniuk. Az értelmiségiek sem ellendrukkerek. Ugyanakkor a történelem igazolja, hogy a nép nem felejt és – Tömörkényi István szavaival – „A nép nem tréfál”. Több mint ezer éve építi saját országát és építi-védi Európát. Egyéni érzelmeit, sérelmeit mindig félre tudta tenni, de rendkívül nehezen viseli az értük mutatott áldozatvállalás hamisságait, szerettei veszélyeztetését. A tömegek ma egységesek, normakövetők, hinni akarnak abban, hogy legyűrhető a „gonosz”, ehhez partnerek és minden áldozatvállalásra képesek. Ugyanakkor átmenetileg – de csak rövid távon – megbocsátók. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a közvélemény-kutatásnak számos változata lehet.
Koncz István

Koncz István

Történész, pszichopedagógus kandidátus, nyugalmazott egyetemi tanár, 1991–1994 között az MTA Pszichológiai Intézetének ügyvezető igazgatója, 10 évig tudományos főmunkatársa. Volt felsőoktatási tanszékvezető, intézetigazgató, tudományos rektorhelyettes. Alapító tagja és 1990–94. között elnöke volt az Országos Gyermekvédő Ligának. Évekig volt ügyvezető elnöke a 2003-ban alakult Professzorok az Európai Magyarországért Egyesületnek, 2005–2008 között és 2016 óta elnöke. A hazai személyiségfejlesztőtréning-rendszer és -trénerképzés egyik megalkotója. Vezetéspszichológiai, kommunikációs, életvezetési, kamaszoknak szóló önismereti, viselkedéskultúra, személyiségfejlesztési tréneri, valamint médiapszichológiai könyveket is írt, s publikált az üzletemberek személyiségének fejlesztéséről és a pedagógusok tehetségfejlesztésben betöltött szerepéről is.

A vezérlésikompetencia-hiány kommunikációs vagy más jellegű probléma? A politikának végig kellene gondolni, ki mit és hogyan kommunikál, de ad hoc korrodálás is történik szinte naponta. A kormánypárti képviselők például nem állnak föl a felhatalmazási törvény előtti vitában, hogy megtapsolják az első vonalban küzdőket, majd a végszó róluk, „133 bátor emberről” szól. Eközben a szabályok mintha rájuk nem vonatkoznának, ezt láttuk az önkéntes karanténban lévő képviselő parlamenti megjelenésekor. Emésztik a bizalmat az érzékelhető, hatalmas és egyirányú támogatások, miközben milliók élnek mindinkább perspektíva nélkül, és az olyan elszólások is, mint hogy a „65 év alattiak nyugodtan megfertőződhetnek”. Bizonytalanságot okoz, hogy akkor adott-e pénzt az EU a védekezésre? Ha igen, miért állítják az ellenkezőjét? Kinek hisznek a tévénézők? Miért kell hiteltelen személyeket előbányászni? A hiteltelenség, a kérdések alóli kibújás, a kommunikátorok gőgös megnyilvánulásai automatikusan és tömegesen rombolnak. Látom a jó szándékot is a „süket” magyarázatokban, de megelőzhetné őket a kockázatelemzés. Ezekhez kiváló szakembereink vannak. A félelem inspiratív hatással lehet az önvédelemre, a túlzott szorongás viszont görcsbe rándíthat, nem? A nem romboló szorongás és a személyiségenergiánkat nem pusztító pánik valóban előhívja az önvédelmi technikákat, és inspiratív hatással tud lenni a problémalátó és -megoldó készségeink megmozdulására, és ekkor a veszélyt képesek vagyunk kezelhetőnek érezni. Szimpatikus kríziskommuniká­ciónk, személyiségünk mások érdeklődését felébresztő küzdelme felénk mozdítja a proszociális (segítőkész, jóságos) embereket vagy szervezeteket. A pillanatnyi megrendülést, pozitív stresszt nem szabad teljesen kiküszöbölni az életünkből, mert a szervezetünk fiziológiai felépítése akkor teszi lehetővé kellemes élmények átélését, ha azt valamilyen várakozás, sóvárgás, küzdelem vagy kellemetlen – de nem romboló – élmény előzte meg. A láthatatlan veszedelemből eredő vagy a személyiségbeli, helyzetkezelési képtelenségből következő túlzott szorongás valóban blokkoló lehet, és a tehetetlenség nem a megoldások keresése felé mozdít. Milyen túlélési technikák működnek egy krízisben? A tartós szorongó-félelmi helyzetet akkor tudjuk túlélni, ha megpróbálunk ellene küzdeni. Ki kell küszöbölnünk az első pillanatban befolyásolhatatlannak és túlterhelőnek minősített esemény hatásait. Az effajta szabályozásra tett észszerű próbálkozás a problémaközpontú küzdés. Eközben persze szorongunk, hogy képességeinkben nem bízhatunk meg, szégyelljük az ügyetlenségünket, bűntudatunk van, miért nem figyeltünk oda jobban, dühösek leszünk másokra, akik szerintünk ostobán próbálnak segíteni nekünk vagy minket hibáztatnak. Felerősödik a félelem, a „messiásvárás”, könnyen csatlakozunk a tőlünk független megoldást ígérőkhöz. Igyekszünk elnyomni, letagadni a fájó érzéseket, hogy oda tudjunk figyelni a családunkra, a tanulásunkra vagy a munkánkra. Ez az érzelemközpontú küzdés, amiben ennek ártalmas formáiként kiútnak érezheti vagy istenítheti valaki a kompenzálást, a kivonulást, az elmagányosodást, a függő helyzetbe kerülést vagy a „lázadást”. Az egészséges, összerendezett énnel bíró személyiség azonban nem pusztítja el önmagát. Ha szerettei életét, jövőjét kilátástalannak érzi, akkor először megkísérli – akár az akadályok drasztikus eltávolításával – a változtatást.
Milyen veszélyei vannak a krónikus szorongásnak? A tartós, magas intenzitású stressz létrehozhatja a kimerülés, a szorongás, a visszahúzódóvá vagy rossz szándékúvá, agresszívvá válás szindrómáját, sőt – akár össztársadalmi szinten is – a „burn out”-ét, vagyis a kiégését. Ez a feszültségállapot hosszú időn át elviselhetetlen, csökkenti az alkalmazkodási és túlélési esélyeket, ezért az egyén szüntelen feszültségcsökkentésre törekszik. A fiziológiai stresszválasz automatikusan fut le, felkészíti az emberi szervezetet a gyors működésre, arra, hogy támadjon vagy meneküljön. Ez az ősi biológiai reakció inkább túlterheli szervezetünket, mint hogy a túlélését segítené, gyengül az immunrendszer is. Érzelmi reakciók is keletkezhetnek, szorongás, félelem, düh, ellenállás, depresszió. Gátlódnak a megismerő funkciók, a memória, logikus gondolkodásunk átmenetileg összezavarodik, a kibújási-küzdelmi stratégiánkat nem a racionalitás vezérli. Fenyegető gondolatok árasztják el a tudatot, automatikus énvédelemként megjelennek az elhárító mechanizmusok, az elfojtás, a tagadás, a projekció. Ellenséges reakciókat is láttunk az elmúlt hetekben. Szorongás okozza ezeket is? Ez részben a személyiség állapotától függ, lehet a félelem és a szorongás eredménye is, de a sokéves tudatos manipulálás, a politikusok játszmái miatt létrejött személyiségrombolás, ellenségkeresés meghatározóbb. Táptalaja ennek, hogy évtizedek alatt megszűnt a sokszínű erkölcsi nevelést jelentő mező, degradálódtak a referenciaszemélyiségek, tönkrementek a hagyományos családi minták, megváltozott a párkapcsolatok értéke és szerepe. Így a szocializálódó fiatal, a nem kész személyiség csak az alig létező felnőtt minták alapján tud viszonyulni például a kisebbségekhez, az idősekhez vagy a mássághoz. Kevés az összerázott, önjáró személyiség. Mindebben az „antiplebs” politika mellett bűnös a tömegkommunikáció jelentős része is az értékek negligálásában, a hecckampányokban és az ellenségképgyártásban. Tör­ténelmi bűn, ha az idősek iránti heccelés tudatos. Vizsgálataink szerint a mai fiatalok jószívűek, családcentrikusak, értékkövetők, szociálisan érzékenyek lennének, ha nem találkoznának manipulációs hatásokkal, és ha lenne igazi családjuk, közösségük, egyértelmű perspektívájuk és egzisztenciális biztonságuk.
A tartós stressz visszafordíthatatlanná is válhat? A veszély túlértékelése és az egyéni megbirkózási készségek alábecsülése gyakran eredményezhet magas szintű szorongást, és ilyenkor egyre többen lehetnek, akiknél a félelem már nem aktuális állapot, hanem személyiségjegy. A szorongás és a félelem együtteséből nem következik az agresszívabbá válás, ami nem a külső ingerektől következik, hanem a múltbeli tapasztalatokból, a szociális tanulásból vagy akár a virtuális világból. Ezeket a mechanizmusokat nem szabad lebecsülni, bár ügyes manipulációkkal kiváltha­tóak, átmenetileg tömegek befolyásolására, egyéni célokra használhatók, de nagy a bumerángeffektus beindulásának esélye. Emiatt is nagyon fontos, hogy meghalljuk a lepusztulási lejtőre kerülő mélyrétegek moraj­lását. Az egyéni állapotokból elvileg kiszámítható volna egy társadalmi reakció? Ha mindent tudnánk a félelemben élő egyének személyiségállapotáról, akkor esetleg ki lehetne számítani a viselkedésüket, reakcióikat, félelmeiket a szorongásuk krónikussá válása esetén. Meggyőződésem, hogy a magyar emberek nem véreznének el a normalitáspróbán: Buda Béla szerint a jó középmezőnyben vagyunk. A magyarok alapvetően nem egocentrikusak; a történelem rájuk oktrojált állandó megfelelési kényszere nem engedte meg számukra ezt a luxust. A lelki jellemzőik és az értékeik megvédésének ígéretén keresztül viszonylag sokáig manipulálhatóak, de a becsapásra való rádöbbenés következményei is frenetikusak lehetnek. Szekértáborok vannak, a mindenkori hatalom értelemszerűen és joggal tart a tömegek esetleges radikalizálódásától, ami többnyire megtörténik, ha egyszerű igényeiket sok éven keresztül sem veszik figyelembe. Ma egyszerre van jelen a Ranschburg-féle szorongás, félelem, agresszió, a Pataki Ferenc és Csepeli György által megfejtett bűnbakképzés jelensége, a Montágh/Koncz-féle hitelesség/sikeresség szindróma, és – nem a többség oldaláról – a „janicsár”-jellem, vagyis az individuális rokonszenv tanúsítására képtelen, a klikkcsoport nevében megsértődő és kíméletlen agresszióval reagáló viselkedés. Bár Pataki 1992-es jóslatát beteljesítve az ilyenek és az indulatos Bolond Istókok száma nő, szerencsére a hétköznapok teherhordói, a gyakorlatias józan ész mesterei Robinson-fejjel gondolkodnak hazánkban: a legtöbben nem zúzzák szét munkájukat „jégverés” után, hanem elkezdik felépíteni új életüket. Hogy haladhatnánk meg ezeket a történelmi, hovatovább turáni típusú csapdákat? A pszichológiai ellenszerek nagyrészt kidolgozatlanok. Ezekhez minden szinten „új táncos, új férfi kell”. Sokat jelentene, ha a hatalom azonnal megszüntetné a pszichológiai vírusokat, és a nép – oly kevés – igényei, vágyai szerint írnák át a javakhoz való hozzájutás és a vezérlés mechanizmusait. Az oktatásnak a lehető leghamarább személyiség-központúnak kellene lennie. Egyébként lehet, hogy elkezdődik az önvezérelt, saját sorsát jól irányító, de esetleg szabálytagadó, önző, rigid személyiségek kora. Pedig a magyar ember történelmileg, egyediségében is áldozatvállaló és mélyen közösségi.
Vannak, akik szerint a média túl drámai képet mutat a krízisről. Van felelőssége a tömegkommunikációnak abban, hogy milyen dózisban közvetít lehangoló informá­ciókat? A médiumoknak óriási felelőssége van a hiteles járványkép bemutatásában, a lehangoló adatok közlése mellett még nem tudott átállni a megnyugtató, pontos, arányaiban megfelelő hír- és műsorstruktúrára. A járványról többet, szakszerűen, igazat mondva, szívhez is szólóan, jó példákat tömegesen bemutatva kellene szólni. Igazi alkalmazkodási és járványkezelési készségeket adó „népnevelés” volna szükséges. A hírek arányai rombolóak: napi 50-60 perc a járványról, a többi politika: az udvari médiumoknál nagyrészt füst­eregetés, a hatalmon lévők ütőképességének dicsőítése és az ellenzék gyalázása folyik – ez utóbbi útszéli módon. A kríziskezelő kormányok nyílt vagy – mint nálunk történik – korlátozó kommunikációja a jó megoldás? És hogy viszonyuljunk az „álhírterjesztéshez”? A nyílt és egyenes információközlés jobb megoldás, és kedvezőbb a lélekre gyakorolt hatása is. Friss tapasztalataim szerint az emberek körében alig érthető tetten a „rémhírterjesztés”. Az öntudatra ébredő 7-8 millió magyar szószólói – különösen a kistelepüléseken élők – szólaltatják meg a nép hangját. Ők alig szelektálnak, az „udvari médiában” látott-hallott, olvasott, a mások által értelmezett torzult információkat, s saját kritikájukat összekeverve terjesztik, keresztezve személyes tapasztalataikkal, amit az egészségügyben, a saját sorsukban észlelnek. Az aggódó hazai értelmiség és a távolabbi külföldi magyarság hangja is erősödik. Ezek a rétegek gyakran friss kutatási eredményekre, reprezentatív információikra támaszkodva kritikusak a hamis kútfőkkel szemben. Az emberek nem félhülyék, elemeznek, értékelnek, és bizonyos stílust nem fogadnak el. Persze vannak „butuskák” is, akik veszélyérzet nélkül, tudattalanul másítják meg a híreket, ők jórészt epigonok, az információtorzulás áldozatai. És vannak kamugyártó gonoszok is: az ő „játékukat” büntetni kell. Mindezt betetőzi az állandósulni látszó morális és létfenntartási pánik, a már sajnos kitapintható bűnbakállítás kiszámíthatatlan következményeivel. Ami túlmutat a koronavírus-járványon. Mi lehet ennek a kimenetele? A mai helyzetben talán szerencsés, hogy személyiségünkben és történeti nemzeti karakterünkben sok a megbocsátó segítőkészség, az egokontroll, a gátlásosság, a jóvátételre törekvés: általában inkább magunkat ostorozzuk ahelyett, hogy a bennünket bántókat támadnánk. Mivel sok-sok történelmi gyökerű belső démonnal küzdünk, képesek vagyunk a végsőkig elviselni a már-már megsemmisítő bántást is. Külföldi tudósok „heccvonal”-nemzetnek is hívnak bennünket: inkább elvonulunk, sem hogy támadjunk. A „képcsőnemzedék” és az azokat követő fiatal korosztályok már kevésbé ilyenek. Persze ha betelik a pohár, és a kiszolgáltatottság érzése szétárad az országban, a történelmi skrupulusok („ne szólj szám; mindig a hatalmasoknak van igazuk; jobb a győztesekhez tartozni”) kitörlődnek, akkor oldódhat a kishitűség, a szorongás, nőhet az önbecsülés, s a kollektív tenniakarás. Megjósolhatatlan, hogy a móriczi „lefékezett temperamentumú” magyarok, a „félretaposott, abba belenyugodott emberek” mit lépnek ekkor. A Bibó István szerinti „zsákutcás magyar történelem miatt eltorzult magyar alkat” reakciói hirtelen és kiszámíthatatlanul indulhatnak be. Ezért sem lenne szabad figyelmen kívül hagyni sem a „kirekesztett” itthoni többség, sem a külföldön élő és dolgozó több millió magyar jogait és akaratát.
Szerző

Maszk húzza föl az embert

Publikálás dátuma
2020.04.04. 20:10

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Elárasztották az arcmaszkhirdetések az internetes felületeket. Mivel a kereslet miatt a termékből hiány van, az ára is az egekbe szökött, ami a kereskedelem tisztességét hígítja. A Versenyhivatal ellenőriz. A politika sem marad hallgatag: a kormányoldal és a pártsajtó a maszkhordás fontosságát látszik tompítani. Eközben az Egészségügyi Világszervezet (WHO) sincs a helyzet magaslatán.
Kína fellélegzett, Vuhan lassan visszatér normális életéhez. Az erről szóló híradásokban szinte kivétel nélkül arcmaszkos embereket látni. Nagy riadalmat óvatos enyhülés követ? Aligha. A védekezés indokolt, hiszen egészen addig lehet tartani a koronavírus-pandémia újabb hullámaitól, amíg a világban tombol a járvány, és se megbetegedést hátráltató gyógymód, se megelőző vakcina nincs.

„Veszélyes” mondások

Megfelelő védelmet nyújt-e az arcmaszk – persze a higiénés szabályok betartásával? Átlagosan bizonytalan állampolgár erre a kérdésre minden oldalról hallott már érveket. Az első az operatív törzs ajánlása, amely a WHO-protokollokra szokott hivatkozni, különösen akkor, amikor ez a hazai álláspontot erősíti. A tesztelést sürgető „teszteljetek, teszteljetek, teszteljetek”-felhívást kevésbé visszhangozta a törzs, azt a közlést már inkább, hogy a világszervezet „továbbra sem javasolja a maszk viselését azoknak, akik nem betegek, illetve nem gondoskodnak beteg emberekről”. A CNN nyomán a kormánypárti HírTv és a Demokrata is így tudósított, míg a Magyar Nemzet „Akár veszélyt is jelenthet a maszk viselése” címmel adott hírt ugyanerről. „Semmiféle konkrét bizonyíték nincs arra, hogy a maszkok viselése haszonnal járna a lakosság számára” – idézték Mike Ryan ügyvezető igazgatót, megemlítve a helytelen viselés kockázatát. Müller Cecília országos tiszti főorvos sem a maszkviselés feltétlen híve, ugyanazt mondja, amit a WHO-alkalmazott. De mi mást ­tehetne, hiszen balgaság volna életbe vágónak minősíteni a maszkhordást, amikor a patikákra általában öles ­betűkkel van kiírva: „Maszk nincs!”­

Józan ésszel kell…

Korábban még erősebb mondatot tartalmazott a hivatalos hazai tájékoztatás: csak a beteg ember viseljen maszkot, egészséges ne! Akkor a kérdés már csak az: miért mondták ezt, amikor a koronavírus akár két hétig is fertőzhet tünetmentesen? A Magyar Orvosi Kamara (MOK) is ezt hangsúlyozza: „A maszk gátolja a vírus átadását tünetmentes fertőzötteknél is, ezzel hozzájárul a járvány terjedésének akadályozásához. Nemcsak magunkat, hanem egymást is védjük vele” – írja a szervezet. Mivel ez nagyon logikus, a kereslet is nagyon nagy a védekezés általában filléres eszközére, amely most a többszörösére drágult. A WHO emiatt azt is megemlítette, hogy a maszkokból és egyéb orvosi eszközökből globális hiány van, ezért a frontvonalban helytálló egészségügyiekhez kell eljuttatni azokat. Helyben vagyunk: a MOK, valamint orvosok, szakdolgozók jelzései alapján sincs elegendő védőfelszerelés (ez a helyzet a járvány hazai megjelenése utáni egy hónapban bizonyára javult). Az értő olvasó kihámozhatja a történtekből, a maszkhordás lényegében olyan vírusizolációs eszköz, mint a karantén vagy a kijárási korlátozás. Az, hogy a sikere viszonylagos, világos, de tekintsük a helyes használatot ugyanolyan alapkövetelménynek, mint az alapos kézmosást. (A könnyebb levegővétel miatt csak a szájat takaró anyagok látványa remélhetőleg egyre kevesebb lesz.) Nem véletlen, hogy idővel a környező országok közül több (Csehország, Szlovákia, Szlovénia) kötelezővé tette a köztéri viselést, és megszólalt ez ügyben Orbán Viktor is. A kormányfő szerint ez nálunk nem működne, mert a maszk nem beszerezhető. A hatóságok a készlet lakossági felvásárlásától is tartanak.

Szabad a maszkgazda

Vagyis: az internetes weboldalak közül szabad a maszkgazda.hu, ahogy a maszkkirály, a maszkbiznisz és a lehúzlakegymaszkkal.hu is. Ellenben az arcmaszk.hu, a maszkshop.hu, a maszkbolt.hu, a maszkvásár.hu, a maszknagyker.hu, a maszkwebshop.hu, a maszkvilág.hu foglalt, ezeken a címeken már működik vagy vélhe­tően működni fog értékesítés. Persze a domainnév-kereskedelem sem kizárt, a járvány első napjaiban jól mehettek a maszkkal összefüggő nevek. A maszk.hu is foglalt, a majd harminc éve alapított szegedi kulturális egyesület címe. A maszkok világa is foglalt, de itt farsangi jelmezeket találunk, amelyek legfeljebb kijárási korlátozás idején lehetnek hasznosak: egy-egy időshölgy-jelmez aranyat érhet délelőtt tízkor a piacon.

„A vírustól nem védhet meg semmi”, legalább egy reklámban

A Gazdasági Versenyhivatal (GVH) nemrég különféle vírusölő, vírusellenes, járványok idején javasolt, tüdőgyulladás ellen hatékony vagy egészségügyi dolgozók részére készült, különös hatékonyságra utaló jelzőkkel operáló weblapokra nézett rá. A termékek egyedülállóságát hangsúlyozó, „a világon elsőként” forgalmazott, „a leghatékonyabb megelőző lépés neked és szeretteidnek” megfogalmazások is figyelmet keltettek. A gyanús állítások valóságalapját vizsgálják. „Reklámozni lehet a fertőtlenítést, de csak ha nem megtévesztő. Olyat például tilos ígérni, hogy hasznos a koronavírussal szemben, esetleg megvéd tőle” – szögezi le a GVH. A hivatal az árakat is vizsgálja, például az olyan akciókat, amelyekben sosem létezett eredeti ár.

Feltankolt a porzsák- és a kütyüipar is

Sebészi maszk 450-500, mosható 900-1000 forinttól kapható az Árgép szerint. A legnagyobb, csomagban kínált tételek 40 ezer forint között mozognak. A komolyabb FFP2/KN95 termékek 1500–4500 forint körül kaphatók szállítási költség nélkül. A kereskedésbe nem csak a munkavédelmi és egészségügyi üzletek kapcsolódtak be, a klíma-, az ajándék-, a ruha- és a telefonboltok is megtalálhatók az árusok között. Jelen van a parfüm- és a kütyüipar is, és magától értetődően a porzsákcentrumok.

Szerző