Előfizetés

Hommage a’ Karinthy

Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el – mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa... Elképzelem a híres írót, a körülrajongott, érdemes férfiút, amint ül a dolgozószobájában, és titokban attól retteg, hogy a gyerek rájön, fogalma sincs, miről van szó. Mostanság mi zárkózunk be a szobába, legalábbis próbálkozunk vele, de a gyerek felettébb hangos. És főleg onlájn. Anya, kinek volt először harci elefántja?? Hannibálnak, kisfiam, mint ez köztudott. Az nem jó! Kati néni szerint előtte is volt már valakinek, és meg is nyert vele valami csatát, de nekünk kéne megmondani, hogy ki volt az. Anya, azonnal gyere, és keresd meg! 
Amikor a gyermek betöltötte a hatot, egyszerre fogott el bennünket egy semmihez sem hasonlító bizonytalanság - akkor ezután már nem tőlünk fogja megkérdezni, hogy miért zöldek a levelek, és miért fúj a szél? –, és öntött el bennünket a végtelen nyugalom, hogy reggel nyolctól kettőig nem minket fog nyúzni ilyen hülyeségekkel. Erre itt van a karantén, és vele együtt az online oktatásnak nevezett szülői foglalkoztató. 
Anya, lefagyott a kréta és a diszkord se enged be, mit csináljak??? Az óvatlan szülő, aki nem volt képes legalább két szobányira távolodni a gyerektől, aki így pontosan tudja, hogy hallótávolságban vagyunk, ilyenkor megpróbálja elmagyarázni, hogy lépjél ki, és próbálj meg belépni újra! Mintha ezt mondta volna annak idején a számítógépes kolléga, amikor ő hívta valami hasonló problémával. Anya, nem vagyok hülye!!!! Már rebútoltam az egész rendszert, de nem enged be! Akkor kérdezd meg a többiektől, ők biztosan tudják! Anya, egy táblázatot kell csinálni a kétszikűekről, de gyorsan! Zsuzsa néni azt kéri, hogy egy óra múlva legyen meg. És gúgl dokszban kell, de úgy, hogy a sít legyen megosztható a többiekkel is. Szóval valami táblázatot kell csinálnia, idáig rendben van a dolog. Hol a fenében van a számítógépes kolléga telefonszáma? Anya kikérdezed a rómaiakat? Anya a következő órára le kell fényképeznem a lakást, de itt iszonyú kupleráj van, csinálj rendet! Anya, megint kidobott a kréta!
Az iskolában az a fő jó, hogy ott vannak azok a kedves pedagógusok, akiknek minden évben egyszer virágot visz a gyerek, cserébe ezért leveszik a közoktatás súlyos terhét a vállunkról. Miközben mi, a hozzánk hasonló komoly, felnőtt emberek között tehetünk úgy, mintha értenénk ahhoz, amit csinálunk. Esténként hazatérünk, és minden addig megszerzett tekintélyünkkel kezünkbe vesszük az iskolai füzeteket, rámutatunk a hibákra, megrójuk (vagy megdicsérjük) utódunkat, és vele üzenjük a kedves pedagógusnak, hogy mit hogyan kellett volna csinálnia. Ha pedig nagyon akadékoskodik, akkor nagyot ütünk a kobakjára, csak úgy csattan. Nesze! … majd bolond leszek itt kínlódni veled, amikor nem figyelsz! 
Ez a Karinthy határozottan tudott valamit. Persze könnyű annak, aki csak délután, éppen egy fél órára, a házi feladat közben találkozik az iskolával. Tizenkét köbméter bükkfa, mi? Mester, hol van most, amikor szükség volna magára??

Vagy-vagy

Nyafognak a kormány prominensei a magyar politika nyugati kritikái miatt, cinikusan nyafog a miniszterelnök is: most, járvány idején, neki nincs ideje a rendeleti kormányzást ért bírálatokkal, az Európai Néppárttal foglalkozni. Pedig azok a nyugati politikusok, akik a vírus utáni világon gondolkodnak, államférfiként viselkednek. Ellentétben a kormányfővel, aki csak a következő lépést látja a sakktáblán: hogyan tudná saját politikai hasznára fordítani azt a faragott képet, amelyen mint nemzetmentő hőst ünneplik a demokrácia kereteiből a felhatalmazási törvénnyel most már formálisan is kilépő népvezért? 
Meglehet, e képet magasra tartva Orbán Viktor simán megnyeri a 2022-es csatát is, de az is lehet, hogy éppen a türelmetlen egyénisége okozza majd a vesztét. Annyira belefeledkezik a habitusához finoman simuló hadvezéri szerepbe, hogy eszébe sem jut a természetétől idegen - vírus utáni - konszolidáció, amikor majd nem vezéri módon kell sok százezer kenyérre váró polgár szemébe nézni. Pedig egy autoriter vezetőnek ez sem okozhatna nagyobb gondot. Neki sem, ha legalább a pályán megtanulta volna, hogy csak az időbeni becsúszással érdemes az ellenfelet leszerelni, máskülönben jön a piros lap. De ütemérzékének nyomait is eltüntette pökhendi gőgje.
Vegyük komolyan, amit Von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke üzent: Európának új Marshall-tervre van szüksége, s még így is több nemzedéknyi időn át terheli majd a közösséget az a sok milliárd euró, amelyet most kell beruházni, hogy elkerüljük a még nagyobb katasztrófát. Az Unió lázas lett a vírustól, de lázálmában látja, amit két volt német külügyminiszter fogalmazott meg. Joschka Fischer és Sigmar Gabriel, a zöldek, illetve a szociáldemokraták volt vezetője azt írta: "az EU mindennél nagyobb megpróbáltatás előtt áll, és az a veszély fenyegeti, hogy drámaian kudarcot vall". Magyarul: nemzetállami darabjaira hullik, a forrásokért vívott valóságos háború szélére sodródik ahelyett, hogy egységes közösségként működne tovább.
Az elmélyült összefogás szüksége erősen dolgozik a nyugat-európai politikai elitben. A vírus okozta – a valóságos háborút szimuláló – válság félretolni látszik az Unió eddigi tunyaságát, amivel a magyar, lengyel autoriter politikát szemlélte. A "vagy-vagy" döntéskényszere betolakodott az európai politikába: vagy velünk, közösen, vagy nélkülünk és kívülünk, egyedül. 
Hogy mit mondunk erre, az eldöntheti Magyarország sorsát a következő évszázadra. Itt már nincs helye a nyegle pávatáncnak, aminek a vége a hatalmi gőgben született autoriter rendeleti kormányzás lett. Orbán átlépett az utolsó, vírus adta kegyelmi pillanaton is, hogy valódi nemzeti egységet teremtsen maga mögött. Az uniós országok múltheti közös kiállása a demokratikus értékek mellett pedig kirakta a szűrét a nyugati közösségből. Mást nem tehettek vele, ha nem akarják, hogy az EU végleg megrohadjon a vírus utáni új világban.
A magyar nemzetnek döntenie kell: marad-e zárványként bálványimádó Európa keleti végein, vagy a Nyugatot, az európai közösséget választja. A  tétlen "is" már nem opció.

Közjogi bukfenc járvány idején

Kufárkodik a hatalom. Nem esik jól ezt kimondani, de csak így lehet értelmezni a rendeleti kormányzásról szóló törvényt. „Kedves népem, én szívesen megvédem a te egészségedet, de adj nekem teljes hatalmat, rendeleti kormányzást, vagyis ad ide a szabadságodat, aztán majd visszaadom neked, ha úgy látom jónak.” A miniszterelnök kéri tőlünk azt a szabadságunkat, amit 1945 után elveszítettünk, és 1990-ben kaptunk vissza. 
Igaz-e a kormánynak és klientúrájának azon állítása, hogy csak a teljhatalom birtokában védheti meg az egészségünket és országunk stabilitását? Igaz-e, hogy a magyar egészségügyi ellátórendszer olyan leamortizált állapotban van, hogy nem elég a tisztiorvosi szolgálatnak 1991-ben a Magyar Országgyűléstől törvényben kapott jogosítványa a mostani járvány kezelésére?  A kérdésre a választ a miniszterelnök megadta, amikor a sajtó nyilvánossága előtt számot adott a hadra fogható egészségügyi dolgozók számáról, képzettségéről és a rendelkezésre álló eszközökről, továbbá kijelentette, hogy bármennyi pénz kell, a kormány biztosítja. Arról csak az ellenzék beszélt, hogy az ország egészségügyi infrastruktúrája az elmúlt 30 év alatt gyalázatosan tönkrement, és mennyi jól képzett egészségügyi szakember ment el külföldre, akik most hiányoznak az egészségügyi ellátó rendszerből. Arról meg csak az újságokban lehet olvasni, hogy a tisztiorvosi szolgálatot már a Gyurcsány-kormány is rombolta, de hagyott még rombolni valót az Orbán-kormánynak is, amely aztán igen hatékonyan dolgozott. 
Vajon hány életet lehetett volna és lehetne még ezután is megmenteni, ha lenne elég laborunk, jól szervezett, gyorsan és hatékonyan dolgozó tisztiorvosi szolgálatunk? Van pénz dögivel, mondja a miniszterelnök, de se a személyi, se a tárgyi feltételek nem állnak úgy rendelkezésre, ahogy 20 évvel ezelőtt. Márpedig valamit szétzilálni, tönkretenni pillanatok alatt lehet, de az újraindításhoz nem elég a pénz, hanem szaktudás és szervezettség is szükséges. 
Hová lettek a járványügyhöz értő szakembereink? Mert nincs elég, ez tény. Egy járványügyben jártas szakorvos Ausztriában minimum a hazai bér tízszeresét kapja, és mellette olyan személyes tiszteletet, ami ki is jár neki ezért az áldozatos hivatásért. Magyarországon sajnos mind a kettőből csekélyke jár, így a tárgyi és személyi amortizáció mellé társult a hatalom által generált kontraszelekció. Hol vannak már azok a karizmatikus orvos vezetők, akik az ötvenes években kétévenként küzdöttek meg a gyerekeket megtizedelő és megnyomorító járványokkal? Én még dolgoztam egy olyan tisztiorvossal, akivel egy kisebb szivar elfüstölése alatt mindent pontosan meg lehetett beszélni. Nem kellett írásba önteni a teendőket, mindenki pontosan tudhatta a feladatát és azt is, hogy nem lehet sunnyogni, mert a számonkérés nem marad el. 
Sajnos a múlt század ötvenes éveiben praktizáló és tanító orvosok tanítványainak a tanítványai is nyugdíjkorúak már. Igen, azok a hatósági orvosok járvány idején teljhatalommal bírtak, és a szőnyeg szélére állítottak rendőrkapitányt, párttitkárt, bárkit, lezártak településeket, utazási korlátozást rendeltek el, mozgósítottak rendőrt, tűzoltót, katonát, eszközt, lefoglaltak vagy felszabadítottak készleteket, kijelöltek és elfoglaltak épületeket járványügyi ellátás céljaira, szóval szerveztek és irányítottak.  
A hatósági orvos szava nemcsak szent volt, hanem utasítás is. De volt ennek a szakmai hatalomnak előzménye: a szakma megküzdött érte, és bizonyította az intézkedési jog értékét, hiszen meg tudta fékezni a járványokat. Az emberiség történelmében nem vészhelyzet volt egy-egy járvány, és nem is elemi csapás, hanem az élet mindennapi velejárója. A kiegyezés utáni időkben minden évre jutott egy kisebb vagy nagyobb járvány, és mégse állt meg az élet, ahogy most. Prosperált a Magyar Királyság és felépültek a magyar kultúra ikonikus épületei, fejlődött az ipar és a kereskedelem. Az orvostársadalom pedig, küzdve a népbetegségekkel és járványokkal, kiépítette a magyar közegészségügy rendszerét, megfékezte a járványokat, ami demográfiai robbanáshoz vezetett, de alapja lett annak a gazdasági növekedésnek és fejlődésnek, aminek hasznát és hátrányait ma is élvezzük és elszenvedjük. 
A járványok kezelésének tudása nem veszett el, és most nem is az a kérdés, hogy képes-e a tisztiorvosi szolgálat arra, amire képes volt 60-80 évvel ezelőtt. Persze, hogy képes. A mostani járványkezelés sarokköve, hogy engedi-e a hatalom cselekedni a tisztiorvosi szolgálatot, és kellőképpen kiszolgálja-e, a keze alá dolgozik-e úgy, ahogy a múlt század ötvenes éveiben a teljes kommunista államhatalom járványhelyzet idején, hangos szó nélkül teljesítette az akkori hatósági orvosok minden kérését. Láthatóan a mostani hatalom ezt nem engedi.  
Hogy mi az alapvető különbség a járvány és az összes többi, az egész társadalmat megmozgató különleges helyzet között? A járvány az emberiség történelmének állandó és természetes része volt évezredeken keresztül, több vagy kevesebb emberéletet követelt, de nem borította fel alapjaiban a társadalmi munkamegosztást, nem tette tönkre az épített környezetünket, tárgyi világunkat, erőforrásainkat, a járványok miatt nem pusztult el közvagyon, tehát alapvető életfeltételeinket biztosító tárgyi világunk megmaradt, és a létszámban megkevesbedett túlélők működtették tovább. Ezzel szemben az elemi csapások, háborúk nemcsak emberéleteket követeltek, hanem olyan mértékben pusztult a tárgyi világunk, hogy helyreállítása évekbe, évtizedekbe került. 
Érthető tehát, hogy a magyar 1000 éves jogrendben a járványhelyzetet mindig teljes pontossággal külön kezelték az elemi csapásoktól és háborús helyzetektől, és ezt a másságot tükrözi a most hatályos egészségügyi törvényünk és a tisztiorvosi szolgálatok feladatáról szóló törvény is. Bármennyire inkoherens is a mai alaptörvényünk, de a járványt az sem sorolja az elemi csapással és háborús helyzettel egy fogalomkörbe, sőt maga a katasztrófatörvény sem. Éppen ezért a józan ész számára teljesen érthetetlen a miniszterelnök által kialakított mostani közjogi állapot.
Miniszterelnökünk jog- és hatalomfelfogása valami egészen más, mint amit ezeréves jogrendünk diktál. Az országos tisztifőorvost és apparátusát megfosztotta a törvényben lefektetett cselekvési szabadságától, és egy belügyes tábornokokból álló Operatív Törzs alá – annak részévé – rendelte, azzal a hamis állítással, hogy olyan nagy a baj, ami meghaladja a tisztiorvosi szolgálat jogosultságait. Így aztán most – modern történelmünkben példátlan módon – az országos tisztifőorvos nem a műveletek irányítója lett, hanem csupán az Operatív Törzs egyik szóvivője. Nemcsak a múlt század ötvenes éveihez viszonyítva, de akár a tíz évvel ezelőtti jogrendünkhöz képest is, most a farok csóválja a kutyát. Mivel a miniszterelnök a tiszti főorvost megfosztotta jogától, ő viszont csak elemi csapás vagy háborús helyzet esetén lehetne az ügyek teljhatalmú irányítója, ezért a valóság helyes jogi értelmezését átformálta a saját akaratának megfelelően. Vagyis a propaganda eszközével és a párt, valamint független közjogászok segítségével elemi csapássá nyilvánította a mostani járványhelyzetet, így vindikált magának egyszemélyi döntési jogot. 
Miért van az Operatív Törzs, és miért a miniszterelnök irányítja? – erre a miniszterelnök adott választ a parlamenti felszólalásában. Neki nem az ellenzékre van szüksége, hanem arra a 133 „bátor” emberre, akikre támaszkodva megvan a parlamenti kétharmada. És őszintén elmondta, hogy 90 nap múlva az Országgyűlés és az ország rosszabb állapotban lesz, mint amilyenben most van, és ezért követeli magának határozatlan időre a rendeleti kormányzás lehetőségét. 
Fordítsuk le az ő szónoki beszédét a legnyersebb hatalomtechnikai gyakrolatra: a miniszterelnök érzi, hogy ez a járvány olyan súlyos gazdasági recesszióval fog járni, ami veszélyezteti a Fidesz-KDNP kétharmados hatalmát. Számukra a túlélés záloga a határozatlan ideig tartó rendeleti kormányzás. A szerző biológus