Hord maszkot?
Zárt térben, ha mások közelébe kerülök, és van nálam, akkor igen. Követem a médiában megjelenő utasításokat, óvintézkedéseket. Ha a helyzet esetleg súlyosabbra fordul, és kötelező lesz, akkor nyilván azt is be fogom tartani.
Mitől rémülne meg jobban a koronavírus-fertőzéstől vagy egy kórházitól?
Egy kórházitól jobban félnék, de az idősebb hozzátartozóim védelmében igyekszem elkerülni a koronavírus-fertőzést is. Az utóbbiban a súlyosabb következmények tekintetében nem sorolom magam a rizikócsoportba, míg egy kórházi fertőzés egy magát egészségesnek tartó embert is nagyon súlyosan érinthet.
Megreccsentheti a hazai egészségügyet ez a járvány?
Amennyiben nagyon megsokszorozódna a fertőzöttek száma, az állíthatja nagyon súlyos kihívások elé a rendszert. Visszaüthet egyebek mellett az is, hogy nincsenek pontos, naprakész adatok a működtetésről. Például, hogy eddig egyetlen kormányzat sem volt képes összeszámolni, hányan is dolgoznak valójában az állami egészségügyben, figyelembe véve a rész- és többszörös foglalkoztatásokat. A járvány most megmutathatja, hogy mennyi hozható ki a meglévő ellátórendszerből, s hol vannak gyenge pontjai. Még az is lehet, hogy egyes esetekben az azonnali korrekciót is kikényszeríti. Például az intenzív osztályok műszerezettsége sokat javulhat.
Ön szerint mi a három legnagyobb problémája a hazai egészségügynek?
Az első számú az ellátások széttöredezettsége. Nincs egy olyan pontja a rendszernek, ahová a beteg minden problémájával fordulhat, ahol menedzselik a kezelését. Ez főleg a krónikus betegeknél lényeges, a számukra szükséges kezeléssorozatokat a mostani rendszerben senki sem fogja össze. A második a hálapénz, amely a protekció egyéb formáival szétzilálja a szolidaritást, a morált. Egész kórházi osztályok szerveződnek a protekciós betegek magasabb szintű ellátása köré. A harmadik problémának azt tartom, azt mondanám, hogy a hazai egészségügy nem tud lépést tartani a XXI. század olyan vívmányaival, mint a telemedicina, a távkonzultáció, a távleletezés. Ezek azok az eszközök, amelyek nagyon sokat levennének úgy a páciensek, mind az egészségügyiek válláról. Például a járvány bizonyította, hogy teljesen felesleges a háziorvosi rendszert arra kényszeríteni, hogy minden beteg mindig jelenjen meg az orvosnál.
Visszatérve az első pontra, kinek kellene menedzselnie a betegek szerteágazó terápiáját?
A háziorvosnak. Az alapellátás korszerűsítésére készült 2015-ben egy új törvény, az abban megfogalmazott elveket már ötödik éve nem érvényesítjük.
Mi hiányzik ezek közül leginkább?
Az alapellátási szakemberek közötti jobb feladatmegosztás, ideértve a nem orvos végzettségűeket is. A háziorvosok számára az adminisztratív terhek csökkentése egészségközpontok létrehozásával. Az orvosnak legyen ideje érdemi munkát végezni, és nem recept- és beutalóíró automataként működjön. Talán ez vonzóbb lehet a fiatalok számára is, akik a háziorvosi pálya választásán gondolkoznak.
Minek kellene történnie ahhoz, hogy valami változzon?
Kellene kormányzati bátorság, önbizalom annak elfogadásához, hogy az egészségügyre költött közpénz nem azonnal, hanem csak közép és hosszú távon hozhat eredményt, szavazatokra váltható hasznot. Az egészségügy, az oktatás akár évtizedes építkezést és invesztíciót igényel. A bátortalanság mellett a tétovaság másik oka az, hogy iszonyúan bonyolult a rendszer, és ezért sem nagyon mer senki hozzányúlni. Nem szívesen kockáztatnak: ami van, ha gyengén is, pazarlóan is, mégiscsak működik.
Mit kellene csinálni?
Szembe kellene nézni azzal, hogy ennyi pénzből nem lehet mindent nyújtani oly módon, ahogy azt az emberek szeretnék. A politikának ki kéne mondania, hogy csak kevesebbet, de azt meghatározott sztenderdek szerint, jó színvonalon nyújt az állam. A várakozási idők között tízszeres különbségek vannak a nemzeti kockázatközösségen belül, ez teljesen vállalhatatlan. A jobb ellátás érdekében akár az is megengedhető lenne, hogy bizonyos ellátások fizetőssé váljanak – gondolok itt a korábban elvetett vizitdíj újbóli bevezetésének megfontolására, vagy a díjköteles extraszolgáltatások jelentős bővítésére. Természetesen ezek alól, ahogy a közgyógyellátásban is működik, a rászorulókat mentesíteni lehet.
Hol húzná meg a határt aközött, ami még nyújtható és amiért fizetni kell?
Azoknál az ellátásoknál lehet megfontolni, hogy fizetősek legyenek, amelyek nem okoznak jelentős lakossági terhet és az elmaradásuk nem okoz különösebb egészségügyi kockázatot, ezért gondolok a kis összegű, az ellátáskor fizetendő díjra, illetve az alapszint feletti extrákra.
Van még valami értelme a struktúraátalakításról beszélni, hiszen a járvány után teljesen új szerkezetűvé válhat az egészségügy? A kormány most könnyen meglépheti mindazt, amit soha nem mert. Például nem nyitja meg a most, a járvány miatt szerephez nem jutó kisebb kórházakat?
Persze megteheti. De a valódi és szükséges változásokhoz ez kevés lesz. A főorvos most nemcsak a szakmai meggyőződése, hanem a hálapénz-termelő képesség maximalizálása érdekében is formálja olyanná az osztályát, amilyen. A változás nagyon fontos lépésének kellene lennie az egészségügyi bérek emelésének, rendezésének. Ehhez a kormányzati elszántság megvan, de a mostani terveiknél is többre volna szükség. Ezzel párhuzamosan már meg lehet értetni az emberekkel, hogy ne adjanak hálapénzt és legyenek tudatos felhasználói az egészségügyi rendszernek. Csak az a baj, hogy most inkább ezzel ellentétes tendenciák rajzolódnak ki. Mintha a döntéshozóknak az lenne jobb, ha az alattvalók az állami jótéteményekben bíznának.
Sokkal jobbnak tartanám azt a fajta polgári magatartást, ahol én lerovom az adómat, fizetek valamilyen ellátásért, és ezért kapok valamit, amivel szemben joggal támasztok minőségi követelményeket. Azzal is meg kell küzdeni, hogy akik jelenleg bármilyen pénzzel, protekcióval ki tudják hozni maguknak a legjobbat ebből a rendszerből, ellenérdekeltek a változásban. Magyarországon nemcsak nagypolitikai, hanem társadalmi-kulturális beágyazottsága is van a feudális előjogoknak. Nem a Borsod megyei falu szélén, vályogházban lakó, az egészségügyi ellátásokhoz nagyon nehezen hozzáférő embernek a hangja a leghangosabb. Kicsit magunkba kellene nézzünk, tényleg akarjuk-e, hogy más legyen az egészségügy, mert most az látszik, hogy a jelenlegi körülmények között nagyon sokan elég jól „elvannak”. A másik oldalon levőknek sem olyan jó a közérzetük. Egyre több olyan orvos van, aki külföldről hazatérve szeretne meghonosítani egy olyan rendszert, amelyben a korrekt viszonyok között jól érzi magát mindenki. A kamarai választások is azt mutatták, hogy már nem feltétlenül a régi, sok kritikával illethető szemlélet uralkodik a magyar orvostársadalomban. A lehetőség a változtatásra most megvan. Ám, hogy ez gyors lesz-e vagy évekig maradunk ebben a posványban, nem tudom. Miután az olló nyílik az ellátási szükséglet, az igények meg az állami rendszer által nyújtható szolgáltatások között, előbb-utóbb valamit csak kell csinálni.
