Csodakapus

Halálra váltan hasalt a padlón. Éppen csak elmúlt tizennyolc éves, de úgy érezte, ütött az órája. Fegyveresek törtek be a házba, ordibáltak, lövöldöztek. Vérszagtól megrészegülten, gyilkolva, fosztogatva járták a környéket. Értékek után kutattak a fiú holmijában is, felforgatták a lakást a feje fölött, amíg ő remegve várta a tarkólövést.

Huszonhat évvel ezelőtt, 1994. április 7-én elszabadult a pokol Ruandában. Legkevesebb félmillió embert mészároltak le a következő hónapokban, a nyár derekáig. Nem spontán őrület volt, hanem tudatosan kitervelt és végrehajtott népirtás. Hutu szélsőségesek irányítása alá kerülő modern állami intézmények szervezték, a kormányzat, a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálatok. Lincselésre uszított a rádió.

Pedig régen békében megfértek egymással földművelő hutuk és állattenyésztő tutszik Kelet-Afrikában. Ellentéteiket szándékosan szították az európai gyarmatosítók, az „oszd meg és uralkodj” receptje szerint. A személyibe is beírták, ki melyik népcsoporthoz tartozik. A belga adminisztráció eleinte a kisebbségi tutszikat favorizálta, ám amikor a tutszi elit a függetlenség híve lett, kijátszotta ellenük a még szegényebb hutuk haragját.

A fehérember elment, a mesterségesen izzított konfliktus maradt, és polgárháborúba sodorta az országot. Felfegyverzett csőcselék végezte a piszkos munkát, a felbujtóik osztották szét az elrabolt javakat – arra ment ki az egész. Kapóra jött, hogy hutuk és tutszik között nincs etnikai, nyelvi, vallási különbség, így tetszésük szerint bárkit ellenségnek kiálthattak ki, ha megirigyelték valamijét. „Mintha a nácik támadtak volna fel Afrika közepén”, írta egy német helyszíni tudósító.

A magát civilizáltnak nevező világ néma cinkos módjára viselkedett. Az amerikai diplomatáknak megtiltották „a G betűs szó” (G, mint genocídium) használatát, álságosan „törzsi viszályról” beszéltek. Az ENSZ kivonta békefenntartóit. A gyilkos eszközök zömét a francia hadiipar szállította. Már javában tartott az öldöklés, amikor májusban Mitterrand elnök még mindig támogatta a ruandai diktatúrát, a nagybani megrendelőt. Párizs a vonatkozó iratokat államtitokká nyilvánította.

De Kigaliban az a rettegő fiatalember a padlón, Eric Eugène Murangwa (1975–) túlélte a tébolyt. A támadók egyike a szétszórt holmi között turkálva megpillantott egy fotót, aztán meglepve nézett áldozatára. „Te vagy Toto?” Ő volt az, így becézték a népszerű futballkapust. Csapata, a Rayon Sports alig egy hónapja teltház előtt 4-1-re verte szudáni ellenfelét, és továbbjutott a Kupagyőztesek Afrika-kupájában. A győzelmet még együtt ünnepelte leendő tettes és áldozat.

„Láttam, teljesen megváltozott az arca, amikor rájött, ki vagyok. A fotók mentették meg az életemet”, emlékezik a népirtás túlélője. Az ádáz düh hirtelen megenyhült, az emlékezetes meccsről kezdtek beszélgetni, a tarkólövésről egészen megfeledkeztek. Eric Angliába menekült, de idővel hazatért, hogy focisulit nyisson. Nála együtt rúgja a labdát minden gyerek, hutu és tutszi. Tudja: ez a játék csodákra képes.