A költészetnapi számba szinte követeli magát a kérdés: mit jelent egy olyan költő számára a költészet, aki nemcsak írja, hanem extrém összművészeti performanszokban elő is adja a verseit? Aki mintha a versekben élné az életét.
Költészet nélkül is lehet élni, de minek? Erre húszéves koromban jöttem rá. Ahány verset elolvasok, annyi életet élek. Még a gyenge versek mögött is egy emberi élet ismerhető fel. Minden vers megírása után, úgy érzem, nincs több mondanivalóm, több verset nem fogok írni, mert csak ürességet érzek magamban.
Mitől függ, hogy a mondanivaló milyen formában tör elő? Vagy először mindig megírja, aztán előadásra formálja őket?
Amikor egy érzés vagy gondolat motoszkál bennem, mindjárt tudom, hogy milyen formában fog megszületni: írott versként, képversként vagy hangkölteményként. A mű tartalmához igazodik a forma. Vannak bizonyos alkotásaim, amelyek vizuális műként és hangkölteményként is léteznek, de már a hatvanas évek végétől mozgással egészítettem ki a hangkölteményeimet. Azt is tapasztaltam, hogy mozgásművészek a hang- és vizuális verseim alapján koreográfiát készítenek, és azokat előadják. Tanúja voltam néhány ilyen művem mozgásszínházi bemutatójának.
Egy-két éve Szondi György szerkesztésében megjelent egy vajdasági kortárs szerzőket sorakoztató, afféle életrajzi lexikon (Önlexikon), amelyben Ladik Katalin az egyik címszó – ebben egyes szám 3. személyben a Mintha száz életem volna című négysorosával írja le önmagát: „Barbár Kata, aki egy varjúval / él egy fedél alatt...” Milyen ez a Kata? Mitől barbár?
Ezt a verset a hatvanas évek közepén írtam, amikor egy rossz házasságban éltem az első férjemmel, az anyósommal és a kicsi gyerekemmel egy kis, egyszobás lakásban. Úgy éreztem, hogy elpazarolom az életemet. Hogy mitől barbár? Talán a feltámadt életösztönöm miatt. Kimenteni magamat és a gyereket egy mérgező környezetből. Az viszont érdekes, hogy miért éreztem ennyire magaménak ezt a négy sort 2018-ban is… Talán, mert a későbbiekben is rengeteg időt pazaroltam el érdemtelen dolgokra és emberekre. Mintha nemcsak egy életem volna, hanem száz. Vigaszul vagy inkább büntetésül idézném Oscar Wilde gondolatát egy kissé módosítva: „Aki száz életet él, száz halált hal.”
Egy werkdokumentumfilmben, melyben Jancsó Miklós rendezi önt egy olyan monodrámában, melyet Tolnai Ottó személyesen önnek írt, azt mondja, hogy a halállal gyerekkora óta jó viszonyt ápol, egyet mégsem szeretne: álmában meghalni. Végig figyelni akarja, mi és hogy történik majd. Még most, ilyen félelemmel terhes időkben sem tart tőle? Még mindig maga szeretné rendezni?
Most sem félek a haláltól, csak elodáznám, mert nagy szüksége van rám a családomnak. Ugyanakkor a „rendezést” már a Nagy Tervezőre bízom. A verseimben egyébként visszatérő motívum a keletkezés, a lét, a mulandóság, de mindig másképp. A kozmikus Érosz és Thanatosz a verseimben miként Indra gyöngyhálójában, mindig más létformában születik újjá.
A lét nagy kérdésein túl a művészete egyik egzakt eleme a sokat hivatkozott újvidékisége, a régi Jugoszlávia sokkultúrájú, pezsgő terepe. Amikor átjött Magyarországra, úgy érezte, itt folytatódhat az, ami ott épp szétesőben volt?
A soknemzetiségű és sokkultúrájú közeg természetes és inspiráló volt számomra. Véleményem szerint ez ideális közeg egy alkotó számára. Egyébként az egész Balkán ilyen közeg. Milyen szerencsés volt az én korosztályom, hogy a hetvenes években a balkáni országokba utazhatott! De miután nem bírtam ki a nyolcvanas években eluralkodó uszító és gyűlöletkeltő, nacionalista politikai hangulatot az egykori Jugoszlávia területén, önkéntes száműzetésbe vonultam Újvidéken, a szülővárosomban. Aztán ott is elfogyott körülöttem a levegő. 1992-ben átjöttem a fiam után Magyarországra. Abban az időben megnyugtató és bizakodó jövőkép volt kialakulóban Magyarországon, és ez erőt adott, hogy bízzak magamban, folytatni tudjam alkotói tevékenységemet. Sikerült is. Ám a már megtapasztalt mérgező, gyűlölködő jugoszláviai hangulat, miként a vírus, idővel átterjedt Magyarországra is. A vírus mutálódott és átterjedt sok más országra is. Nincs már hova menekülni. Ez a borús hangulat érezhető az utóbbi években írt verseimben, performanszaimban. Egy nagyvárosban, a látszat ellenére, nagyon is magányos lehet az ember. Most, hogy a járvány miatt karanténban kell élnünk, azt tapasztalom, hogy az emberek az interneten fokozottabban keresik és megtalálják egymással a kapcsolatot, a barátságot.
– Erről a belső magányról szól a nálunk a MERSZ Klubban bemutatott, de épp mielőtt beütött volna a járvány, az ikonikus képzőművészeti előadótérként híressé vált londoni Café OTO-ban is játszott Tranzit Zoon című e/migráns performansza? – „Honnan tudod, hogy éjszaka van? / Rajzoljunk ablakot, akkor megtudjuk!”
Ez a performansz egyfelől az úgynevezett senki földjén lévők traumájáról szól, ám lényegében és elsősorban az alkotó ember bezártságáról és sehova sem tartozásának a fájdalmáról. Ebből a szövegen keresztül csakis befelé vezet kiút. Épp ezért nagyon fontos a szöveg, még ha nem érthető, akkor is. És fontos a nyelv is, bárhol, bármilyen országban is vagyok. Mindig magyarul adom elő a verseimet, de még a hangköltemények nagy részében is vannak magyar szavak. Az ábécét is magyar hangzással mondom és énekelem. Az Alice Kódországban című előadásomban például van egy mondat – „Mi a kőhíd?” –, melyet mantraszerűen addig ismételgetek, mígnem a szó értelmét veszti, szétroncsolódik. Kiürül a tudatunk a kérdés ismétlésétől – ez a zen felé vezető egyik ösvény.
Sokszor nagyon mélyen filozofikus, zenkereső, az isteni egységbe beleolvadó, ahol már nemek sem léteznek, legalábbis genderértelemben. Sőt az is mindegy, ember vagy állat szerepét ölti-e magára…
Kíváncsi természetű vagyok. Miként a színész, költőként is beleélem magam egy képzelt személy vagy lény érzéseibe, gondolataiba. A bukott angyalok is alkotásaim középpontjában állnak. Az Éden vadjairól is írtam verseskötetet. Fülszövegként ezt írtam a Fűketrec című verseskötetemhez: „Válogatott és új »állatversek« ezek, mondhatnám, majdnem »emberiek«, ha ez a jelző nem volna túlságosan nyomasztó. Mégis, egy derűsebb »emberi« lét lehetőségét is felmutatom olykor ezekben a versekben. Milyennek érzik az »embert« magukban azok a lények, akiket mi »állatoknak« nevezünk, és hogyan éljük meg mi őket, amikor a testünkben lakoznak? Megadatik-e vajon számunkra újra a lehetőség: harmóniában létezni azzal a lénnyel, aki az állatban minket szenved?”
Ez az univerzális megközelítés, ugyanakkor sokszor hallani a társadalmilag érzékeny hangját is. Azt mondja, egyfelől egymásba folyik, ki milyen nemű, ember, állat vagy transzcendens lény, ugyanakkor a mai napig sokat szól, posztol a női egyenjogúság védelmében. Melyik megközelítés áll ma közelebb önhöz?
Fiatal koromban, amikor a gendertéma először jelent meg harsányan a világban, majd ennek következtében radikális és pozitív változások indultak meg a társadalomban a nők és a melegek egyenrangúságáért, nem gondoltam, hogy a pozitív változások fokozatosan visszafejlődnek. Hatvan év után is hasonlóan hátrányos helyzetben van az emberiség fele. Ma is egységben látom a világot, írásaim is ezt igazolják, de nem állok felette. Performanszaim és képzőművészeti munkáim ekképpen a gendertéma társadalmi megközelítéséről is tanúskodnak. Ami talán különbség a kezdetekhez képest, hogy sokkal inkább reflexívek, nem pedig önreflexívek ezek az előadások. Már régen túl vagyok az önkifejezés kezdeti eszközeinek használatán. Elértem a belső szabadságot. Kitágult bennem a tér és az idő. Otthon vagyok magamban.
