Mikor máskor, március 31-én járt le a bankkártyám érvényessége, és április első napjaiban pénz nélkül maradtam, pontosabban még volt a tárcámban 8 ezer forint, de azt úgymond végszükségre tartogattam, bármit is jelentsen a végszükség.
A bankom a lejárat előtt még örömmel tájékoztatott, hogy az új bankkártyámat átvehetem az állandó lakcímem szerinti bankfiókban, a járvány miatti korlátozások azonban kihívások elé állítottak. Hogy mást ne mondjak, a bank honlapján az a tájékoztatás fogadott, hogy a járvány miatt felfüggesztették a bankkártyák személyes átadását. Ráadásul az állandó lakcímem húsz éve nem egyezik meg a tartózkodási címemmel, és a kettő között van 140 kilométer távolság.
Több e-mailt váltottam a bankkal a helyzet megoldására, végül az a megnyugtató megoldás született, hogy az állandó lakcímem szerinti bankfiókból hamarosan megkeresnek telefonon, s meg fogják kérdezni, hogy hová postázhatják a bankkártyámat. Tartogattam hát az utolsó 8 ezer forintocskámat, kenyeret és krumplit ettem, sok vizet ittam, hogy ne legyek éhes, és ha egy-egy barátom megkérdezte, hogy jól érzem-e magam, mindig azt válaszoltam, hogy már-már gyanúsan jól. Azt hitték, hogy viccelek.
Április közepére vártam utalást egy cikkemért az egyik laptól, s abba az álomba ringattam magam, hogy tán hamarabb utalnak egy héttel. (Nem utaltak.) A bankfiókból sem kerestek, a 8 ezer forintos készpénztartalékból pedig csaknem 1 ezret elköltöttem kenyérre és krumplira. Múlt vasárnap már kisse ideges voltam, még szerencse, hogy lefoglaltam magamat egy 30 ezer karakteres novella megírásával, s nem jutott eszembe, hogy ebédet kellene főzni. Vacsorára azonban ettem egy kis főtt krumplit kenyérrel.
Hétfőn vad telefonálgatásba kezdtem a bankkal, s nem hagytam lerázni magam, pedig az automata hívásokat bonyolító szoftverrobot mindent bevetett. Egyedül azzal nem számolt, hogy csak pár ezer forint van a zsebemben, és a legközelebbi honor egy hét múlva várható. Ki tudom-e húzni kenyéren és krumplin még egy hétig? A vad telefonálgatás vége az lett, hogy az állandó lakcímem szerinti bankfiókból visszahívott egy feltűnően kedves hangú nő, akit Alexandrának hívtak, s közölte, hogy a kártyámat kedden átvehetem nála személyesen.
Kissé csodálkoztam, mert éppen arról volt szó, hogy a vírus miatt ez lehetetlen, de nem tiltakoztam. Az utolsó ezreseimből vettem tíz liter benzint, kocsiba ültem, és elautóztam Pestről a 140 kilométerre lévő szülővárosomba. Rögtön a bankba mentem, s Alexandrát kerestem, aki rejtélyes módon emlékezett az előző napi beszélgetésünkre, s azt kérdezte, hogy én vagyok-e az a Zsolt, aki Pestről jön ide a kártyájáért.
Maszkot viselt, s annyira jól állt neki, hogy ezt kénytelen voltam vele közölni. Erre azt válaszolta, hogy ezt még senki sem mondta neki. Mire azt mondtam, hogy akkor itt volt az ideje.
Erre lehúzta a maszkot, hogy megmutassa, milyen szép, amikor mosolyog. Erre én is mosolyogtam, s arra gondoltam, hogy a száraz kenyér végül is nagyon finom főtt krumplival.