Kentaurbeszéd - Sz. Bíró Zoltán: válságos idők Oroszországban

A baj nem jár egyedül. Most is, ahogy 2008-ban, Oroszországnak egyszerre több problémával kell megküzdenie. Akkor az ötnapos grúziai háború és az Oroszországot is elérő globális válság teremtett súlyos helyzetet. A kaukázusi háború épp akkor szigetelte el Moszkvát, amikor a válság Oroszországra is lesújtott. Nem is akárhogyan. A G20-as csoport országai közül épp Oroszország szenvedte azt meg leginkább. Most is hasonló a helyzet. Az orosz kormányzatnak egyszerre kellene valahogy lezárnia a január közepén elkezdett – Putyin helyzetét rendezni hivatott – alkotmánymódosítási folyamatot, enyhíteni az olajár drámai zuhanásának következményein, és felkészülni, majd megküzdeni a koronavírus-járvánnyal.

Tranzit helyett marad Putyin

Amikor Putyin január 15-én elmondta elnöki üzenetét, benne az alkotmánymódosításra tett javaslataival, aligha láthatta előre, hogy nem a legjobb pillanatban vállalkozott erre. Ő maga és környezete valószínűleg úgy gondolhatta, jobb minél előbb túl lenni ezen. Az első pillanattól sejteni lehetett, hogy az alkotmány átírása azért vált sürgető feladattá, mert Putyin 2017 ősze óta tartó népszerűségvesztése egyre nehezebb feladattá tette „2024 problémájának” megoldását. Az elnök mandátuma ugyanis ekkor jár le, miközben az akkor még hatályban lévő alkotmány szabályai szerint a két egymást követő ciklus után távoznia kell posztjáról. Máig nem teljesen világos, hogy az alkotmánymódosítás eredeti célja mi is volt: a „tranzit” előkészítése, vagy Putyin hatalmon tartása. Több jel is utal arra, hogy eredetileg nem Putyin hatalmi helyzetének prolongálása lehetett a cél, hanem távozásának előkészítése. Az elnöki üzenetben elhangzott javaslatok között ugyanis több olyan is szerepelt, amiből arra lehetett következtetni, hogy Putyin távozásának előkészítése folyik. Erre vallottak azok a javaslatok, amelyek az államhatalmat gyakorló intézmények – az elnök, a Szövetségi Gyűlés, a kormány és a bíróságok – jogosítványait próbálták némiképp átrendezni. És erre utalnak azok a belső – utólag kiszivárgó – instrukciók is, amelyeket a helyi hatalom vezetőihez a folyamat elején eljuttattak.

Lehet, hogy kezdetben valóban ez volt a helyzet, vagyis egy olyan hatalmi konfiguráció kialakítása, amely kellő biztosítéka lehetett volna annak, hogy Putyin, távozása után is „érinthetetlen” marad. Ám a végeredmény egészen más lett. Azok gyanúját igazolta, akik kezdet kezdetétől azt feltételezték, hogy a valódi cél Putyin hatalmon tartása, minden más csak ködfüggöny, afféle elterelő manőver. Sőt, még olyan elemzők is akadtak, akik az alkotmánymódosítás bejelentésétől kezdve nem csak azt feltételezték, hogy mindaz, ami történik, Putyin hatalmának megőrzése érdekében történik, de azt is pontosan leírták, hogy miképpen oldják ezt majd meg. A lehetséges forgatókönyvek között ott szerepelt – többnyire a legvalószínűbb változatként – Putyin korábbi elnökségeinek „lenullázása” arra hivatkozva, hogy az új szerkesztésű alkotmány nem lehet visszamenőleges hatályú, következésképpen semmi nem korlátozhatja az elnököt abban, hogy 2024-ben újra államfő lehessen. Putyin persze – a rá jellemző „szerénységgel” – ezt nem maga kezdeményezte, hanem másra bízta. Mégpedig Valentyina Tyereskovára, a szovjet űrhajósnőre, a hatalompárt, az Egységes Oroszország parlamenti képviselőjére, aki lelkesen teljesítette is azt. Talán túlságosan is lelkesen, amikor javaslatát azzal indokolta, hogy nem kell ez a sok laca-faca, a megannyi jogi csűrcsavar, „az erőltetett konstrukciókkal való fontoskodás”, helyette „becsületesen, nyíltan és nyilvánosan (…) el kell törölni az elnöki ciklusok számának alkotmánybeli korlátozását”. És egyébként is „ha a helyzet ezt követeli tőlünk, és az emberek is ezt akarják”, akkor lehetővé kell tenni, hogy az elnöki posztot épp betöltők is azt újra betölthessék.

Összoroszországi szavazás elnapolva

Putyin ezt a „váratlan” javaslatot csak azzal a feltétellel volt hajlandó elfogadni, ha azt az alkotmánybíróság nem találja alkotmányellenesnek, és a nép – az orosz jogrendszerben mindeddig ismeretlen eljárás, az „összoroszországi szavazás” keretében – jóváhagyja. Az utóbbi kapcsán azonban időközben merültek fel problémák. A hatalom a szavazást – felettébb körültekintően – eredetileg április 22-re tűzte ki. Az időpont megválasztása aligha lehetett véletlen, hiszen az épp Lenin születésnapjára, egy szerdai munkanapra esik. A Kreml nem szeretné, ha kevesen mennének el szavazni. Az ugyanis – noha az „összoroszországi szavazás” eredménye semmiféle jogi következménnyel nem jár – kétségessé tenné az alkotmánymódosítás legitimitását. Ezért a hét közepére eső napot rögtön munkaszüneti nappá nyilvánították, és elkezdték a jóléti elemeket is tartalmazó alkotmánymódosítási csomagot, illetve az arról való együttes szavazást azzal védelmezni, hogy az olyan, mint a szovjet korszak „komplex ebédei”, vagyis vagy megveszed annak minden fogását, vagy nem, de akkor nem is eszel. De nemcsak a várható alacsony részvételi arány aggaszthatja Putyint és környezetét, de azok a közvélemény-kutatási eredmények is, amelyek azt mutatják, hogy az orosz társadalom erősen megosztott Putyin hatalmon tartásának ügyében. Ezt még azok körében is sokan ellenzik, akik egyébként az elnök hívének számítanak. Ennek ellenére Putyin – az Oroszországot is elérő koronavírus-járvány közepette is – hosszú időn át ragaszkodott az alkotmánymódosítást jóváhagyó „összoroszországi szavazás” eredeti időpontban történő megtartásához, és csak március végén jelentette be a annak elnapolását.

Két számjegyű visszaesés

Mindezzel párhuzamosan március elejétől egy másik ”történet” is elkezdett komoly hatást gyakorolni Oroszországra. Moszkva ugyanis ekkor döntött úgy, hogy az OPEC+ keretében még 2016 végén megkötött kvóta-megállapodáshoz nem tartja magát, illetve annak további – a szaúdiak által ajánlott – szigorításához nem csatlakozik. A március 6-i bejelentés nyomán a Brent minőségű kőolaj hordónkénti ára 9 százalékot zuhant, és ezzel 45,5 dollárra esett. Hasonló történt az orosz keverékkel, az Urals-szal is. Néhány nappal később az is kiderült, hogy a szaúdiak ebben a helyzetben kemény árháborúba kezdenek, és ennek, továbbá az egyébként is meglévő jelentős túlkínálatnak köszönhetően március végére a Brent 22 dollárra, míg az Urals 11 dollár alá esett. Az utóbbi hasonló árszinten utoljára 1999 márciusában volt.

A drámai olajár-esés tragikus helyzetbe hozza a már egyébként is gyengén teljesítő orosz gazdaságot. Hogy rövid időn belül mekkorát fordult a világ azt jól mutatja az a különbség, ami a kormány által tavaly áprilisban közreadott, 2036-ig előretekintő költségvetési prognózis és a jelenlegi helyzetet leíró számok között van. A tavalyi előrejelzés még abból indult ki, hogy az orosz kőolaj hordónkénti ára 52-58 dollár közt alakul majd, és a 44 dollár feletti rész a Nemzeti Jóléti Alapba kerül, ami ennek köszönhetően a 2019-es 4000 milliárd rubeles értékről 2036-ig 38.000 milliárd rubelre nő, vagyis csaknem megtízszereződik. A prognózis egyben azt is feltételezte, hogy a szuverén alap már 2026-ra a GDP 16 százalékára nő, és ezzel – ha esetleg később csökkenne is az olajár – az itt felhalmozott tartalékok 30 dolláros olajár mellett 7 évig, míg 25 dolláros esetén 5 évig kitartanának. Ez az előrejelzés mára olyannyira idejét múlttá vált, hogy már egy héttel az OPEC-megállapodás felmondása után, amikor az Urals ára már 35 dollárnál tartott, a Számvevőszék feje, Alekszej Kudrin azt nyilatkozta, hogy ha a helyzet így marad és a dollár árfolyama is 72 rubel környékén alakul, akkor a központi költségvetés idén legkevesebb 3000 milliárd rubel veszteséget lesz kénytelen elkönyvelni, és biztosan veszteséges lesz. A gazdaság pedig bizonyosan stagnálni fog.

A pénzügyminiszter határozottan visszautasította Kudrin nyilatkozatát, mondván, hogy annak semmi alapja nincs. De hol vagyunk már ettől, holott alig három hét telt el Kudrin nyilatkozatától. Azóta már bejelentésre kerültek az első, a koronavírus-járvány oroszországi terjedésével összefüggő kormányzati intézkedések, melyek együttes értéke egyelőre a GDP 2,4 százalékát teszi ki. Ez azonban még arányaiban is jóval kisebb, mint amit Németország (a GDP 14 százaléka), vagy az Egyesült Államok (a GDP 14 százaléka) a járvány elleni védekezésre, illetve a gazdasági és társadalmi következmények enyhítésére fordítanak. Ennek persze részben az is az oka, hogy Oroszország egyelőre a járvány korai fázisánál tart, ezért még nem kényszerül arra, hogy jóval nagyobb erőforrásokat mozgósítson. Kudrin, aki korábban több mint egy évtizeden át töltötte be a szövetségi pénzügyminiszteri posztot, már most indokoltnak tartaná egy, az orosz GDP 5 százalékát kitevő válságkezelő csomag meghirdetését. Ez azonban alighanem meghaladja Oroszország jelenlegi lehetőségeit. Az ország nehéz helyzet előtt áll. A következő két-három hétben fog eldőlni, hogy a járvány milyen méreteket ölt, és annak kezelésére mennyire felkészült az egészségügyi rendszer. Ma már senki nem beszél a gazdasági teljesítmény stagnálásáról. Sokkal valószínűbbnek tűnik a két számjegyű visszaesés.