Kentaurbeszéd - Húsvéti beszélgetés

Lengyel László és Várszegi Asztrik dialógusa.

Lengyel László (L.L.): A vírus és a karantén korában beszélgetünk arról, mit üzen az élő Jézus 2020 húsvétján hívőknek és a magamfajta szabadgondolkodóknak. Beszélgetőkönyvecskénkben Jézus szavait idézted Márk evangéliumából: „Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt, de aki érettem és az evangéliumért elveszíti életét, megmenti azt. Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelke azonban kárt szenved?” Ehhez tetted hozzá: „Akkor nyerek, amikor veszítek. A normál logikának ellene mond, de az élet törvényének nem. Modern konzumvilágunk üzenete: szívj magadba mindent, valósítsd meg maradéktalanul minden percben és pillanatban önmagadat! Eredmény: szerencsétlen leszel, belepusztulsz. Mihelyt az ellenkező irányba tudsz haladni, hogy visszafogod magadat, mérsékled magadat, lemondasz dolgokról, távolságot veszel, hihetetlen távlatok és lehetőségek nyílnak az ember számára.” Az emberiség elzárkózása önmagába nekem újra azt sugallja, hogy eljönnek pillanatok, az önmegismerés ideje, amikor megkérdezzük magunktól: kik vagyunk? Ki az a magam? Ki vagyok és miért vagyok? Miért volt, s ezután miért érdemes élnem? Vagyis nemcsak a válságban, a családi vagy a magányos elkülönítésben kell elgondolnom, hogy mit tettem eddig, s mit ezután, hanem talán egész életemre.

Várszegi Asztrik (V.A.): A világban és környezetünkben nem várt meglepetésként a Halál angyala jár. Saját halálunk is közelebb került, valóságosan és gondolatban is. Fiatalkorom óta arra a krisztusi bölcsességre törekedtem, amit közös könyvünkből, a Beszélgetőkönyvecskéből idézel. Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is…? Többek között azt az bölcsességet kaptam, hogy ne a világot akarjam megnyerni, hanem a lelki értékekre törekedjek. Lehet, hogy a válaszomon az olvasók derülni fognak, vagy megbotránkoznak, de leírom. Katona voltam 1968-1970 között. Lenin születésének centenáriuma körül (1970) megjelent Lukács György filozófus Lenin című tanulmánykötete, abban olvastam. Az emberiség felemelésének, megváltásának két módja, útja van: a környezetet kell megváltoztatnunk, ez a forradalmi út, hogy aztán a változások az embert is átalakítsák lelkében, értékrendjében. A másik mód a prófétáké és Jézusé: a léleknek kell megtérnie és a bensőleg, szívében önzetlenné változott ember a környezetét is meg tudja változtatni. Ez a bölcsesség számomra már akkor egybeesett Jézus még egyszerűbb, képszerű és kristálytiszta tanításával: két út van az ember előtt, a keskeny és a széles, a keskeny az életre, a széles a pusztulásba vezet. Maroknyi életemben láttam s látom, hogy az ideológiák felajánlotta „széles és szabad” utak miként vitték s viszik tömegével embertársaimat a pusztulásba, kilátástalan helyzetbe. Lehet, hogy ennek most jár le az ideje, lehet, hogy kijózanodunk és új utakat keresünk. Nem könnyű, amiben vagyunk, hiszen látszólag nincs semmi beleszólásod sorsod alakulásába. Mégis dönthetsz valamiről. Arról, hogyan viszonyulsz mindehhez, milyen választ adsz erre. Keresheted, miként tudsz úgy élni, hogy ne légy magad terhére. S akkor más terhére sem leszel. Civilizációnk, felkészültségünk számos nagyon hasznos dologra megtanított bennünket. Egyre nem, arra, hogy mit kezdesz magaddal, ha tíz percre magadra maradsz. Magunk vagyunk magunknak a gond. Ha csak arra figyelünk, ami hiányzik, arra, hogy mi nincs, aminek pedig lennie kellene, akkor nem látjuk annak értelmét sem, ami van. Pánik, üresség, menekülhetnék fog el. Félelem, hogy ismét elszalasztjuk életünket. Amikor figyelmünk azt keresi, hogy mi az, amit nem kaptunk meg, amit elveszítettünk, akkor nem a jelenben vagyunk. és ez azt is jelenti, hogy elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal. Nem vagy kapcsolatban a saját életeddel. Nem érzed, hogy élsz. Nem érzed, hogy az életnek íze van, legyen az keserű, üres, félelmetes. Eltűnik az életkedv. Az élni akarás. Akkor sikerül az életünk, ha meg tudod szeretni, ami a miénk, a tiéd. Nem mintha ez a gyakorlatban magától menne. Feladat elé állít. Egy életen át. Hogy megszeresd, ami a tiéd.

L.L.: Emlékszem, hogy egy Szent László napon együtt beszéltünk Mosonmagyaróváron, te püspöki ornátusban a nagytemplomban, én szürke civilben a templomtéren. Te akkor azt mondtad egyszerű szavakkal az oltár mellől: „Sose feledjük, hogy valamennyien embernek, egyenlő és szabad embernek születtünk. Másodszor, hogy keresztények vagyunk, testvérek, a mi urunk, Jézus Krisztus szeretetében, aki nemcsak azokat szereti, akik benne hisznek, hanem azokat is, akik nem hisznek benne” – és rám néztél, aki az első padban ültem. „S végül magyarok vagyunk, nem azért, hogy ezzel dicsekedjünk, vagy hogy valakiket kitaszítsunk, hanem azért, hogy befogadjunk.” Most, amikor nemzetek feljebbvalóik hatására nem egymás felé, hanem egymás ellen fordulnak, amikor az együttérzés és a szolidaritás kevéssé érzékelhető, amikor félő, hogy a haldokló Babits keserűsége megint valóra válik – „verhetetlen a magyar, amíg el nem árulja magában az embert” -, mit tehetünk, mit kellene tennünk, emberként, keresztényként és magyarként?

V.A.: Olyan rohanó és változó időben élünk, hogy minden óra és perc számít. Március 27-én együtt imádkoztam Ferenc pápával, aki a teljesen üres római Szent Péter téren imádkozott és beszélt, magam pedig a saját szobámban. Szíve jósága és szeretete, ami átjárta szavait, kikerülhetetlen. Nem tudok szabadulni tőle, mert ma, ezekben az órákban keresztény hívő embernek nem szabad másként beszélnie, mint ahogy Péter apostol utóda tette ekkor, ahogy mindig.

Ferenc pápa testvérének szólította minden nyíltszívű hallgatóját, de miért is tett volna különbséget, amikor egy a fájdalmas tapasztalatunk? Evangéliumi szakaszként Jézus és az apostolok viharélményét, s félelmüket a Genezáreti-tavon idézte. „Már hetek óta úgy érezzük, leszállt az este. Sűrű árnyékok borultak tereinkre, utcáinkra és városainkra; uralmuk alá hajtották az életeinket, mindent megsüketítő csönddel és vigasztalan ürességgel töltve el…” Ez a mostani élethelyzet „leleplezi sebezhetőségünket, és lemeztelenítve elénk állítja hamis és felszínes biztonságérzéseinket, amelyek segítségével meghatároztuk életeink forgatókönyveit, a terveinket, a szokásainkat és prioritásainkat. Megmutatja, hogy engedtük elaludni, hátra maradni azt, ami táplálja, fenntartja és erősíti az életünket és a közösségünket. A vihar feltárja mindazon elhatározásainkat, amelyekkel úgymond »be akartuk csomagolni« és el akartuk felejteni azt, ami táplálta népeink lelkét; mindazokat a próbálkozásainkat, amelyekkel látszólag »üdvös« szokások révén »elaltattuk« magunkat, s képtelenné váltunk arra, hogy megszólítsuk a saját gyökereinket és felidézzük időseink emlékezetét. Ezzel pedig megfosztottuk magunkat attól az immunitástól, amely ahhoz szükséges, hogy szembenézzünk ezzel a viszontagsággal. A vihar által lehullottak a sztereotípiák álarcai, melyekkel álcáztuk az »egónkat«, amelyet soha nem érdekel semmi más, csak önnön imázsa; ugyanakkor újra lelepleződött az a közösséghez tartozásunk is, amelyet nem tagadhatunk meg: testvérként összetartozunk.”

Igen, mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mind veszélyeztettek és irányt vesztettek vagyunk, mégis mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy evezzünk együtt, hisz mindannyiunknak szüksége van a kölcsönös támasznyújtásra. Be kell látunk, hogy eddig a lehető legnagyobb sebességgel robogtunk előre, úgy éreztük, erősek és mindenre képesek vagyunk. Epekedtünk a haszonra, engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak és megrészegítsen a sietősség. Nem tértünk észre a háborúkkal és a bolygószintű igazságtalanságokkal szemben, nem hallottuk meg sem a szegényeknek, sem a mi súlyosan beteg bolygónknak a kiáltását. Ezekben a napokban és az előttünk álló be nem látható időben arra hív meg bennünket Isten, hogy a próbatétel jelen idejét a döntés idejeként éljük meg. Ez nem Isten ítélete, hanem ez a mi ítéletünké: annak az ideje, hogy döntsünk, mi az, ami számít, és mi az, ami elmúlik. Külön kell választanunk azt, ami szükséges, attól, ami nem az. Annak az ideje van, hogy az életünk útját újból Isten és a többi ember felé irányozzuk. Ez a személyes meggyőződésem, de az ember most is szabad, hogy melyik utat, a keskeny, vagy a széles utat választja-e.

L.L.: Tanítómesterem, a Pestist író Albert Camus azt írja: „Mit számít az üres égbolt, nem vagyok egyedül.” Majd azt mondja: „Ha a kereszténység pesszimista az embereket illetően, optimista az emberi sors dolgában. Nos, én azt mondom, hogy én az emberi sorsot ítélem meg pesszimistán, de ami az embert illeti, optimista vagyok. És nem valamiféle humanizmus nevében, ami mindig elégtelennek tűnt nekem egy kicsit, hanem annak nevében, aki nem tud sok mindent, és semminek nem próbálja tagadni a lehetőségét.” A világjárvány idején millió dolgot tudunk, és szinte semmit: bármi és az ellentéte lehetséges. De ekkor ismeri meg, tapasztalja meg az ember az embert. És a köztünk lévő régi, szerető vagy gyűlölködő, baráti vagy ellenséges világból, illetve egy új s még ismeretlen viszonyrendszer együttéléséből lesz a vírus utáni más ember, akire őszintén kíváncsi vagyok. Benedek Elek dédapám kisbaconi sírkövén ez a felirat áll: „Jézus tanítványa voltam, / Gyermekekhez lehajoltam, / A szívemhez fölemeltem, / Szeretetre így neveltem.” Mindig úgy éreztem, hogy te is Jézus tanítványa vagy. Mit tanít neked, s rajtad keresztül nekünk 2020 Jézusa?

V.A.: Laci, mindig megcsodáltam irodalmi idézeteidet, de most Benedek Elek - „Nagyapó”, ahogy dédapádat emlegetni szoktad - sírfelirata fogott meg leginkább. Ha nem is a „sírfelirat” megfogalmazásában, de azonos tartalmú tanítással indultam útnak fiatalon. Két évezred óta a Jézust követő évszázadokban egy fontos, lényegi kérdés van: mit jelent Jézus tanítványának lenni? A kétezer év keresztény hívői erre próbáltak és próbálnak életükkel választ adni. Most visszavonulva sem szeretnék mást tenni, mint azt, miként élem meg, mit tudok annak érdekében tenni, hogy a jelen helyzetben is Jézus tanítványa maradhassak. Ez a mostani írás is ezt célozza. Bátorítóan, biztatva, reményt ajándékozva szeretném meggyőzni embertársaimat, honfitársaimat, a keresztényeket, hogy ne engedjenek az ellenségeskedésnek, a szakadásnak, a haragnak és a gyűlöletnek, a másik ember megbélyegzésének, az irigységnek akkor se, ha az mindannyiunkat kísért. Adjuk meg egymásnak a minden ember istenképiségének kijáró tiszteletet és szeretetet. Ez az új ember, a húsvéti ember, a feltámadásban megújult ember. Ferenc pápával zárom, magam is vallom: „A szenvedéssel szemközt mérlegre kerül, valójában mennyire fejlettek a népeink; hány és hány ember gyakorol minden áldott nap türelmet és sugároz reménységet, óvakodik attól, hogy ne a pánikot, hanem a közös felelősségvállalást terjessze. Hány és hány apa, anya, nagyapa és nagyanya, tanár mutatja meg apró és hétköznapi gesztusokkal a gyermekeinknek, miként nézzenek szembe ezzel a válsággal s jussanak túl rajta, újra gondolva a szokásaikat, felemelve a tekintetüket és imára indítva őket. Arra van meghívásunk, hogy ébredjünk fel, aktivizáljuk a szolidaritást és a reménységet, mivel ezek szilárdságot, támaszt és értelmet adhatnak ezeknek az óráknak, amikor látszólag minden hajótörést szenved.”

(E cikk bizonyos értelemben folytatása a Helikonnál 1999-ben megjelent, Lengyel László és Várszegi Asztrik dialógusát tartalmazó Beszélgetőkönyvecskének, egy lehetséges második könyv egyik fejezete.)