Az otthonmaradás, az együttműködés mellett a szolidaritás járványkorszakunk legfontosabb jelszava. Húsvét előtt az áldott és békés is hozzácsapódott a pandémiás szótárhoz. Volt is szép példa bőven, kórházaknak lángost sütőkről, ingyen fuvarozókról, arcpajzsot nyomtatókról, ablakban tapsolókról, idősotthonokba beköltöző gondozónőkről és még hosszan folytathatnánk a sort. S ez melengette a kijárási korlátozás, a munkanélküliség fenyegetésében megdermedt szíveket.
Azután a felszéllel megérkezett a megosztottság, a politikai egymásra mutogatás, a vádaskodás, a vidék Budapest ellen fordítása. A közhangulat hevítésében aligha tagadható módon a kormány is tevékeny részt vállalt. A fővárosi Pesti úti idősotthonban elharapózó járvány okán tett kormánypárti megnyilatkozások célja alig titkoltan politikai előnyszerzés, Budapest ellenzéki vezetésének lejáratása. De ez legalább egy tisztán politikai játszma, még ha elegánsnak semmiképpen sem nevezhető.
Ennél sokkal komorabb történet a húsvéti kijárási korlátozás helyi szigorításának megvalósítása. Orbán Viktor hosszas mérlegelés után egyszerűen az önkormányzatok közé dobta a gyeplőt. A gazdasági megszorítások, a járványhelyzet okán sűrűsödő feszültség szelepet kapott. Áramlik is ki az indulat nagy erővel. A Balaton parti települések polgármesterei már korábban háborogtak azon, hogy a pestiek ellepik a városaikat és behurcolják a vírust. A kórushoz később más, a turistákból (köztük a pestiekből is) korábban szép pénzt szakító települések is csatlakoztak.
Az áldott Húsvét előtt, amelynek idejére Áder János köztársasági elnök a hosszú néma csend utáni megszólalásában a türelem fontosságáról beszélt, a helyi önkormányzatok a kormányfő által biztosított szigorítási lehetőséggel élve meghökkentő hevességgel zárták karanténba magukat. Eltorlaszolták a településre vezető utat, lezárták a parkolókat, rendőröket küldenek az egymástól alapkörben is méterekre üldögélő horgászokra, bezáratnak minden boltot, fagyizót, amit eddig nem. Miközben az igazolt fertőzöttek száma az országban szombat reggel 1310. De tudjuk, a járvány bármikor berobbanhat. Ahol szűrnek – mint például a Pesti úti idősotthonban –, már be is robbant. S talán sokkal nagyobbak lennének a számok másutt is, ha tömegesen tesztelnék a lakosságot, vagy legalább az időseket, vagy a krónikus betegségben szenvedőket. De erről továbbra sincs szó. Csak arról, hogy maradjunk otthon. Még a parkba se menjünk ki. Legfeljebb a környező utcákon köröztessük a gyereket a kismotorral, a nagyobbak meg cseteljenek, ha már egyszer az internet gyermekei.
S mégis. Van valami mélyen elkeserítő abban, ha egy Budapest környéki település polgármestere „minden ingatlantulajdonost feljogosít arra, hogy akadályozza a saját ingatlanjaik előtti parkolási lehetőséget az esetleges turistaforgalom előtt”. Csak egy kicsit kell tovább gondolni ezt a felszólítást, és máris nagyon sötét erdőbe jutunk. Még jó, hogy nálunk nem lehet éles lőfegyvert vásárolni.
Hol van ez attól, hogy az olasz társasház egyetlen kutyáját körbe adják, hogy a kijárási tilalom alatt is mindenki ki tudjon menni legalább egy órára a levegőre. Hol van ez attól, hogy megértsük annak a családanyának a végtelen szomorúságát, aki a vírus elől vidéki nyaralójába menekíti három gyermekét, de a helyi kisboltban hosszan álldogál a pult előtt üres szatyrát gyűrögetve, mert előbb látványosan a helyieket szolgálják ki.
Van valami fájón ismerős abban a hevességben, ahogy a települési önkormányzatokon néhány nap alatt felülkerekedett a kirekesztés, a mások, a kívülről érkezők hibáztatása. Valami gyomortáji szorítás, ahogy megfelelünk egy felsőbb utasításnak. Ahogy mindennél fontosabbá válik a túlélés.