Másnap

A karantén 2200. napján, amikor a tisztifőorvos végre befejezte szokásos napi szózatát, hogy miképp a nagy költő, Wass Albert írta, azt mondom én is önöknek, kedves honfitársaim, Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál; azon napon, amikor néhány fővárosi üzletben ismét megjelent az élesztő és az eldobható kézfertőtlenítő kendő; amikor – hála a kormány gazdaságélénkítő csomagjának – egy kiló csirkemellért már csak tizenötezer, egy euróért pedig kétezer forintot kellett fizetni; amikor a miniszterelnök bejelentette, hogy hamarosan feloldják a 32 év felettiek kijárási korlátozását (reggel öt és fél hat között ezután bárki párosan is olvashat közterületen szépirodalmat, amennyiben az érintett író vagy költő szerepel a Nemzeti Alaptanterv legújabb, a veszélyhelyzetre készített változatában);… szóval épp ezen napon, egy budapesti pincében, valahol a külső Soroksári úton özvegy Baumholzer Béláné (a barátnőinek Szidike) előadta a Stux maga vérbeli párizsi lett című kuplét, a környéken lévő idősotthon lakóinak ütemes tapsától kísérve.

Baumholzer néni fiatalabb éveiben amatőr színjátszó volt, és a Stuxot többször is nagy sikerrel adta elő Soroksáron, amikor az még önálló község volt. Amikor ahhoz a sorhoz ért, hogy Stux maga bősz, mint egy Dumas-regény, jóba’ leszünk ugye maga meg én, elszabadult a pokol. Néhány magáról megfeledkezett idős asszony hangos zokogásban tört ki, a fiatalabbak feltépték a pince ajtaját, és az udvaron folytatták az éneklést. Történészek később sokat vitatkoznak majd, hogy ezt az eseményt csupán a magyar színházi élet, vagy az egyetemes magyar kultúra újjáéledésének napjaként kell-e ünnepelni – ahogy ezt a baumholzeristák állítják.

A Baumholzer-esetről egyébként jegyzőkönyv született – az ünneplők közül négyen is jelentették a kihágást a Nemzeti Bejelentő Vonalon –, de az egykori Nemzeti Színház épületében ülésező Operatív Törzs vezetősége nem vett róla tudomást. A színházat már régen nem tartották veszélyesnek a nemzet egészségére, a színházi dolgozók többsége már évek óta valami civil foglalkozást űzött. Népszerűek voltak az átképzési programok: sokan ételfutárként dolgoztak, a szerencsésebbek pedig járványügyi szövegeket olvashattak fel a lakossági tájékoztató autók számára. A színházak – azokon kívül, amelyeket raktárnak használtak – üresen álltak; a bejáratokon hatalmas plakátok hirdették, hogy a zárva tartással mennyi pénzt spórol az ország.

Egyébként – bár utólag véletlennek tűnhet, de talán mégsem volt az –, ugyanezen a napon, sötétedés után több száz férfi gyülekezett a Nagyréten. Elővigyázatosságból mindannyian külön érkeztek. Egyikük táskájában egy lapos, belül üreges bőrgömb, egy másiknál pedig egy speciális levegősűrítő berendezés volt. Huszonketten felálltak egymással szemben, és elkezdték rúgni a felfújt bőrgömböt. A szabályokra már alig emlékeztek, bár ők a karantén alatt is ezért kapták a fizetésüket. A többiek csendben szidalmazták és ütötték egymást, ahogy annak idején. Különös nap volt, de valami elkezdődött.

Hogy is mondta a nagy költő, Wass Albert? Az Élet él, és élni akar.