A futball sötét napja

Harmincegy éve több ezer Liverpool-drukker utazott el a csapat FA-kupa-elődöntőjére. Kilencvenhatan sosem tértek haza.

Az élet velejárója, hogy újra és újra problémákba ütközünk, napjainkban a koronavírus-járvány okoz fennakadást jóformán minden területen, így a sport világában is. A COVID–19 felbukkanása derült égből villámcsapásként ért mindenkit, az európai labdarúgás legtöbb áldozatot követelő katasztrófájának azonban voltak előjelei.

Az 1989. április 15-én történt tragédiának több előzménye is volt, 1981-ben például egy Tottenham-Wolverhampton mérkőzés során 38 szurkoló sérült meg, mert a rendezők a megengedettnél sokkal több drukkert engedtek a lelátóra, 1985-ben a brüsszeli Heysel Stadionban a BEK-döntő előtt pedig a Liverpool szurkolói robbantottak ki 39 halálos áldozatot követelő tömegverekedést.

A ’80-as években a folyamatos rendbontások megakadályozása érdekében az angliai futballpályákat kerítésekkel vették körül, és sok helyen állóhelyekkel teli szektorokat alakítottak ki. A sheffieldi katlanban az ominózus katasztrófa előtt előfordultak túlzsúfoltság okozta szörnyű esetek, így a ’89-es Liverpool-Nottingham mérkőzést megelőzően a vörösök vezetősége kérte a szervezőket, hogy biztosítsák a normális beengedést, rendfenntartást, de leginkább azt, hogy ne adjanak el háromszor annyi jegyet, mint ahányan elférnek a stadionban.

A 3-as és a 4-es szektor 30 perccel a mérkőzés kezdete előtt már tömve volt, miközben az utcán tumultus alakult ki. Ekkor az esemény biztosításának vezetésére kirendelt rendőrfelügyelő, David Duckenfield meggondolatlan és végzetes döntést hozott: megnyitotta a stadion úgynevezett C-kapuját, amin keresztül nagyjából ötezer Liverpool-drukker indult meg a már zsúfolásig megtelt szektorok felé.

A rendőrök totálisan félreértették (félre is akarták érteni) a helyzetet: azt hitték és azt is kommunikálták, huligántámadás történt a játékosok ellen, ám a liverpooliak nem a játékteret akarták megrohanni, hanem teret akartak nyerni maguknak, egymás életét próbálták megmenteni azzal, hogy lebontják a kerítést és beözönlenek a pálya szélére. Akinek ez nem sikerült, az összezúzódott a vaskorláton és a drótkerítésen, halálra taposták vagy megfulladt.

A katasztrófában 96-an vesztették életüket, köztük a későbbi Liverpool-legenda Steven Gerrard tízéves unokatestvére. A stadion órája azóta is a tragédia időpontját, 15 óra 6 percet mutatja. Összesen 766-an szenvedtek fizikai sérülést, az életben maradtak közül az ekkor elszenvedett lelki traumát sokan máig nem tudták feldolgozni.

A Hillsborough-tragédia nem nemzeti gyászt, hanem tömeges uszítást és gyűlöletkeltést váltott ki a Margaret Thatcher vezette kormányból. A hatalom által irányított sajtó minden jellegű felelősséget levett a valós felelősök (sheffieldi klubvezetés, jegyértékesítők, rendfenntartók, rendőrfőnök) válláról, s a létező összes kiváltó okot gyakorlatilag a szurkolók nyakába varrta, mivel a huligánok erőszakos akciójának állította be a történteket.

A tragédia utáni években ugyanakkor eltűntek a kerítések, az elavult épületeket bezárták vagy felújították, az állóhelyeket megszüntették. Ma már kamerák pásztázzák a nézőtereket, amelyek előtt rendezők sokasága is próbálja kiszűrni az esetleges rendbontókat. A kiszélesített kijáratok pedig biztosítják, hogy percekkel a lefújás után már üresek lehessenek a lelátók. A jegyárakat olyan mértékben megemelték, hogy az érintett haragos, kiábrándult és megalázott munkásosztálynak esélye sem volt bejutni a stadionokba. S bár ezzel rendet, mégis csendet teremtettek az angol stadionokban, az azóta mérkőzésre járó tömegek ugyanis tulajdonképpen csak díszletként funkcionálnak a lelátókon. De ez már egy másik történet.