Hasznos, de nem az igazi

Amikor e sorok írója hamvas gyermek volt, úgy tűnt, a televízió lesz az oktatás megváltója. Előbb minden iskola vásárolt, majd utóbb már minden tanterem kapott tévé készülékeket. És a tévében, délelőttönként valóban ment az iskolatelevízió sorozat. Olyan esetet nem őriz az emlékezetem, amikor tanítási órán tévét néztünk volna. Viszont az rémlik, hogy egy idő után minden tévét dobozba zártak, lakattal őriztek, nehogy elrontsák a gyerekek.

Gimnazista koromban a nyelvi labor tűnt az oktatás felvirágoztatójának, de ment a diavetítő is. Amikor földrajz órán bolgár szántóföldön bolgár traktort ábrázolt a kivetített dia, az osztály általában rendetlenkedett. Csak pár évvel később történt, hogy már az írásvetítő és az epidiaszkóp látszott a korszerű oktatás pilléreinek. Lám, minden kornak megvan a maga túlbecsült oktatási innovációja.

Pár év óta mi más is lehetne az új üdvöske, mint a számítógép, a net? Hiszen valóban zseniális. Összekapcsolja mindazt, amit az emberiség az információ és kommunikáció terén feltalált. Mint mindennapos számítógép-felhasználónak, nincs is ezzel más bajom, mint a kampány- ill. divatszerűség. Ami a netet ragyogó segédeszközből öncéllá teheti, teszi.

Hiszen nincs általában oktatás. Tanárok vannak, eltérő személyiséggel, osztályok, saját arculattal, tantárgyak, más-más feladattal és eszköztárral. Ami matematikából vagy fizikából ragyogó, földrajzból olykor használható, az magyarból vagy történelemből gyakran erőltetett. Amivel még csak nem is azt akarom mondani, hogy ezek a tantárgyak ne alkalmazzák (történelem szakosként magam is használom), csak kerüljön a helyére, ne higgyük csodaszernek. Egyes tanárok, tantárgyak, osztályok esetében a tanári élőszó pótolhatatlan.

De hát nem is önként és dalolva, hanem a világjárvány közepette, kényszerből tértünk át a digitális oktatásra. Békeidőben ez, gondolom, egy évnyi innovációs munkát, majd a tapasztalatok összegyűjtését és lapokban, konferenciákon való feldolgozását, aztán pár iskolában egy-egy tanéves kipróbálást jelentett volna, az országos bevezetés előtt. Most minderre napok álltak rendelkezésre. Ehhez képest a dolog ragyogóan működik.

Ha a sokféle megoldást, eszközt, programot leegyszerűsítve csoportosítanám, négyféle módszer adódik. A levelezés: feladatok, óravázlatok, magyarázatok megküldése, házi feladatok visszakérése. A cset: levelezés tanár és osztály között valós időben. A digitális konferencia: kép és hang. És a net mint kultúraőrző: lexikonok, fényképek, filmek stb. Egyszer erről valószínűleg tanulmány, egyetemi szakdolgozat, könyv születik majd. Most még épp csak ízlelgetjük az első tapasztalatokat.

Kevesebbet tanítunk és tanulunk, mint hagyományosan. A tanárokra nagyobb, a diákokra kisebb terhet rak a digitális oktatás, mint ez eredeti. Több a diákok lehetősége a csibészségre, lógásra, trollkodásra – mondom ezt annak ellenére, hogy olyan iskolában tanítok, amelynek legendásan jól motivált, szorgalmas és fegyelmezett diákközössége van. Nincs igazán jó módszer a diák tudásának mérésére. A házi feladatok csapatmunkában készülhetnek, készülnek. Ellenőrizhetetlen a problémák egyéni megoldása. Ahogy többen megfigyeltük: a digitális órarend szétnyitja az ollót. Akik eddig is jók, lelkesek, szorgosak, tudásvágyók és lelkiismeretesek voltak, most (is) szárnyalnak. A lusta, lógós, határidőket lekéső, slendrián gyerek pedig még gyengébben teljesít, még tunyább és lustább, mert hiányzik ellenőrzésének, ösztökélésének bevált módszere.

Úgy hiszem, a digitális tanítás akár a jövő oktatása is lehet – a felnőttképzésben. Viszont meg sem közelíti a 18 éven aluliaknál a hagyományos tantermi munka színességét, szépségét, emberközelségét, mi több, hatékonyságát, hasznosságát. Mint anno a T-modell: zseniális, de még dolgozni kell rajta.