Előfizetés

Hasznos, de nem az igazi

Amikor e sorok írója hamvas gyermek volt, úgy tűnt, a televízió lesz az oktatás megváltója. Előbb minden iskola vásárolt, majd utóbb már minden tanterem kapott tévé készülékeket. És a tévében, délelőttönként valóban ment az iskolatelevízió sorozat. Olyan esetet nem őriz az emlékezetem, amikor tanítási órán tévét néztünk volna. Viszont az rémlik, hogy egy idő után minden tévét dobozba zártak, lakattal őriztek, nehogy elrontsák a gyerekek. 
Gimnazista koromban a nyelvi labor tűnt az oktatás felvirágoztatójának, de ment a diavetítő is. Amikor földrajz órán bolgár szántóföldön bolgár traktort ábrázolt a kivetített dia, az osztály általában rendetlenkedett. Csak pár évvel később történt, hogy már az írásvetítő és az epidiaszkóp látszott a korszerű oktatás pilléreinek. Lám, minden kornak megvan a maga túlbecsült oktatási innovációja.
Pár év óta mi más is lehetne az új üdvöske, mint a számítógép, a net? Hiszen valóban zseniális. Összekapcsolja mindazt, amit az emberiség az információ és kommunikáció terén feltalált. Mint mindennapos számítógép-felhasználónak, nincs is ezzel más bajom, mint a kampány- ill. divatszerűség. Ami a netet ragyogó segédeszközből öncéllá teheti, teszi. 
Hiszen nincs általában oktatás. Tanárok vannak, eltérő személyiséggel, osztályok, saját arculattal, tantárgyak, más-más feladattal és eszköztárral. Ami matematikából vagy fizikából ragyogó, földrajzból olykor használható, az magyarból vagy történelemből gyakran erőltetett. Amivel még csak nem is azt akarom mondani, hogy ezek a tantárgyak ne alkalmazzák (történelem szakosként magam is használom), csak kerüljön a helyére, ne higgyük csodaszernek. Egyes tanárok, tantárgyak, osztályok esetében a tanári élőszó pótolhatatlan. 
De hát nem is önként és dalolva, hanem a világjárvány közepette, kényszerből tértünk át a digitális oktatásra. Békeidőben ez, gondolom, egy évnyi innovációs munkát, majd a tapasztalatok összegyűjtését és lapokban, konferenciákon való feldolgozását, aztán pár iskolában egy-egy tanéves kipróbálást jelentett volna, az országos bevezetés előtt. Most minderre napok álltak rendelkezésre. Ehhez képest a dolog ragyogóan működik. 
Ha a sokféle megoldást, eszközt, programot leegyszerűsítve csoportosítanám, négyféle módszer adódik. A levelezés: feladatok, óravázlatok, magyarázatok megküldése, házi feladatok visszakérése. A cset: levelezés tanár és osztály között valós időben. A digitális konferencia: kép és hang. És a net mint kultúraőrző: lexikonok, fényképek, filmek stb. Egyszer erről valószínűleg tanulmány, egyetemi szakdolgozat, könyv születik majd. Most még épp csak ízlelgetjük az első tapasztalatokat. 
Kevesebbet tanítunk és tanulunk, mint hagyományosan. A tanárokra nagyobb, a diákokra kisebb terhet rak a digitális oktatás, mint ez eredeti. Több a diákok lehetősége a csibészségre, lógásra, trollkodásra – mondom ezt annak ellenére, hogy olyan iskolában tanítok, amelynek legendásan jól motivált, szorgalmas és fegyelmezett diákközössége van. Nincs igazán jó módszer a diák tudásának mérésére. A házi feladatok csapatmunkában készülhetnek, készülnek. Ellenőrizhetetlen a problémák egyéni megoldása. Ahogy többen megfigyeltük: a digitális órarend szétnyitja az ollót. Akik eddig is jók, lelkesek, szorgosak, tudásvágyók és lelkiismeretesek voltak, most (is) szárnyalnak. A lusta, lógós, határidőket lekéső, slendrián gyerek pedig még gyengébben teljesít, még tunyább és lustább, mert hiányzik ellenőrzésének, ösztökélésének bevált módszere. 
Úgy hiszem, a digitális tanítás akár a jövő oktatása is lehet – a felnőttképzésben. Viszont meg sem közelíti a 18 éven aluliaknál a hagyományos tantermi munka színességét, szépségét, emberközelségét, mi több, hatékonyságát, hasznosságát. Mint anno a T-modell: zseniális, de még dolgozni kell rajta.

Mindent feláldoztunk rongyokért

Alig egy hónapja, hogy agyon dolgoztuk magunkat azért, hogy legyen pénzünk a divatos tetkóra, hogy nagyobb „városi terepjáróból” szállhassunk ki, vagy a szekrényünkbe még több divatos rongyot szorítsunk be. Nem láttunk ki saját önzésünk és szűklátókörűségünk falai közül.
Belefulladtunk a mindent ránk erőszakoló reklámok áradatába. A "rendes életünkben" óránként „felrobbantja az internetet” valamilyen sületlenség, mindenből szenzációt próbálnak csinálni. „Bea asszony fodrászt váltott!” – olvassuk látványos főcímben, miközben nem ismerjük azokat a nagy szellemeket, akik az Iliász, az Aeneis, az Isteni színjáték, a Gondolatok a szellemről és annyi más remekmű alkotásával lehozták közénk a teremtés erejét, minőségét, rendjét. És halvány gőzünk sincs róla, hogy ki is volt az a Cicero, aki az alábbiakat írta: "Ha megfigyeljük az égbolt formáját és fényességét, ha látjuk a nappalok és éjszakák cserélődését, a négy évszak gyümölcsöt érlelő váltakozását, látjuk a Napot az évszakok irányítóját és kormányzóját, látjuk a Holdat, amely fényének növelésével és fogyásával mintegy meghatározza és tudatja a naptári napokat… és látjuk az állatok sokaságát … látjuk magát az eget szemlélő és az isteneket tisztelő embert és az ember használatára, rendelkezésére álló földeket és tengereket – ha mindezt és számtalan egyéb dolgot szemügyre veszünk, kételkedhetünk-e abban, hogy mindezek élén áll valaki, akár létrehozója, akár irányítója ennek a hatalmas műnek és alkotásnak?! (Tusculumi eszmecsere)
A régiek még értették a teremtést, akárhány istennek tulajdonították is azt. Mi pedig nem is vagyunk kíváncsiak rá. Nem igaz, hogy fontosabb a nyakkendőnek, az órának, a kozmetikumnak, a telefonnak és egyéb kacatoknak a márkája, mint az egyetemesség mindent összefüggésbe és egységbe hozó rendje - vagy a márka csúcsfontosságú, a létezés minőségének mibenléte pedig nem az, kicsit sem az? Francba a meddő okoskodással! Készítsünk inkább még több szelfit magunkról! Kérdezem én: minek? Miért kell agyba-főbe fényképezni magunkat?! Az önimádat kielégíthetetlen, csak fokozódik, és csalódásokhoz vezet, mert mindig lesz, aki még több és jobb fotót csinál, vagy még káprázatosabb villát épít. Egyáltalán, nincs semmi értelme a kétes kéj hajszolásának, viszont elvonja, légmentesen elzárja a figyelmet mindenről, ami lényeges.
Nemcsak utat tévesztettünk, hanem éppen az ellenkező irányba robogunk, mint ami megőrizné ezt a csodálatos világot, és a mi boldogságunkhoz vezetne. Igen, az ellenkező irányba haladunk, azaz a pusztulás felé.
A koronavírus ürügyén is mindenki csak a magáét szajkózza, a veszélyt is arra használja, hogy egy kis nyilvánosságot szerezzen. Őszintén zavar, hogy most én is ezt teszem. De az jobban aggaszt, hogy mindenről beszélünk, legfőképpen arról, hogy mit kell majd tenni a gazdasági pörgés visszaállításához, de arról nem, hogy ez az egész állapot, amit kialakítottunk, minden porcikájában természetidegen. Mesterkélt, és semmi köze ahhoz, mint ha felfognánk „a messze mezőket, vizeknek nyüzsgését, gazellák futását” (Gilgames eposz); nem is érzékeljük azt, amit az istenek adtak, és nem mi eszeltünk ki. Emellett az egész berendezkedésünk ártalmas, azaz természetellenes is, de a környezeti károkról legalább már hallottunk valamit harangozni, arról azonban nem, hogy leszakadtunk a valóságról. És ez nem vezet jóra.
Minden rendszer kidobja magából azt, ami kifejezetten rendszeridegen. Nincs ellenkező példa. Hogy a maga útján haladó ökoszisztéma koronavírussal teszi ezt, még vadabb újfajta vírussal, mindenre rezisztens baktériummal, erdőtüzekkel és hőgutával, vagy azzal, hogy tavasszal nem rügyeznek ki a növények, mindegy. Leráz minket, mint egy zavaró tényezőt, ha rövid időn belül nem változtatunk ezen a tökéletes idegenségünkön. A Nap hőfokát, a parányi atom óriási energiáját és többek között minket is teremtő egyetemesség erősebb nálunk, nem vagyunk egy súlycsoportban, semmi perc alatt letörli ezt a megszállottan csak a saját hiúságának a kielégítésén buzgólkodó fajt.
Érteni kellene a lét rendjét, és a mi értékeinkkel, erkölcsünkkel – ezt a szót már alig meri leírni az ember – és egész létünkkel közeledni hozzá.
A gazdaság visszaállításán kívül ezen is gondolkodni kellene, közösen és bölcsen, az egészet áttekintve és nem a szaktudományok, a pártérdekek, mindenféle ágazatok részkérdéseibe elmerülve. Már nem sok időnk maradt, hogy ezt elkezdjük.

Magyar vírus

Mostanság egyre többször tapasztalom, hogy a koronavírus háttérbe szorítja a környezetvédelmet. Kétségkívül nehéz elképzelni, hogy akit otthoni karanténra ítéltek, vagy épp most vesztette el az állását, változatlan gondossággal válogatja a szemetet. A járványra hivatkozva mind gyakrabban buzdítanak bennünket egyszer használatos tárgyak igénybe vételére is: elhajítod, és megy vele a vírus is, nem? 
Így zajlik ez nagyban is. A vészhelyzetre hivatkozva légszennyező iparágak kérnek és kapnak állami pénzeket, felmentéseket. Az Orbán-kormány is sorra ül le a különböző ágazatokkal, együttérzőn nyitogatva előttük a pénztárcánkat. Közben megint lehet mutogatni a gonosz EU-ra, amely szokás szerint rugalmatlan, nem enged a szigorodó előírásaiból, úgymond milliók munkahelyét veszélyeztetve.
A környezetvédők óvatosak. Hangsúlyozzák, hogy a tűzoltás az tűzoltás. Hogy ahol - akár a kór, akár a megélhetés miatt - emberéletek forognak kockán, nincs helye kukacoskodásnak, méricskélésnek. Nem most szónokolunk gyermekeink jövőjéről, a szükséges lemondásokról, nem most riogatunk füstokádó gyárak és autók, vagy épp a szemetes erdőszél és bálnagyomor fotóival.
De azt azért semmiképp se veszítsük szem elől, hogy az emberiség pont ezek miatt került a mostani slamasztikába. Hogy amikor a fertőzés a modern kori városiasodás mintájának számító Vuhanban felütötte a fejét, már tudhattuk, hogy idővel Iránban, Lombardiában és New Yorkban is megnyílnak a tömegsírok. Hogy nekünk, magyaroknak szintén legalábbis hónapokig kell fertőzésveszéllyel dacolva munkába járnunk, vagy épp otthon kuksolnunk.
Bár a hatás még áttételes, még kimagyarázható, azért némi gondolkodással belátható: szerencsétlen sorsunkat az okozta, hogy az utcán szemeteltünk, hogy a közértbe is a városi terepjárónkkal ugrottunk le, hogy megvettük-használtuk-eldobtuk, hogy nem gondoltunk, nem költöttünk a takarékosságra, hogy vérmes szükségleteinket a piac, az ipar csak a föld, a természet végletes kizsigerelésével tudta kielégíteni. E felvetéseket eddig lényegében a szőnyeg alá söpörtük, de legalábbis egy szájhúzással intéztük el: jó, jó, csinálom, csinálom, csak fogja már be ez a beteg kislány ((c) Gulyás Gergely).
Amennyire kézenfekvő, olyan cinikus a munkahelyek megőrzésére hivatkozva környezetszennyező iparágakat és gazdasági szerkezeteket megőrizni. Ha eddig nem, hát most igazán tudomásul kellene venni: ami eddig volt, az nem tartható. Bevett szokásaink ugyanis még a mostaninál is pusztítóbb katasztrófához vezethetnek. A szakemberek leginkább a helyi, a közeli gazdaságban látják a jövőt. Bár senki sem birtokolja a bölcsek kövét, lassan el kellene kezdeni a közös gondolkodást a megoldásról. Az Orbán-kormánynak is, amely talán a sötétzöld vadhajtások lemetszegetésével válhatna hasznunkra.
Az átmenet kényelmetlenségekkel, lemondásokkal, belátással jár. Szokások, szakmák alakulhatnak át. De az új, fenntarthatóbb gazdaság legalább annyi munkás kezet igényel, mint a mostani.
Bele kell vágni. Pont azért, hogy elkerüljük a következő járványt.