Mindent feláldoztunk rongyokért

Alig egy hónapja, hogy agyon dolgoztuk magunkat azért, hogy legyen pénzünk a divatos tetkóra, hogy nagyobb „városi terepjáróból” szállhassunk ki, vagy a szekrényünkbe még több divatos rongyot szorítsunk be. Nem láttunk ki saját önzésünk és szűklátókörűségünk falai közül.

Belefulladtunk a mindent ránk erőszakoló reklámok áradatába. A "rendes életünkben" óránként „felrobbantja az internetet” valamilyen sületlenség, mindenből szenzációt próbálnak csinálni. „Bea asszony fodrászt váltott!” – olvassuk látványos főcímben, miközben nem ismerjük azokat a nagy szellemeket, akik az Iliász, az Aeneis, az Isteni színjáték, a Gondolatok a szellemről és annyi más remekmű alkotásával lehozták közénk a teremtés erejét, minőségét, rendjét. És halvány gőzünk sincs róla, hogy ki is volt az a Cicero, aki az alábbiakat írta: "Ha megfigyeljük az égbolt formáját és fényességét, ha látjuk a nappalok és éjszakák cserélődését, a négy évszak gyümölcsöt érlelő váltakozását, látjuk a Napot az évszakok irányítóját és kormányzóját, látjuk a Holdat, amely fényének növelésével és fogyásával mintegy meghatározza és tudatja a naptári napokat… és látjuk az állatok sokaságát … látjuk magát az eget szemlélő és az isteneket tisztelő embert és az ember használatára, rendelkezésére álló földeket és tengereket – ha mindezt és számtalan egyéb dolgot szemügyre veszünk, kételkedhetünk-e abban, hogy mindezek élén áll valaki, akár létrehozója, akár irányítója ennek a hatalmas műnek és alkotásnak?! (Tusculumi eszmecsere)

A régiek még értették a teremtést, akárhány istennek tulajdonították is azt. Mi pedig nem is vagyunk kíváncsiak rá. Nem igaz, hogy fontosabb a nyakkendőnek, az órának, a kozmetikumnak, a telefonnak és egyéb kacatoknak a márkája, mint az egyetemesség mindent összefüggésbe és egységbe hozó rendje - vagy a márka csúcsfontosságú, a létezés minőségének mibenléte pedig nem az, kicsit sem az? Francba a meddő okoskodással! Készítsünk inkább még több szelfit magunkról! Kérdezem én: minek? Miért kell agyba-főbe fényképezni magunkat?! Az önimádat kielégíthetetlen, csak fokozódik, és csalódásokhoz vezet, mert mindig lesz, aki még több és jobb fotót csinál, vagy még káprázatosabb villát épít. Egyáltalán, nincs semmi értelme a kétes kéj hajszolásának, viszont elvonja, légmentesen elzárja a figyelmet mindenről, ami lényeges.

Nemcsak utat tévesztettünk, hanem éppen az ellenkező irányba robogunk, mint ami megőrizné ezt a csodálatos világot, és a mi boldogságunkhoz vezetne. Igen, az ellenkező irányba haladunk, azaz a pusztulás felé.

A koronavírus ürügyén is mindenki csak a magáét szajkózza, a veszélyt is arra használja, hogy egy kis nyilvánosságot szerezzen. Őszintén zavar, hogy most én is ezt teszem. De az jobban aggaszt, hogy mindenről beszélünk, legfőképpen arról, hogy mit kell majd tenni a gazdasági pörgés visszaállításához, de arról nem, hogy ez az egész állapot, amit kialakítottunk, minden porcikájában természetidegen. Mesterkélt, és semmi köze ahhoz, mint ha felfognánk „a messze mezőket, vizeknek nyüzsgését, gazellák futását” (Gilgames eposz); nem is érzékeljük azt, amit az istenek adtak, és nem mi eszeltünk ki. Emellett az egész berendezkedésünk ártalmas, azaz természetellenes is, de a környezeti károkról legalább már hallottunk valamit harangozni, arról azonban nem, hogy leszakadtunk a valóságról. És ez nem vezet jóra.

Minden rendszer kidobja magából azt, ami kifejezetten rendszeridegen. Nincs ellenkező példa. Hogy a maga útján haladó ökoszisztéma koronavírussal teszi ezt, még vadabb újfajta vírussal, mindenre rezisztens baktériummal, erdőtüzekkel és hőgutával, vagy azzal, hogy tavasszal nem rügyeznek ki a növények, mindegy. Leráz minket, mint egy zavaró tényezőt, ha rövid időn belül nem változtatunk ezen a tökéletes idegenségünkön. A Nap hőfokát, a parányi atom óriási energiáját és többek között minket is teremtő egyetemesség erősebb nálunk, nem vagyunk egy súlycsoportban, semmi perc alatt letörli ezt a megszállottan csak a saját hiúságának a kielégítésén buzgólkodó fajt.

Érteni kellene a lét rendjét, és a mi értékeinkkel, erkölcsünkkel – ezt a szót már alig meri leírni az ember – és egész létünkkel közeledni hozzá.

A gazdaság visszaállításán kívül ezen is gondolkodni kellene, közösen és bölcsen, az egészet áttekintve és nem a szaktudományok, a pártérdekek, mindenféle ágazatok részkérdéseibe elmerülve. Már nem sok időnk maradt, hogy ezt elkezdjük.