Előfizetés

Rossz, rosszkor

Nincs olyan nemzetközi szervezet, amely teljesen mentes lenne a bürokráciától, elszámolási vitáktól, politikai befolyástól. Nyilván a WHO, az ENSZ Egészségügyi Világszervezete sem tökéletes intézmény. De 1948 óta eredményesen küzd a világ egészségügyi helyzetének javításáért, a védőoltások terjesztéséért, a járványok leküzdéséért, a malária felszámolásáért és hasonló nemes célokért. Politikai kérdésekben, mint minden ENSZ szervezet, a WHO is tojástáncra kényszerül a nagyhatalmak között, de szakmai kompetenciáját nem szokták kétségbe vonni. Ezekben a hetekben különösen fontos a szerepe, hiszen a koronavírussal szembekerült nemzeti hatóságok egyfajta szakmai zsinórmértékként tekintenek az állásfoglalásaira. Hiszen egy világjárvánnyal szemben végképp nem lehet csak nemzetállami szinten védekezni.
Ezért felháborító, hogy Donald Trump amerikai elnök éppen a világjárvány csúcspontján kezd propaganda hadjáratot a WHO ellen, felfüggesztve annak anyagi támogatását is. Az indoklás eleve ellentmondásos, az ő esetében pedig egyértelműen nevetséges. A kínai hatóságok 2019 végén néhány hétig valóban nem tudták, vagy nem akarták felismerni a világjárvány lehetőségét a koronavírus új típusában. De 2020. január 5-én már jelentették az új típusú, járványos betegséget a WHO-nak. Az pedig február 11-én arra szólította fel a kormányokat, hogy a "'lehető legagresszívabb módon" küzdjenek a vírus ellen. Trump elnök azonban még hetekkel később is "hoax"-nak, kacsának nevezte a vírust, amellyel szerinte a demokraták ijesztgetik az amerikai lakosságot. Ezért ő az utolsó a világon, akinek bármilyen erkölcsi joga van a WHO bírálatára.
Sok jel mutat arra, hogy az amerikai és brit jobboldal arra készül, hogy a vírus csillapodtával új hidegháborút indítson Kína ellen, s a WHO elleni támadás ennek a főpróbája. Pedig ez a világjárvány ismét bebizonyította, hogy mindannyian ugyanazon a bolygón élünk, és békés együttélésre vagyunk kényszerítve. Kína belpolitikai helyzetét nyilván lehet bírálni. De a hidegháború, ahogy a történelem többször bebizonyította, nem tágítja, hanem tovább szűkíti a szabadságot, az emberi jogokat a „front” mindkét oldalán. A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő 

Rendkívüli állapot

A hit nagy erő – mondta filozofikus barátom a minap, amikor beszélgettünk a világ és az ország dolgairól. Ez olyan axióma, ami minden időben, de különösképp ezekben a mai rendkívüli időkben érvényes.
Ezt én is gyanítottam, de azért megkérdeztem, hogy mire gondol: arra – közölte jeles barátom, hogy a hit a bizalom tőkéjéből él. Arra van alapozva! Ezt persze csak korlátozottan értettem, de azért valamiféle sejtés felderengett bennem, amit ő azonnal meg is erősített: hinni csak annak lehet, akiben bizalmunk van. Például az Úristenben, mondta barátom, aki elkötelezetten vallásos ember – és rögvest idézte is ágostai hitvallásának szép, régi zsoltárát: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”. 
No jó, feleltem én – az örök kétkedő – de mi a helyzet a hétköznapi bizalommal? A hétköznapi bizalomnak is megvan a maga helye és szerepe mindennapi életünkben – mondta. Ez persze olyan evidencia, amiben nem volt okom kételkedni.
Merthogy – fejtette ki művelt barátom - a bizalom a rövid távúra szerkesztett változata a hitnek. A hit hosszú távú, magasra mutató, értékelvű fogalom. Olyan, mint egy égbeszökő tornyú gótikus katedrális, az ünnepnapok épülete, amit a hétköznapi bizalom földi köveiből raktak össze az emberek. Ezt így kell érteni és értelmezni, magyarázta lelkesen kitűnő barátom.  
Az Úristen messze van – kötekedtem –, távlatilag hiszek ugyan benne, de mint gyarló, földi ember, szeretnék leginkább annak hinni, ami manapság körülöttem történik. Annak, azoknak hinni, akikben megbízom, mert elhiszem, hogy amit mondanak, amit ígérnek, az úgy is lesz. Például a barátaimnak, a családomnak, egyszóval azoknak, akiknek hiszek. Mert bennük még sohasem csalódtam. Lehet-e azonban hinni annak, aki már többször becsapott? Lehet-e hinni azoknak, akikben már többször csalódtunk? – kérdeztem. 
Ez persze baj – mondta barátom –, de hát ezzel sokan ugyanígy vagyunk. Mindnyájan abban a malomban őrlődünk, amiben a hit és a bizalom értékei keverednek azzal az erkölcsi ocsúval, ami mindennapi életünket nyomorítja. 
Sokan nem is tudnak ebből kikeveredni? – kérdtem én. Sokan nem – felelte -, de egyre többen mégis. Látva értetlenkedő képemet, hozzátette: igen, éppen most, amikor úgynevezett rendkívüli állapot van. Ez persze - csak hogy tudd - nem a jogi állapotot jelenti, hanem azt az állapotot, amikor – mint most - az emberek valami rendkívüli helyzetben találják magukat, és ehhez igazodva, rendkívüli állapotokat preparálnak maguk körül. Ilyen rendkívüli állapotban az emberek, akiknek egyetlen befektethető tőkéjük a bizalom, olyan befektetési alapot keresnek, ahol ezt a tőkét biztonságban tudhatják – csapott át a barátom brókerba. Ezért aztán olyan befektetési portfóliót választanak – ezt a szót erőteljesen megnyomta - amiben megbízhatnak, ahová a bizalmukat befektethetik, hosszú időre leköthetik. Akár évekre is. Olyanban azonban nem fognak bízni, és bizalmuk tőkéjét odaadni, amiben csalódtak. Pláne, ha többször is. Bár – említette rezignáltan – a bizalmat már sokszor felülírta a hit. A buták vakhite. Ez a téma most azért különösen fontos – magyarázta -, mert fel lettünk szólítva, hogy bizalmunkat az örökkévalóságig fektessük be felkent vezetőnkbe.
De – ellenkeztem – abban az emberben csak megbízhatunk, aki felelősen úgy nyilatkozott, hogy ő még sohasem hazudott? Tanáros stílű barátom ekkor úgy nézett rám, mint okos apa a hülye gyerekére. Mindazonáltal – váltott témát – , ennek a rendkívüli állapotnak, ami persze sokunknak nehézséget okoz, vannak más, érdekes fejleményei is. Ne csodálkozz – intett –, hanem nézz, láss, tanulj és okulj! Csak kapkodtam a fejem.
Nos, hát, itt vannak például a templomok - folytatta. Igen, itt vannak a templomok, amik a lélek felemelésének (Sursum corda, fratres!) házai – magyarázta már kissé türelmetlenül, látva buta képemet. Ezek a templomok most bezárták kapuikat, amiket még a nagy háború idején sem zártak be. Érdekes módon azonban, ahogy a templomok kapui bezáródtak, a lelkek kapui kinyíltak – világította meg a helyzetet. Ez olyan szép gondolat volt, hogy sajnáltam, hogy nem nekem jutott eszembe.
Az emberek elkezdtek odafigyelni egymásra – folytatta. Több lett a törődés. Magam is tudok olyan érdekes természetű, huszonéves kisasszonyról – mesélte –, aki a kinőtt laptopját odaadta egy idős általános iskolai tanárnak, és még négy napos távoktatási képzésben is részesítette. És még sok hasonló van. Hát mi ez, ha nem rendkívüli állapot? – nézett rám szigorúan.
Másfél méterről. A szerző borász 

Nincs baj, még isznak

Azon a bizonyos napon a polgármester ebéd után még empatikus, sőt toleráns hangulatban volt, álmosan és derűsen emésztett, gyomra, veséje és belei egyenletesen dolgoztak, s a testében zajló folyamatok azt az örömhírt továbbították a polgármesteri agynak, hogy az emberi élet szép, s bizonyosan örökké tart, feltéve, ha még vacsorára is marad az ebédre feltálalt tejfölös csirkepörköltből. 
Délután azonban aggódó sms-ekkel kezdték bombázni, a telefonja folyton pittyegett, a képviselők írogattak neki, s azt feszegették, hogy nekik is le kéne zárni a falut húsvétra. Csacsik, dünnyögte a polgármester, még ha nem is éppen ezt a szót használta, majd a másik oldalára fordult. De nem hagyta nyugodni a gondolat, elővette hát a telefonját, hogy ellenőrizze, mi hír a nagyvilágban. A nagyvilágban az volt a hír, hogy az olyan frekventált kirándulócélpontok, mint Szentendre, a vírusjárvány miatt húsvétkor nem fogják beengedni az idegeneket. Szamarak, ismételte meg a polgármester, de bizonyíthatóan nem ezt a szót használta. 
Kivárt még egy kicsit, nem akaródzott felkelni az ágyból. A falu legújabbkori történetének lassú menetét az gyorsította föl, hogy becsörtetett a hálószobába a polgármesterné, és sikított, most olvasta az interneten, hogy kordonnal veszik körbe az egész országot húsvétra, körbezárják még a teszkókat is, cselekedni kell, ezt sikította. Ó, bazmeg, nyögte a polgármester, s éppen ezt a szót nyögte, hiszen több mint tizenöt éve vezeti a falut, ismeri, úgymond, a dörgést.
De amikor délután hat felé a jegyzőtől is kapott egy üzenetet, dühében csak lerúgta magáról a békésen mosakodó macskát. A községházán rajta kívül csak a jegyzőnek van esze, erről meg volt győződve, és ha a jegyző azt írja, hogy beszélniük kell, akkor beszélniük kell. Felugrott az ágyból, s hívta a titkárnőt, hogy telefonálja körbe a képviselőket, félóra múlva találkozó a templom előtt. A titkárnő azt válaszolta, hogy nem hív fel senkit, a képviselők ugyanis már másfél órája a templom előtt vannak, és isznak. Akkor jó, nyugodott meg a polgármester, mert ismerte az embereit. Ha még isznak, akkor nem olyan nagy a baj. 
Odahajtott hozzájuk a terepjárójával, s másnap délelőtt áldotta az eszét, hogy olyan nagy böhöm kocsit vett, mert így legalább könnyebben megtalálta a határban, a szőlődombok között. A képviselő-testület tagjai ugyanis a polgármesterrel az élen a falu esti lezárása közben annyira berúgtak, hogy még a szőlődombot is lezárták piros-fehér kordonnal, nem beszélve a kocsmáról, ami eleve le volt zárva, de a kincseket rejtő raktárát a biztonság kedvéért körbetekerték az ostromló turistahadak ellen. Úgy emlékezett mindenki, hogy jó erős kordont állítottak felelős politikusok módjára. 
Másnap reggelre azonban, mire kivirradt, piros-fehér szalagokat sodort a szél kilométereken át, olyan volt az egész falu, mint egy hosszában elfektetett, feldíszített májusfa. Feküdt a polgármester is, s rajta a macska nagy és toleráns csöndben – csak a vírus sikoltozott valahonnan messziről.