A képzőművész, aki látta a jövőt

Még sok-sok évvel a kijárási korlátozások előtt, látnok módjára festette meg a kiürült Budapestet Szabó Ábel.

Üresek és kihaltak Budapest utcái, terei Szabó Ábel festményein – noha a művész a fővárost ebben a formájában már 2007 óta örökíti meg. Idén márciusban, a koronavírus magyarországi megjelenésével azonban alkotásai új értelmet nyertek: mikor kiposztolta őket a Facebook-oldalára, több ismerőse is jelezte, hogy Szabó előre látta a jövőt. Pedig a művésznek korántsem ez volt a célja, noha a jelen helyzet őt is meglepte. – Nagyon fura most, a járvány idején ránézni a képeimre – mondja, bár természetesnek veszi, hogy egy történelmi helyzet, jelen esetben a vírus megjelenése, felülírta a művei értelmét.

Mikor 2007-ben elkezdte a képsorozatot az egyetlen célja az volt, hogy a városi környezetet a teljes valójában ábrázolja. – Mindig is az épületek és a közterek foglalkoztattak – mondja Szabó, aki a festményein azért nem ábrázol embereket, hogy az üres terek által teljes értékűen ragadhassa meg az adott helyszín karakterisztikáját. A rendhagyó ábrázolással így a különféle épületek, építmények és terek nem pusztán háttérként vagy díszletként jelennek meg, hanem ténylegesen a képek „főszereplőivé” válnak, miközben a néző úgy érezheti, hogy a képeket szemlélve azok részévé válik.

Másfelől noha a városképek realista stílusban készülnek, furamód mégis szürreális hangulatot árasztanak. – A műveimmel nem az a célom, hogy ténylegesen ábrázoljak egy adott térrészletet – mondja Szabó, aki szerint utóbbit egy fényképező segítségével bárki megteheti. Ehelyett arra kíváncsi, hogyan lehet a város egy kiragadott részletét topográfiai szempontból megközelíteni, vagyis bemutatni azokat az alig észrevehető, de mégis hangsúlyos nyomokat, motívumokat, melyek az elmúlt évtizedekben, vagy akár az elmúlt fél évszázadban keletkeztek a különböző falakon, homlokzatokon. Szabó ezért kimondottan olyan épületeket választ, melyek nem estek át semmilyen felújításon vagy átalakításon, így megőrizték az eredeti mivoltukat.

Az épületek kapcsán az alkotó azonban mégsem a lepusztultságot akarja hangsúlyozni, hanem a történelemnek és az emberi tevékenységnek azokat a nyomait, melyekből akárcsak egy személyről, részletes portré bontakozhat ki. – Én persze nem vagyok történész, így a képeim sem a történelmi eseményekre utalnak – magyarázza Szabó, aki művészetében inkább egyfajta történelmi érzést keres, ami egyfelől a múlthoz, másfelől a jelenhez köthető. Az alkotó szerint ugyanis egy szakadt plakát, egy hangsúlyos graffiti, a málló vakolat, vagy akár a szmognak színe – ami évtizedeken át rakodott a falakra –, képes karaktert kölcsönözni az épületeknek. Egy városkép ezek által válik portrévá, melyen keresztül – akárcsak egy személyről készült arcképről – beleláthatunk a tér „személyiségébe”, valamint felismerhetjük magunkat, a közösségünket, és a jelen korszakot, amiben élünk.

A különös ábrázolással Szabó másik célja, hogy a képeket szemlélve az emberek egy pillanatra megálljanak, lelassítsanak, és rádöbbenjenek arra, hogy valójában hogyan néznek ki azok a terek és helyszínek, melyekben mindennap mozognak, haladnak, gyalog vagy járművön. Vagyis szeretné, ha az emberek a képek útján egy meditatív állapotba kerülnének, és szembesülnének azzal, hogy milyen is a valóság, ami körbeveszi őket. – A valóság mindig a szemünk előtt van, csak az utóbbi időben a viszonyunk megváltozott hozzá – mondja Szabó, aki szerint a huszonegyedik században egyre kevesebb alkalmunk jut arra, hogy elmélyüljünk a környezetünkben. Úgy érzi azonban, hogy a jelenlegi járványhelyzet hasonló hatást fog gyakorolni az emberekre mint a festményei. Azzal ugyanis, hogy egy bizonyos időre lelassult az élet, önkéntelenül is észreveszünk olyan dolgokat, amiket korábban talán nem.