Próbálkoztunk politikai dokukrimikkel is

Az M3 internetes oldalán számos magyar tévéfilm érhető el ingyenesen. Olykor még a műélvezet sem kizárt.

Jó az HBO GO, a Netflix is jó, de ha a neten mozizunk-tévézünk, ne hagyjuk ki az MTVA Archívum M3 oldalát se. Ide került át a rövid életű magyar archív tévécsatorna. És most nem csak „élő műsora” van. A karantén időszak jótékonysági kulturális „versenye” rávette, hogy számos hazai televíziós produkciót tegyen elérhetővé – ingyenesen. Szinte a kezdetektől. Nagy műélvezetre persze senki ne számítson, bár sokszor az sem kizárt. De amit láthatunk, sokkal érdekesebb. Igazi történelmi utazás. Folyamataiban átélhető, hétköznapi múlt. Mert bármi készült is a televízióban, az mindig sokkal inkább a mának, mintsem az örökkévalóságnak szólt. Így aztán a tévéfilmek, tévéjátékok az idő távlatából egészen különös élményt nyújtanak.

Az M3 Bűnügyi filmek és sorozatok blokkjában rábukkanhatunk például két, egykor eseményszámba menő, többrészes politikai krimire, A százegyedik szenátorra (1967) és Az aranykesztyű lovagjaira (1968). A korszak Amerikájába visznek, előbbi Lyndon B. Johnson demokrata párti lobbijának pártfogoltja, Bobby Baker korrupciós botrányát, utóbbi Jim Garrison New Orleans-i ügyész Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos vizsgálatának eredményeit próbálta feltárni. Több hasonló produkció is készült az elkövetkezendő pár évben Gimes György és Geszti Pál forgatókönyveiből, filmes nagymesterünk, Keleti Márton rendezésében. (A program egészéről jó leírást ad Inkei Bence tavalyi cikke a 24.hu-n.)

Szórakozhatunk egyszerűen ezeknek a munkáknak a technikai, közegfestő sutaságain, rajtuk túllendülve leköthet a tartalom, a szálak felfejtésének izgalma is. És persze összegezhetjük az egészet annyival, hogy bepillanthattunk a szocialista propagandába, amely minden eszközzel sulykolta a nyugati világ, az imperializmus veszedelmes romlottságát. Érdemes azonban elszakadni a jelen történelem óráitól, és picit tágabb kontextusban szemlélni e különös próbálkozásokat.

A hatvanas évek nyitott, progresszív légköréről, reformtörekvéseiről, baloldali, polgárjogi mozgalmairól az általánosságok szintjén még nem feledkeztünk meg, a folyamat végét 1968-cal jelezzük. Ám nem árt jobban tudatosítani, hogy ennek a forradalmias fellángolásnak az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti enyhülés adott lendületet, amit Kennedy és Hruscsov személye szimbolizált. Ezért az amerikai elnök meggyilkolása többszörösen megrázta a világot, és a szovjet régióban ugyanilyen vészjelzés volt Hruscsov egy évvel későbbi eltávolítása. A szép reményű, globális demokratikus átrendeződés az évtized közepére elvesztette emblematikus garanciáit. Európa még kitartott, de bizalma megrendült a nagyhatalmakban, amit erősített a vietnami háború, a brezsnyevi vezetés titokzatos kétarcúsága. A két magyar sorozat így propagandisztikus feladata mellett egy igen aktuális problémával foglalkozott: a (nagy)hatalmi elitek demokráciát fenyegető, törvényellenes működésével, belső harcaival.

Érdekes, hogy a korabeli kritika alig fordított figyelmet a politikai tartalomra. Nem tartotta már feladatának, hogy szájba rágja üzeneteit. Sokkal inkább az újnak számító televíziós műfaj sajátosságaira, lehetőségeire koncentrált. Nem csoda, hiszen a hazai televíziózás még zöldfülű ifjúkorát élte. Csikorgó technikai felszereltséggel, ami főleg a fikciós produkcióknál okozott nehézséget. A mozifilmek attraktivitásával, képi gazdagságával nem lehetett felvenni a versenyt, sajátos funkciókat, kamaradrámás formákat kellett keresni. Gimes, Geszti és Keleti minisorozatai érdekes lehetőséget kínáltak: a dokumentumdrámát. Ami alapjában valós eseményekre épül, szinte a bírósági tárgyalások szigorú tényszerűségével, olyan kreált jelenetekkel, amelyek mintha csupán „vallomásokat”, nyomozási anyagokat illusztrálnának. Ez a képlet nem kívánt gazdag kiállítást, és jó dramaturgia esetén, népszerű színészek közreműködésével – együttesük már önmagában színház- és kultúrtörténeti élmény – drámai hatást tudott elérni a képernyőn, jól illeszkedve a televíziózás publicisztikus jellegéhez.

A dokumentumokra támaszkodás egyébként fontos szemléletváltást jelzett. És az is feltűnő, hogy az alkotók nem erőltették az amerikai közeg hiteles megjelenítését, tágítva ezzel a téma értelmezési terét. Sinkovits Imre Garrisonja (a sorozatban Harrison néven) például kifejezetten a magyar kémelhárító figurák vonásait hordozza. Az eszköztár persze mára megkopott, de azért ezt-azt átélhetünk egykori izgalmasságából. És ne feledjük azt sem, hogy a filmművészet nagy politikai drámái, mint A Mattei-ügy vagy Az elnök emberei csak évekkel később születnek majd meg.

A próbálkozás üdvözlése, bátorítása mellett azért érezte a kritika, hogy jó lenne a műfajjal nem csak a Nyugat térfelén sepregetni. Máriássy Judit arról írt a Film Színház Muzsikában (1967/24.), hogy a televízió hagyományos külpolitikai dokumentumműsorai kapcsán „sokakban merül fel az óhaj, bárha hasonló oknyomozó, logikus dokumentációval térképezné fel a tévé-publicisztika egy-egy hazai esemény, gazdasági, szociális, morális probléma tényeit, hátterét, összefüggéseit. A százegyedik szenátor a szórakoztató műfajban hasonló igényeket ébreszt.” Az utóbbi harminc év fikciós tévéprodukciói kielégítik jelenkori témákban ezt az igényt?

Infó:

A százegyedik szenátor;

Az aranykesztyű lovagjai