Előfizetés

Elhunyt Tettamanti Béla grafikus

Friss Róbert
Publikálás dátuma
2020.04.17. 14:23

Fotó: Népszava
Életének 74. évében meghalt Tettamanti Béla Munkácsy Mihály-díjas karikaturista, grafikus.
1975 óta jelentek meg rajzai a sajtóban, mindjárt első alkalommal az Élet és Irodalomban. 1981 óta rendszeresen készített könyvillusztrációkat, könyvborítókat, meserajzokat és plakátokat. 1982 és 1990 között az Új Tükör, majd 1990-től egy-egy évig a függetlennek indult Pesti Hírlap és az Európa hírmagazin grafikusa és illusztrátor-szerkesztője volt, a budapesti Pester Lloyd, a kolozsvári Korunk, a debreceni Alföld, a PREMIER, a Figyelő, a párizsi COURRIER International, a Múlt-Kor közölte rendszeresen a rajzait. Innen feledkezzünk el a hivatalos nekrológtól. Nekem, és sokad magamnak Tettásnak marad az emlékezetem végéig, a Népszabadság szerkesztőségéből, amint néma szerénységgel lesi, ahogyan válogatjuk a hétvége mellékleteinek rajzait. Külső munkatárs még soha nem volt annyira belső, mint volt ő. Több, mint tudta, érezte, hogy a szerkesztőség mit akar mondani az illusztrációnak szánt rajzzal. Mondta, szavak nélkül. Azt, hogy a világ legszerényebb embere, tudomásul vettük, mint ahogyan azt is pontosan tudtuk, hogy zseni. Volt ilyen kaliberű állandó karikaturistája a lapnak – elég csak Brenner György bravúros munkásságát felidézni -, de Tettás más volt. Rajzaival nem csak egyszerűen reflektált a világra, hanem önálló világot teremtett a kelleténél gyorsabban elillanó napilap műfajában. Sok rajzát őrzöm a szobám falán, őrzöm az ő saját világának darabjait, és akár hányszor rájuk nézek, megnyugszom: az a világ, amelybe átkelni enged a rajzokon át makacs szelídséggel áll ott, ahová Tettás a határait meghúzta. Most ennek a világnak a befejezetlen része darabokra tört bennünk.   

A képzőművész, aki látta a jövőt

P. Szabó Dénes írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.04.17. 13:00

Fotó: Szabó Ábel festménye
Még sok-sok évvel a kijárási korlátozások előtt, látnok módjára festette meg a kiürült Budapestet Szabó Ábel.
Üresek és kihaltak Budapest utcái, terei Szabó Ábel festményein – noha a művész a fővárost ebben a formájában már 2007 óta örökíti meg. Idén márciusban, a koronavírus magyarországi megjelenésével azonban alkotásai új értelmet nyertek: mikor kiposztolta őket a Facebook-oldalára, több ismerőse is jelezte, hogy Szabó előre látta a jövőt. Pedig a művésznek korántsem ez volt a célja, noha a jelen helyzet őt is meglepte. – Nagyon fura most, a járvány idején ránézni a képeimre – mondja, bár természetesnek veszi, hogy egy történelmi helyzet, jelen esetben a vírus megjelenése, felülírta a művei értelmét.
Mikor 2007-ben elkezdte a képsorozatot az egyetlen célja az volt, hogy a városi környezetet a teljes valójában ábrázolja. – Mindig is az épületek és a közterek foglalkoztattak – mondja Szabó, aki a festményein azért nem ábrázol embereket, hogy az üres terek által teljes értékűen ragadhassa meg az adott helyszín karakterisztikáját. A rendhagyó ábrázolással így a különféle épületek, építmények és terek nem pusztán háttérként vagy díszletként jelennek meg, hanem ténylegesen a képek „főszereplőivé” válnak, miközben a néző úgy érezheti, hogy a képeket szemlélve azok részévé válik.
Másfelől noha a városképek realista stílusban készülnek, furamód mégis szürreális hangulatot árasztanak. – A műveimmel nem az a célom, hogy ténylegesen ábrázoljak egy adott térrészletet – mondja Szabó, aki szerint utóbbit egy fényképező segítségével bárki megteheti. Ehelyett arra kíváncsi, hogyan lehet a város egy kiragadott részletét topográfiai szempontból megközelíteni, vagyis bemutatni azokat az alig észrevehető, de mégis hangsúlyos nyomokat, motívumokat, melyek az elmúlt évtizedekben, vagy akár az elmúlt fél évszázadban keletkeztek a különböző falakon, homlokzatokon. Szabó ezért kimondottan olyan épületeket választ, melyek nem estek át semmilyen felújításon vagy átalakításon, így megőrizték az eredeti mivoltukat. 
Az épületek kapcsán az alkotó azonban mégsem a lepusztultságot akarja hangsúlyozni, hanem a történelemnek és az emberi tevékenységnek azokat a nyomait, melyekből akárcsak egy személyről, részletes portré bontakozhat ki. – Én persze nem vagyok történész, így a képeim sem a történelmi eseményekre utalnak – magyarázza Szabó, aki művészetében inkább egyfajta történelmi érzést keres, ami egyfelől a múlthoz, másfelől a jelenhez köthető. Az alkotó szerint ugyanis egy szakadt plakát, egy hangsúlyos graffiti, a málló vakolat, vagy akár a szmognak színe – ami évtizedeken át rakodott a falakra –, képes karaktert kölcsönözni az épületeknek. Egy városkép ezek által válik portrévá, melyen keresztül – akárcsak egy személyről készült arcképről – beleláthatunk a tér „személyiségébe”, valamint felismerhetjük magunkat, a közösségünket, és a jelen korszakot, amiben élünk. A különös ábrázolással Szabó másik célja, hogy a képeket szemlélve az emberek egy pillanatra megálljanak, lelassítsanak, és rádöbbenjenek arra, hogy valójában hogyan néznek ki azok a terek és helyszínek, melyekben mindennap mozognak, haladnak, gyalog vagy járművön. Vagyis szeretné, ha az emberek a képek útján egy meditatív állapotba kerülnének, és szembesülnének azzal, hogy milyen is a valóság, ami körbeveszi őket. – A valóság mindig a szemünk előtt van, csak az utóbbi időben a viszonyunk megváltozott hozzá – mondja Szabó, aki szerint a huszonegyedik században egyre kevesebb alkalmunk jut arra, hogy elmélyüljünk a környezetünkben. Úgy érzi azonban, hogy a jelenlegi járványhelyzet hasonló hatást fog gyakorolni az emberekre mint a festményei. Azzal ugyanis, hogy egy bizonyos időre lelassult az élet, önkéntelenül is észreveszünk olyan dolgokat, amiket korábban talán nem.
Szabó Ábel

Névjegy

Szabó Ábel 1974-ben született Kolozsváron, Munkácsy Mihály- és Strabag-díjas festőművész.

A hajléktalan otthon marad

Miklós Gábor írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.04.17. 11:30
Varsói hajléktalan
Fotó: Artur Widak / AFP/NurPhoto
Hogyan teljesítheti a hajléktalan a „maradj otthon!” utasítást? Ezt kérdezi minapi riportjában Mariusz Szczygiel, a mai lengyel irodalmi riport egyik legismertebb szerzője. Szociális gondozókkal járva Varsót beszélt az utcán élőkkel, szomszédjaikkal, barátokkal, s azokkal, akik most végre megszabadulnának tőlük. Az írást a Gazeta Wyborcza Nagy formátum (Duzy format) című riportmelléklete közölte. A szerző érzékelteti, hogyan alakítja a járvány az utcára szorultak életét, a környezetükben élők hozzájuk való viszonyát. Szczygiel szerzői mottója: keveset tudunk egymásról – hogy valamennyivel többet tudjunk, a lehető legtöbb ember értse meg a másikat, erre szolgál a riport. A riport a lengyel kultúra egyik fő „exportcikke” a film és a több Nobel-díjassal dicsekedő szépirodalom mellett. Van saját riportdíja is a lengyel könyvpiacnak, amelyet Ryszard Kapuszczynskiről (1932–2007) neveztek el. Az irodalmi riport XX. századi megújítójának emlékére minden évben az eddig május végén rendezett varsói könyvvásáron adják át a Varsó önkormányzata által alapított díjat (s a hozzá járó 100 ezer zlotyt). Az idén 135 tavaly megjelent riportkötetet nyújtottak be, az előzsűri tízes listáján hat külföldi és négy lengyel szerző szerepel. Négy kötetet a Czarne Könyvkiadó jelentetett meg, amelynek alapítója Monika Sznajderman kulturális antropológus. A kiadó egy Beszkidekben lévő hajdan ruszin faluban, Wolowiecben van bejegyezve. A kiadó férjével, a Magyarországon is jól ismert Andrzej Stasiuk íróval lakik ott. Sznejderman a Népszavának azt mondja: a kiadót azzal a szándékkal alapították, hogy főleg tényirodalmat vigyen a piacra. Sznajderman maga is szerző. Tavaly jött ki Pusty las (Üres erdő) címmel riportkötete a faluról, ahol él, a település régi és mai lakóiról. Most jelentette meg újra elektronikus formában egy húsz éve írt, de mostanra rendkívül aktuálissá lett könyvét, amelyben a járványok (pestis, kolera) kultúrtörténetét írta meg – a könyv a mai koronavírusos helyzethez illő bevezetőt kapott. Kiadójának munkatársai sokszor biztatják a szerzőket egy-egy téma feldolgozására, amikor érzik igény az adott társadalmi jelenség leírására. Vagy például hiány van a piacon egy adott ország „feldolgozásából” – így kezdeményezték, hogy íródjon riportkötet Albániáról. Lengyelországban keresik a közeli és távoli tájakról szóló riportokat – mondja. Sznajderman kiadójának szerzője Krzysztof Varga, aki náluk megjelent riport-esszé trilógiájában, lengyel-magyar íróként sajátos ironikus szeretettel mutatja be a lengyeleknek Magyarországot. A kiadó úgy látja: a lengyelek a világra nyitottabbak a magyaroknál, kifejezetten igénylik azokat a műveket, amelyeket egybevethetnek a maguk utazási tapasztalataival, vagy amelyekből felkészülnek a világjárásra. A lengyel irodalmi riportot Kapuszczynski világhírűvé tette. Őt olyan nemzetközileg is elismert (magyarra is lefordított) szerzők követték, mint Hanna Krall, Tereza Toranska, vagy Mariusz Szczygiel. Korábban a jelentősebb hetilapokban, újságokban műhelyek alakultak ki. Ma a kiadó szerint alig van hely, és pénz sincs erre a drága műfajra. Sokan eleve könyvnek szánva írnak riportot, ilyenkor hiányzik a szerkesztőségi műhelymunka. Hogy ez irodalom vagy újságírás? Monika Sznajderman szerint mindezt a minőség határozza meg. Mariusz Sczygiel riportjait Németországban regényként jelentették meg, de szerinte sok szerző nem törekszik arra, hogy irodalmat alkosson, viszont érdemes újságírást kínál. A lengyel tényirodalomban sajátos szerepet visznek a történelmi riportok – közöttük több a lengyel XX. század feldolgozatlan fájdalmait viszi közel az olvasóhoz, egyebek között a vészkorszak, vagy a sztálinizmus éveit. Sznajderman szerint azért is keresik ezeket a könyveket a lengyelek, mert valahogy hiányzanak náluk azok a történészek, akik képesek a tömegekhez írva levetni a tudományoskodó nyelvezetet. – Nem tanítják meg őket írni! – sajnálkozik. Születnek-e hasonló művek a jobboldali sajtóban is? – Ilyet én nem ismerek – válaszolja Monika Sznajderman. A kormánypárti lengyel sajtóban nem születnek riportok. A riport természeténél fogva nem szolgálhatja a hatalmat. Ahogy az irodalom sem!