A világ 2020-ban – ahogy 50 éve képzelték

Kilenc amerikai sci-fi szerző 1970-ben elhatározta, ha életben lesznek 2020-ban, koccintanak közös – végül 1974-ben –, 2020 Vision címmel megjelent könyvük jubileumát ünnepelve – talán éppen a Marson –, és közösen megvitatják az olvasóikkal, mennyiben vált valóra a ’70-es évek elején általuk elképzelt jövő, illetve hol tévedtek.

Nos, sajnos a jövő közbeszólt! Még az sem biztos, hogy a tervezett új-zélandi 78. sci-fi világtalálkozót (WorldCon – CoNZealand – 78th World Science Fiction Convention) –, ahol a tószt megtörtént és a beszélgetés létrejött volna – július végén, augusztus elején valóban megtartják a koronavírus-járvány miatt, a szerzők közül pedig csak hárman élték meg az „évfordulót”. A 79 éves Norman Spinrad, a 81 éves Larry Niven és a 87 esztendős Ben Bova feltételezhetően amúgy is csak virtuálisan, online köszöntheti majd a világ másik felén összegyűlő sci-fi rajongók népes táborát. Ám az egykori kötet ünnepi köntöst öltve és a kiadvány utóéletét követő cikkekkel bővülve, először e-könyvként, majd április végén nyomtatásban is – mikor máskor? – ismét megjelenik.

Egy aranykor ígérete

A Reagan-féle csillagháborús tervezetben is segédkező egykori katonatiszt, Jerry Pournelle, aki a mérnöki diplomája mellé egy pszichológiai és egy politológiai doktorátust is beszerzett, s maga is jelentős (bestsellerista) sci-fi íróként ismert (magyarul sajnos csak a Larry Nivennel közösen jegyzett Szálka Isten szemében, illetve a Szálkák című regényei olvashatóak), a ’70-es évek elején elhatározta, hogy kötetbe szervezi jeles kollégái azon rövidebb írásait, melyek a szolid 50 évvel későbbi jövőbe vetnek pillantást és az akkori társadalomba kalauzolják el az olvasókat. A barátja, Larry Niven által csak a jövő nagykövetének nevezett Pournelle, aki a technológiai fejlődésben igen, az össztársadalmi intelligencia megváltozásában kevésbé hitt, előszavában kihangsúlyozta, hogy élve sci-fi írói szabadságukkal, nem valós gazdasági/technológiai tényekből kiindulva teremtik meg a földi jövőt, levéve a súlyt az esetleg időközben az Alfa Centauriról érkező tudósok válláról, hanem a képzeletüket használva mindenekelőtt szórakoztató prognózist szeretnének adni 2020-ról – ahonnan visszanézve, írja immár bevezető esszéjében, 1970 valódi aranykornak fog majd tűnni.

Ha a jövőbe tekintesz…

Anélkül, hogy a felfedezés örömét elvennénk az olvasótól, kiragadtunk pár jóslatot a művekből. Kezdjük a műfaj nagyágyúival! A Gyűrűvilág révén itthon is népszerű Larry Niven Los Angeles-i jövőképét (Cloak of Anarchy) erősen meghatározzák a halálos fenyegetést jelentő, felügyelő repülő hang- és képfelvevők, azaz rendőrszemek (copseyes), amik rezervátumba kényszerítik a lakosságot. A. E. van Vogt novellájában (Future Perfect) a párválasztás és utódnemzés leginkább állami, kormányzati hatáskörbe kerül (Population by Copulation). Poul Andersonnál (The Pulisist) a nagy Szent Háború utáni időkben az emberi test (a legnemesebb férfirész) válik szó szerint fegyverré egy lázadó katonai-kém akcióban, míg Harlan Ellisonnál (Silent in Gehenna) maga a világ ölti magára Orwell rémálmát, mely ellen egy társadalmi igazságosztó veszi fel a kesztyűt.

A legkorábban, 1977-ben, mindössze 38 évesen távozott Dave McDaniels 1972-es(!) Prognosis: Terminaljában óriási jéghegyek tornyosulnak L. A. partjainál, mivel épp beköszöntött egy újabb jégkorszak. A várost kupolák fedik, a tömegmédiát és a globális kommunikációt egy központi számítógépes adatrendszer uralja… És – (!) – a főszereplő zsebében összecsukható zsebtelefon (pocketphone) bejövő írásos és képes üzenetekkel, emlékeztetőkkel, hírekkel, tv-csatornákkal stb. – ahogy hordozója megjegyzi: az utóbbi években az egész világ mintha egy gigantikus agy szinaptikus hálózatává változott volna, amiben mi, emberek folyamatosan érintkezhetünk egymással.

Norman Spinrad 1973-ban Nebula-díjra jelölt novellájában (A thing of beauty) a japán ipari fellendülés Amerikára való hatása áll a középpontban: egy japán turista elég tőkeerős ahhoz, hogy a polgárháborún átesett Amerikai múltjából a számára legérdekesebb és legértékesebb kelléket, egy baseballstadiont vásároljon. Az Analog című sci-fi magazin szerkesztője, a hatszoros Hugo-díjas Ben Bova, akit a magyar olvasók csupán pár novella alapján ismerhetnek a Galaktika oldalairól, pedig ez idáig több mint 120 kötete jelent meg, a Holdra szállás után néhány évvel a Holdbázis megépítésének finanszírozásáért lobbizó Kinsman űrhajóskapitány nehézségeit ecseteli – „Kopernikusz után pár száz évvel” – egy kongresszusi fejeseket felvonultató koktélpartin („előbb a Föld problémáit kell megoldani”…). Végül, de nem utolsósorban, hanem kiemelve: a kötet egyetlen szerzőnője, Dian Girard szerint (Eat, Drink and be Merry) 2020-ban az egészségtudatosság egyenlő lesz a diétával, napi étkezéseinket törvény szabályozza, miközben a városokban a köztéri monitorok folyamatosan az „egészségtelenség” ellen demonstrálnak. Egy nőnek (az étvágyának) azonban sikerül felvennie a harcot a robotszakácsokkal és a jövőétkekkel.

…a jövő visszanézhet rád!

Drónok, mobilszámítógépek, internet, házastársítás, születésszabályozás, biológiai fegyver, globális felmelegedés, szociális terrorizmus, az élet minden területére kiterjedő állami felügyelet, geopolitikai-gazdasági átrendeződés ázsiai dominanciával, az űr meghódítása, kifordított testpolitika – szerzőink képzelőereje igazán előrelátó volt. Nemcsak az utánuk jövő sci-fi írógenerációknak adtak muníciót, de reményteljes pesszimizmusukkal (realizmusukkal) nekünk is feladták a leckét: ha ennyire kiszámíthatóak vagyunk, nem lehetne Ray Bradbury – Wells klasszikusa előtt tisztelgő – A Toynbee-átalakító című novellája főszereplőjéhez, Craig Bennett Stiles „időutazóhoz” hasonlóan pozitív jövőképet sugallani a magunk számára? Mert akkor a világ talán az önbeteljesítő jóslat révén a mostaninál sokkal élhetőbb hely lenne fél évszázad múlva. A mostaninál, amelyet éppen egy járvány tart karanténban – egy vírusfertőzés, mely Vuhanból indult útjára, s ahogy arról a közelmúltban mindenki értesült, Dean Koontz A sötétség szemei című regénye 1989-es kiadásában éppen Wuhan–400-nak hívják a kínaiak biológiai fegyverét.