A világ 2020-ban – ahogy 50 éve képzelték

Publikálás dátuma
2020.04.19. 11:00

Kilenc amerikai sci-fi szerző 1970-ben elhatározta, ha életben lesznek 2020-ban, koccintanak közös – végül 1974-ben –, 2020 Vision címmel megjelent könyvük jubileumát ünnepelve – talán éppen a Marson –, és közösen megvitatják az olvasóikkal, mennyiben vált valóra a ’70-es évek elején általuk elképzelt jövő, illetve hol tévedtek.
Nos, sajnos a jövő közbeszólt! Még az sem biztos, hogy a tervezett új-zélandi 78. sci-fi világtalálkozót (WorldCon – CoNZealand – 78th World Science Fiction Convention) –, ahol a tószt megtörtént és a beszélgetés létrejött volna – július végén, augusztus elején valóban megtartják a koronavírus-járvány miatt, a szerzők közül pedig csak hárman élték meg az „évfordulót”. A 79 éves Norman Spinrad, a 81 éves Larry Niven és a 87 esztendős Ben Bova feltételezhetően amúgy is csak virtuálisan, online köszöntheti majd a világ másik felén összegyűlő sci-fi rajongók népes táborát. Ám az egykori kötet ünnepi köntöst öltve és a kiadvány utóéletét követő cikkekkel bővülve, először e-könyvként, majd április végén nyomtatásban is – mikor máskor? – ismét megjelenik.

Egy aranykor ígérete

A Reagan-féle csillagháborús tervezetben is segédkező egykori katonatiszt, Jerry Pournelle, aki a mérnöki diplomája mellé egy pszichológiai és egy politológiai doktorátust is beszerzett, s maga is jelentős (bestsellerista) sci-fi íróként ismert (magyarul sajnos csak a Larry Nivennel közösen jegyzett Szálka Isten szemében, illetve a Szálkák című regényei olvashatóak), a ’70-es évek elején elhatározta, hogy kötetbe szervezi jeles kollégái azon rövidebb írásait, melyek a szolid 50 évvel későbbi jövőbe vetnek pillantást és az akkori társadalomba kalauzolják el az olvasókat. A barátja, Larry Niven által csak a jövő nagykövetének nevezett Pournelle, aki a technológiai fejlődésben igen, az össztársadalmi intelligencia megváltozásában kevésbé hitt, előszavában kihangsúlyozta, hogy élve sci-fi írói szabadságukkal, nem valós gazdasági/technológiai tényekből kiindulva teremtik meg a földi jövőt, levéve a súlyt az esetleg időközben az Alfa Centauriról érkező tudósok válláról, hanem a képzeletüket használva mindenekelőtt szórakoztató prognózist szeretnének adni 2020-ról – ahonnan visszanézve, írja immár bevezető esszéjében, 1970 valódi aranykornak fog majd tűnni.

Ha a jövőbe tekintesz…

Anélkül, hogy a felfedezés örömét elvennénk az olvasótól, kiragadtunk pár jóslatot a művekből. Kezdjük a műfaj nagyágyúival! A Gyűrűvilág révén itthon is népszerű Larry Niven Los Angeles-i jövőképét (Cloak of Anarchy) erősen megha­tá­rozzák a halálos fenyegetést jelentő, felügyelő repülő hang- és kép­felvevők, azaz ­rendőrszemek (cops­­eyes), amik rezer­vátumba kény­szerítik a lakossá­got. A. E. van Vogt novellájában (Future Perfect) a párválasztás és utódnemzés leginkább állami, kormányzati hatáskörbe kerül (Population by Copulation). Poul Andersonnál (The Pulisist) a nagy Szent Háború utáni időkben az emberi test (a legnemesebb férfirész) válik szó szerint fegyverré egy lázadó katonai-kém akcióban, míg Harlan Ellisonnál (Silent in Gehenna) maga a világ ölti magára Orwell rémálmát, mely ellen egy társadalmi igazságosztó veszi fel a kesztyűt. A legkorábban, 1977-ben,­ mindössze 38 évesen tá­vozott Dave McDaniels 1972-es(!) Prognosis: Terminaljában óriási jéghegyek tor­nyosulnak L. A. partjainál, mi­vel épp beköszöntött egy újabb jégkorszak. A várost ku­polák fedik, a tömegmédiát és a globális kommunikációt egy központi számítógépes adatrendszer uralja… És – (!) – a főszereplő zsebében összecsukható zsebtelefon (pocket­phone) bejövő írásos és képes üzenetekkel, emlékeztetőkkel, hírekkel, tv-csatornákkal stb. – ahogy hordozója megjegyzi: az utóbbi években az egész világ mintha egy gigantikus agy szinaptikus hálózatává ­változott volna, amiben mi, emberek folyamatosan érintkezhetünk egymással. Norman Spinrad 1973-ban Nebula-díjra jelölt novellájában (A thing of beauty) a japán ipari fellendülés Amerikára való hatása áll a középpontban: egy japán turista elég tőkeerős ahhoz, hogy a polgárháborún átesett Amerikai múltjából a számára legérdekesebb és legértékesebb kelléket, egy baseballstadiont vásároljon. Az Analog című sci-fi magazin szerkesztője, a hatszoros Hugo-díjas Ben Bova, akit a magyar olvasók csupán pár novella alapján ismerhetnek a Galaktika oldalairól, pedig ez idáig több mint 120 kötete jelent meg, a Holdra szállás után néhány évvel a Holdbázis megépítésének finanszírozásáért lobbizó Kinsman űrhajóskapitány nehézségeit ecseteli – „Kopernikusz után pár száz évvel” – egy kongresszusi fejeseket felvonultató koktélpartin („előbb a Föld problémáit kell megoldani”…). Végül, de nem utolsósorban, hanem kiemelve: a kötet egyetlen szerzőnője, Dian Girard szerint (Eat, Drink and be Merry) 2020-ban az egészségtudatosság egyenlő lesz a diétával, napi étkezéseinket törvény szabályozza, miközben a városokban a köztéri monitorok folyamatosan az „egészségtelenség” ellen demonstrálnak. Egy nőnek (az étvágyának) azonban sikerül felvennie a harcot a robotszakácsokkal és a jövőétkekkel.

…a jövő visszanézhet rád!

Drónok, mobilszámítógépek, internet, házastársítás, születésszabályozás, biológiai fegyver, globális felmelegedés, szociális terrorizmus, az élet minden területére kiterjedő állami felügyelet, geopolitikai-gazdasági átrendeződés ázsiai dominanciával, az űr meghódítása, kifordított testpolitika – szerzőink képzelőereje igazán előrelátó volt. Nemcsak az utánuk jövő sci-fi írógenerációknak adtak muníciót, de reményteljes pesszimizmusukkal (realizmusukkal) nekünk is feladták a leckét: ha ennyire kiszámíthatóak vagyunk, nem lehetne Ray Bradbury – Wells klasszikusa előtt tisztelgő – A Toynbee-átalakító című novellája főszereplőjéhez, Craig Bennett Stiles „idő­utazóhoz” hasonlóan pozitív jövőképet sugallani a magunk számára? Mert akkor a világ talán az önbeteljesítő jóslat révén a mostaninál sokkal élhetőbb hely lenne fél évszázad múlva. A mostaninál, amelyet éppen egy járvány tart karanténban – egy vírusfertőzés, mely Vuhanból indult útjára, s ahogy arról a közelmúltban mindenki értesült, Dean Koontz A sötétség szemei című regénye 1989-es kiadásában éppen Wuhan–400-nak hívják a kínaiak biológiai fegyverét.

Non-fiction elképzelések a XXI. század második évtizedéről

1967-ben a The Futurist című hírlap 2020-ra a mindennapi házimunkák alól ad megnyugtató felmentést a hölgyeknek: nem robotok, hanem laborokban kalibrált intelligens majmok fogják kiseperni a szobákat, rendben tartani a kertet. Ugyanők látják majd el a családi utazások során a sofőr szerepét is, lévén, állítja a cikk, az embereknél sokkal jobban odafigyelnek a vezetésre. Persze csak ha szükség lesz egyáltalán sofőrökre. A Popular Mechanics 1957-es jövőbe látó cikksorozata szerint azonban sem utak, sem járművek nem lesznek 2020-ra. Pneumatikus csövekben kel útra majd a család, ha kirándulni támad kedve – elég lesz csak a házuk közeli csőhöz fáradniuk, ami – zutty – beszippantja őket, és egy vezérlődoboz segítségével elkerülhetik a más családokkal való összeütközést, azaz a dugulást/csőtörést. Azért ez már jelentős fejlődés, ahhoz képest, hogy ugyanezen lap 6 évvel korábban – bár szintén a földi közlekedést negálva – még a személyi helikopterek mellett tette le a voksát, melyek felváltják az autókat.  Ray Kurtzweil 20 éve úgy saccolta, most érkezünk el a gyógyászat komputerizálása révén oda, hogy az átlagéletkor 100 év fölé emelkedik. Arthur C. Clarke (rendben, ő sci-fi író, de most mérnökként citáljuk) 1966-ban abban reménykedett, hogy 2020-ra repülő házainkon egyik helyről a másikra szárnyalunk, mikor a meleg tengerpartra, mikor a hűvösebb hegytetőre.

További sci-fi prognózisok 2020-ra

Dinoszauruszok a Vénuszon – Curtis Harrington 1965-ös Voyage to the Prehistoric Planet című filmjében 2020-ra az emberiségnek már a belakott Hold is szűkös, ezért telepesek indulnak a Vénuszra – ám ott egy történelem előtti, dinókkal terhelt világra lelnek. Ember a Marson – Kim Stanley Robinson 1993-as Vörös Mars című regényében az első lépéseket 2020-ban teszi ember a bolygótárson. Agykapcs. – Geoff Ryman „Air” című, 2004-es novellájában idén kapcsolódik először emberi agy az internetre (mintha ezen már túl lennénk, nem?). Telepaták kora – Michael J. O’Farrell 2014-ben megjelent Shift 2020 című könyvében a telepátia és a teleportáció eljövetelét jósolta. Rémek a mélyből – Guillermo del Toro 2013-as, nagy népszerűségnek örvendő, Tűzgyűrű című filmje ugyancsak 2020-ra vizionálta az óceánok mélyéről, valójában egy másik dimenzióból érkező szörnyek

Szerző
Témák
jövő sci-fi 2020

Füstbe ment tervek

Publikálás dátuma
2020.04.19. 08:12

Fotó: EMMANUEL FRADIN / AFP / Hans Lucas
Harangzúgással emlékeztek a Notre-Dame-ban pusztító tűzvész évfordulójára Párizsban: szerda este megkondították a székesegyház állva maradt déli tornyának nagyharangját. Az éppen csak megkezdett felújítási munkálatokat a járvány miatt le kellett állítani, a tavaly büszkén meghirdetett rekonstrukciós ütemterv tarthatatlannak látszik.
Nagypénteken különös szertartást rendeztek a párizsi főegyházmegye romos székesegyházában. Michel Aupetit érsek oldalán csupán maroknyian lehettek jelen a húsvéti ceremónián, „a töviskoszorú imádásán”. A katolikus hagyományban a Jézus kereszthalálához kapcsolt ereklyét tavaly az utolsó pillanatban sikerült kimenteni a lángok közül. A klasszikus darabokat előadó Renaud Capuçon hegedűművész és a többi résztvevő védőruhát viselt, de kivételesen nem a járványtól tartva. A súlyos ólomszennyezés miatt már a koronavírus terjedése előtt sem volt ajánlatos a falak között tartózkodni.

Közelharc a lángokkal

2019. április 15-én este magasra csaptak a lángok a földkerekség egyik leghíresebb templomában, az UNESCO világörökségi helyszínén. Bámészkodók százai tolongtak a Szajna partján. A szerencsétlenség szemtanúinak zöme némán állt, mások hangosan fohászkodtak és zsoltárokat énekeltek. Persze katasztrófaturisták is akadtak, akik mobiltelefonnal videóztak, szelfiket lőttek magukról, háttérben a félelmetes láng- és füsttengerrel. A vezető tévés hírcsatornák élőben közvetítettek Párizsból, világszerte milliók meredtek a képernyőkre főműsoridőben. Este ütött ki a tűz, fél hét előtt néhány perccel. Villámgyorsan terjedt a renoválás miatt éppen felállványozott épületben, és fellobbantotta a középkori, tölgyfából készült tetőszerkezetet. Leomlott a főhajó és a kereszthajó találkozási pontja fölötti, kúp alakú huszártorony, összeroppant a mennyezet. A tetőt borító fél centi vastag ólomlemez megolvadt, soktonnányi mérgező gőzt bocsátva a levegőbe; még napok múltán is határérték fölötti ólomkoncentrációt mértek a fővárosban. A tűz pontos okát azóta sem sikerült megállapítani. Az ügyészség szerint nincs gyújtogatásra utaló nyom, valószínűleg elektromos rövidzárlat történt. Minden hadra fogható ember, ötszáznál is több tűzoltó próbálta megfékezni a lángokat, amelyek elérték a 69 méter magas ikertornyok egyikét, az északit. Ha a torony összedől, bizonyosan vele omlik a másik is, majd a teljes homlokzat, és az épület lényegében megsemmisül. Jean-Claude Gallet párizsi tűzoltóparancsnoknak 19 óra 57 perckor élete legnehezebb döntését kellett meghoznia, miután látta, hogy a fecskendők nem sokat érnek. Az elnök különleges engedélyével ötven válogatott emberét beküldte a lángok közé, fel a meredek csigalépcsőn, hogy az életveszéllyel dacolva „közelharcban” oltsanak. A vakmerő művelet bevált, a ­Notre-Dame nem égett porig. A falak állva maradtak, túléltek az ólomüveg ablakok. A műkincsek nagy részét is sikerült kimenekíteni a parázszuhatagból. Laurent Prades üzemeltetési igazgatóé volt a szó szerinti kulcs­szerep: ő tudta, hol található a létesítményhez tartozó, száznál is több kulcs, és hogy melyik melyik ajtót nyitja. A sokkolt igazgatónak a legdrámaibb pillanatban nem jutott eszébe az apszisban álló, golyóálló üvegszéf kódja, de egyik munkatársa telefonon kisegítette – így helyezték biztonságba a becses töviskoszorút, amelyet a több mint hétszáz éve őriznek díszes ereklyetartóban.

Milliárdosok orgiája

Még folyt a mentés, amikor Emmanuel Macron köztársasági elnök éjszaka, a katedrálistól üzent a nemzetnek. Azt ígérte, öt éven belül újjáépítik Franciaország jelképét (lásd keretes írásunkat). Ez azonban, csakhamar kiderült, elhamarkodott volt. A károk felmérése elhúzódott. A sebtiben megkezdett épületstabilizálást az ólommérgezés veszélye miatt nyáron hetekre leállították, majd a viharos idő szólt közbe. A kultuszminiszter ősszel már arról beszélt, hogy 2024 nem határidő, csak „ambíció”, a sietségnél fontosabb a minőség. Kevesen osztják Jean-Louis Georgelin kormánybiztos kincstári optimizmusát, amely szerint behozható a csúszás. A boltozat alá omlott törmeléket az eredeti tervek szerint nyárig kellett volna eltakarítani. A tűzvész előtt felállított állványzat gyakorlatilag ráolvadt a falakra, behálózva az épületet – lebontása különösen kényes feladat. Március elején nekiláttak, de akkor jött a koronavírus, a munkálatokat bizonytalan időre elhalasztották. A tulajdonképpeni rekonstrukcióhoz majd csak akkor kezdhetnek hozzá, ha már teljesen biztos, hogy a megrongálódott falak elbírják az új tetőt. Szerencsére a felszerelt szenzorok eddig nem jeleztek elmozdulást, a több mint nyolcszáz éves szerkezet stabilnak tűnik. Úgy fest, pénz lesz elegendő; karácsonyig egymilliárd euró jött össze közadakozásból. Francia világcégek – a Gucci, a Louis Vuitton, a L’Oréal, a Total olajtársaság és mások – tulajdonosai egymásra licitálva ajánlottak nagy összegű támogatást. Persze ezt sem mindenki nézte jó szemmel: ha a milliárdosok ilyen nagyvona­lúan költenek „régi kövekre”, tették fel a kérdést sokan, akkor miért nem segítenek szorult helyzetű, nyomorgó honfitársaikon? A Guardian angol napilap malíciával „a pénztárca­lengetés orgiájának” csúfolta a szupergazdagok hivalkodó jótékony­kodását.

Apostolok és úszómesterek

A pusztulás ugyanakkor váratlan lehetőséget teremt a romok között speciális tudományos vizsgálatokra, amikre máskülönben esély sem lett volna. Munkacsoportokat hoztak létre régészek, művészettörténészek, mérnökök, vegyészek, geológusok, molekuláris biológusok, pszichológusok – még dendroantrakológus (az elszenesedett fákkal foglalkozó szakember) is csatlakozott. Remélik, hogy a legkorszerűbb technológiák alkalmazásával értékes felismerésekhez jutnak sok témában, a középkori építészeti technikáktól a klímaváltozáson, a légszennyezésen át a veszteség kiváltotta lelki traumákig. Macron elnök azt is mondta, hogy az újjáépített székesegyház „szebb lesz, mint azelőtt”, amivel elképesztő ötletparádét szabadított el. Sir Norman Foster ünnepelt angol tervező, a berlini Reichstag modernizálója javasolta, hogy az új tetőszerkezetet üvegből építsék, kilátóterasszal. A francia Mathieu Lehanneur óriási aranyozott lángnyelvet álmodott a huszártorony helyére, emléket állítva a tűzvésznek. Van, aki üvegházat, magaságyásokat szeretne a tetőre, a nagyvárosi kertészkedést népszerűsítendő. A legmerészebb elképzeléssel a svéd UMA állt elő: legyen úszómedence a Notre-Dame-on, a partján a tizenkét apostol szobra, úszómesterként ábrázolva. A felmérések szerint a franciák többsége azt szeretné, hogy a katedrálist, amennyire csak lehet, eredeti formájában állítsák helyre. A nemzetközi tervpályázatot júniusban akarták kiírni, de várhatóan az is csúszni fog. Pillanatnyilag minden munkálat szünetel. Egy évvel a tűzvész után teljesen bizonytalan, hogy a Notre-Dame mikor, hogyan, mennyiért épül újjá.

Több mint templom

Okkal nevezik a világhírű Notre-­­Dame-ot­ a francia múlt jelképének. A középkori Párizs központjában, egy parányi Szajna-szigeten (Île de la Cité) kezdte építtetni Maurice de Sully püspök 1163-ban, VII. Lajos király uralkodása idején. Az alapkőletételen a pápa is ott volt. A régi római szentély helyén emelkedő, Miasszonyunknak ajánlott öthajós templom a korai gótika mesterműve. Két évszázadon át épült, később reneszánsz és barokk elemekkel gazdagodott. Tucatnyi háborút vészelt át sértetlenül, ám a nagy francia forradalom alatt feldúlta a klérusellenes indulattól fűtött tömeg (1789). Harangjaiból ágyút öntöttek, a homlokzatról leverték a bibliai királyszobrokat, mert a felkelőket a gyűlölt Bourbonokra emlékeztették. A jakobinusok betiltották a vallást, a keresztény jelképektől megfosztott épület „észkultuszuk” központja lett Temple de la Raison néven. Bonaparte Napóleon tábornok visszaadta az egyháznak, hogy ott koronáztassa magát császárrá. A katedrális nem puszta díszlete a púpos toronyőr, Quasimodo és a szépséges cigánylány, Esmeralda tragikus történetének Victor Hugo regényében, amit a cím is elárul: A párizsi Notre-Dame (1831). A XIX. században felújították a templomot, a második világháború nem tett benne kárt. De Gaulle tábornok 1944. augusztusi látogatása a fran­ciák szemében a felszabadulás jelképes pillanata.

13 millió látogató kereste fel a Notre-Dame-ot a tűzvész előtti esztendőben (2018), többen, mint ahányan Párizs másik, modernebb jelképét, az Eiffel-tornyot.

Heti abszurd: Liszt

Publikálás dátuma
2020.04.19. 07:30

A millió pék országává váltunk.
Momentán pék nem lennék semmi pénzért sem. Most ugyanis simán tönkremennék, mert mindenki elkezdett otthon kenyeret sütni. És az élesztő rögtön az arany után a legkeresettebb termék lett az üzletekben. A millió pék országává váltunk. A legmókásabb, hogy olyanok is tanácsokat adnak a dagasztásról és a kelesztésről, akikről biztosan tudom, hogy életükben egy zsíros kenyeret nem voltak hajlandók megkenni. Erre föl most tippeket adnak rá, hogyan kell hét nap alatt öregkovászt készíteni. És leszúrnak, hogy lehetek annyira hülye, hogy még ezt se tudom. A dagasztás igen jó elfoglaltság, mert kinyitja számomra az időkaput, mely korábbi évszázadokba vezet. A kenyérsütés a leg­ősibb elfoglaltság, ha sokáig tart a karantén, talán belekóstolhatnék az udvaron a gabona szelelésébe meg az őrlés fortélyainak elsajátításába is. Milyen jól mutatna a Facebookon az udvar közepére hengerített malomkő. Kis videón illusztrálhatnám, amint családunk ifjabb tagjai egy-egy digitális matekóra szünetében körbe-körbearaszolva malomkövet forgatnak, s ezzel lisztet állítanak elő. – Nem füvet kellett volna ültetnünk – mondták a gyerekek, amikor jó egy hónappal ezelőtt nekiálltunk a kert kifocizott részén zöldíteni. – Inkább búzát, hogy több lisztünk legyen. – Még ennél is? – fordultam hozzájuk, s arra a pár kiló lisztre gondoltam, amelyet március elején vásároltam, akkor még nem felhalmozási céllal, hanem mert mindenki más ezt csinálta. Csak arra ügyeltem, hogy ne vegyek olyan lisztet, amire az van írva, hogy az a nagyié. Nem bírom azokat a termékeket – lekvárokat, mézet, tejfölt –, amelyeket így akarnak rám sózni. Én azt a lisztet szoktam megvenni, amire azt írják, hogy liszt. Az első pár kilós biztonsági adagot a következő vásárlásnál megnöveltem, de még ezt sem felhalmozási céllal, hanem mert mindenki más tízesével vitte a lisztet. Hazatérve előbányásztam a kamra mélyéről a kenyérsütő gépet, elkezdtem én is kenyeret sütni. Kezdetben méricskéltem és recepteket használtam, de a pár hét alatt meglehetős jártasságra tettem szert, most már ránézésre tudom dagasztás közben, hogy hol járok. A liszthez sót és vizet kell tenni (a kalácshoz tejet), annyira azért nem olyan bonyolult dolog a kenyérsütés. Ha sütőbe tesszük, nem árt kicsit belocsolni, hogy fényes, ropogós legyen a héja. Nem nagyon lehet elrontani. Mégis olyan érzetünk támadhat tőle, hogy ódon kemencék előtt kuksolva állítjuk elő családunknak a mindennapi betevőt. Nem rossz érzés beleszimatolni a levegőbe, amikor elkezd sülni. Őrizetlenül azért nem szabad hagyni, leskelődni kell, nehogy beüssön a krach, és megégjen. Estefelé szoktam kenyeret sütni, szól a rádió a konyhában (ebből nem engedek), bemondják, hogy azon a napon éppen ki volt a FideszNapiHülye. E címre újabban egyszerre többen is bejelentkeznek, az Orbán-rendszer legjellemzőbb vonása, hogy elvárja vazallusaitól a nyilvános levegőbe köpködést, plusz még azt is, hogy a birkák boldog vigyorgással aláálljanak (lásd nyáj­immunitás). Hol az iparkamarai léhűtő, hol a szegénycsaládok bukszájának feszességére figyelmeztető, négymillió forintos havi fizetéssel rendelkező számvevőszéki nacsalnyik, hol pedig a világhírű magyar űrkutatásért felelős biztos érdemli ki a kitüntető címet. Sül a kenyerem, szaglászok otthon a sütő körül, a rádióban bemondják Cecília számait: a holtak kapnak tőle egy sajnost és azt, hogy más alapbetegségük is volt. Megtudom még, hogy Semjén lerugdalta a közalkalmazottakat a járdáról, Kásler hazazavarta a gyógyíthatatlan betegeket a kórházakból, Szijjártó és Novák Katalin az egész világ alfelét rugdosta, mert ezt meg azt merték mondani kis hazánkról, és hallom Fekete államtitkárt, aki szerint arra a könyvtárosra, aki nem csinál semmit, nincs szükség. Jön aztán a hír a fura panoptikumot összedagasztó Orbánról, aki duci jegesmedvének álcázva mérette a 34 és fél fokos lázát Szekszárdon… Ücsörgök a konyhában, lesem a sütőben a piruló kenyerem, látom magam fél év múlva. Rohanok valami fehér porfelhőben, el akarom kapni a frakkjukat, tűvé teszem értük a várost, keresem, kutatom, hogy hova bújtak el szégyenükben, egy vekni kenyérrel loholok utánuk, hogy rákérdezzek arra a sok szemétségre, amit azalatt csináltak, amíg otthon a kenyeret dagasztottam. Megyek majd a forradalomba is, ha megint divatba jön ez a száz főnél többeket érintő elfoglaltság, csak még előbb meg kell ennem ezt a húsz-huszonöt kiló lisztet a karanténban. Nem hagyhatom, hogy pocsékba menjen.
Szerző
Témák
Heti abszurd