Kultúra-támogatás NER módra

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma április 11-én küldte szét egyeztetésre a kulturális intézményekben foglalkoztatottak közalkalmazotti jogviszonyának átalakulásáról, valamint egyes kulturális törvények módosításról szóló törvénytervezetet. Az észrevételeket április 14-én (kedd) 8 óra 30 percig kérték. 
Önmagában is figyelemre méltó, hogy a kereszténység egyik legnagyobb ünnepének méltó kihasználásról így gondoskodott a keresztény elkötelezettségét oly gyakran hangoztató kormány. Kormányzati körökben eszerint a 4 napos húsvét megfelelő idő a véleményezésre, és a törvényjavaslatot már kedden este 22 óra 41 perckor, tehát a vélemények beérkezésének napján benyújtották a parlamentnek. Mindazonáltal ne hallgassuk el, hogy a véleménykérés elektronikus formája nem volt eredménytelen. A benyújtott javaslatból már kimaradt az a bekezdés, amely szerint „Nem terjed ki a törvény hatálya a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltárra.”
Arra semmilyen magyarázatot nem kaptunk, hogy miért most, a járvány közepén vált ilyen sürgőssé a törvény benyújtása. Az általános indoklás 1. pontját viszont – elrettentő példaként – még tanítani fogják a közszolgáltatást oktató egyetemeken. A hatékonyság, átláthatóság, bürokrácia-csökkentés jelszavak értelmezésétől eltekintünk, ezt az előterjesztő sem tette meg. A következő bekezdésből viszont érdemes szó szerint idéznünk:
„Az elmúlt közel 30 év alatt bekövetkezett, a munka világát érintő változások, az egyes hivatásrendek differenciálódása, az azokra vonatkozó speciális szabályozás, jelentős mértékben kiüresítette a Kjt.-t, amely sok szempontból nem tudta követni a munkaerő-piaci és munkajogi változásokat, életszerűtlenné vált, széttöredezett szabályozást eredményezve. Ennek következtében indokolt a kulturális ágazat dolgozóinak közalkalmazotti jogviszonyának munkaviszonnyá alakítása, ezáltal az egységes jogállásuk, munkavégzési feltételeik megteremtése, valamint az illetmény helyébe lépő munkabér kialakítása, azzal a garanciális rendelkezéssel, hogy az érintettek összességében nem kerülhetnek kedvezőtlenebb bérhelyzetbe, mint amit a hatályos szabályozás számukra jelenleg biztosít.”
Ami az „életszerűtlenné vált, széttöredezett szabályozást” illeti, ebben sok igazság van. Talán csak azt kellett volna hozzátenni, hogy ez nem következett volna be az Orbán-kormányok közreműködése, pontosabban közreműködésük hiánya nélkül. Éppen az Orbán-kormány az, amelyik a 2008 óta változatlan közalkalmazotti illetményrendszer illetménytáblázatához soha nem nyúlt hozzá, így az teljesen elvesztette szabályozó szerepét. Helyette pedig esetenként különböző táblákkal próbálták pótolni az illetmények szabályozását, ami kétségtelenül széttöredezettséget eredményezett. 
Ami az egységes jogállás megteremtését illeti, ezért kár volt a törvényt módosítani, mert az eddig is egységes volt: mindenki a közalkalmazotti törvény (kjt.) hatálya alá tartozott, a jövőben pedig egységesen a Munka Törvénykönyve (Mt.) hatálya alá kerül. Ennél izgalmasabb kérdés „az illetmény helyébe lépő munkabér kialakítása”. 
Az Mt. a versenyszférában foglalkoztatottak foglalkoztatási viszonyait szabályozza. Olyan cégekét, amelyeknek a bevétele, így a jövedelmezősége a piaci teljesítményétől függ. A munkavállalók bérének is a bevétel a forrása. Ennek megfelelően a munkavállalók a munkáltatójuktól, illetve mindketten a piaci teljesítménytől függnek. Ezért a bérekre viszonylag kevés törvény vonatkozik: minimálbér, néhány kötelező pótlék, illetve a szakszervezet alakításának a joga és a kollektív szerződés. 
A kjt. hatálya alá tartozó intézmények viszont közszolgáltatást végeznek, és a mindenkori költségvetéstől függ, hogy mekkora összeggel gazdálkodhatnak. Bár lehet saját bevételük is, de a költségvetéstől kapott támogatás a meghatározó. Piaci korlát hiányában a bérek nagysága is költségvetési kérdés. Amennyiben el akarjuk kerülni, hogy az intézményekben dolgozó alkalmazottak ki legyenek szolgáltatva a mindenkori költségvetési támogatásnak, garanciális elemeket kell alkalmazni a bérekre vonatkozóan. Ezért léteznek nálunk és mindenhol Európában bértáblák, amelyek valóban átláthatóvá, kiszámíthatóvá teszik a közalkalmazottak bérezését, megteremtve a garanciáját, hogy a mindenkori költségvetés a bértáblák által garantált összeget odaadja az intézményeinek, illetve a közalkalmazottaknak. 
És ezzel eljutottunk a törvénymódosítás valódi – sehol sem említett – okához: az igazi cél a bértáblák nyújtotta garanciák megszüntetése. (És még idesorolhatunk néhány más elemet is, mint pl. a jubileumi jutalom megszüntetése, a valamivel nagyobb védettség felmentés esetén, amelyekre itt nincs módunk kitérni.) Ami azonban az egyik oldal, az érintett közalkalmazottak számára a kiszolgáltatottság erősödése, az a másik oldal, a költségvetésről döntők számára a szabadságfokuk bővülését jelenti. Valójában a Nemzeti Együttműködés Rendszerének valódi céljáról kapunk újabb adalékot: a központi hatalom, kiemelten Orbán Viktor akaratának érvényesülését akadályozó korlátok lebontása fedezhető fel minden intézkedés mögött. 
Természetesen az intézményi alkalmazottak bérének kifizetéséhez továbbra is költségvetési támogatásra lesz szükség, amit meg is fognak kapni. Csak éppen megszabadulva a bértáblákból fakadó kötöttségektől. Az alacsony fizetésekért „természetesen” a munkáltató, azaz az intézmény vezetője lesz a felelős, hiszen az Mt. hatálya alá tartozó szervezeteknél a helyi alkutól függ a bérek nagysága.
Végül azt a gyakran hangoztatott nézetet is szeretnénk cáfolni, hogy az Mt. hatálya alatt kedvezőbbek a kereseti lehetőségek. A közalkalmazotti bértábla az 1992. évi bevezetése óta felülről nyitott, azaz csak a minimális bértételeket határozza meg az egyes fizetési kategóriákban. A kjt. alapján tehát bármekkora illetményt meg lehetne állapítani, azaz nem a jogi forma, hanem az amúgy nem lebecsülhető költségvetési korlát a magasabb fizetések akadálya.
A részletes indoklás elemzésétől kénytelenek vagyunk eltekinteni, mert indoklás helyett csupán az egyes bekezdések tartalmáról nyújtanak felvilágosítást. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy a törvénymódosításnak nincs olyan indoka, amely a közalkalmazottak helyzetének a javítására irányulna. Azt azonban el kell ismernünk, hogy ez az intézkedés lényegesen olcsóbb, mint amit Merkel kancellár asszony tett: Németország 50 milliárd eurós csomagot dolgozott ki az önálló vállalkozók és kisvállalkozók számára, amelyből a művészeti élet is segítséget kap.
Szerző
Herczog László
Frissítve: 2020.04.22. 06:24

Igenis, jogi kérdés

A felhatalmazási törvény államcsínyszerű átverése a hazai törvényhozáson új feladat elé állította a magyar kormányfő hivatásos szerecsenmosdatóit. Legutóbb Varga Judit próbálta védeni a védhetetlent a német Die Weltnek adott interjújában. Az igazságügyi miniszter asszony sajátos argumentációja szerint Magyarországon nincs veszélyben a demokrácia, hiszen a veszélyhelyzet megszüntetéséről az Országgyűlés dönt, ergo a parlament szerepét a vitatott törvény éppen hogy erősíti. A konzervatív lap riportere erre megjegyezte, hogy a testületben a kormánypártok kétharmados többséggel rendelkeznek, s aligha mennek szembe a miniszterelnök akaratával. Varga Judit nem jött zavarba. Közölte: a választók két éve úgy döntöttek, hogy minősített törvényhozási többséggel ruházzák fel az Orbán-kabinetet, ez tehát nem jogi, hanem politikai kérdés. Azt már én teszem hozzá: eme logika szerint a felhatalmazási törvényt Varga egyenesen a népakaratból eredezteti.
Orbán Viktor brumaire tizennyolcadikája hangsúlyosan felveti azt a kérdést, vajon ténylegesen reprezentálja-e a magyarországi kormánypolitika a választópolgárok akaratát. Nem csupán arról van szó, hogy a Fidesz immáron ciklusok óta számon kérhető program nélkül nyeri a választásokat. Hiszen még a bevándorló-ellenes propagandával kellően megrémített szavazók zöme sem a kvázi egyeduralom kiépítésére adott Orbánnak felhatalmazást 2018 áprilisában! 
Fontosabb azonban ennél az a körülmény, hogy a legnagyobb kisebbséget képviselő kormánypártok hazánkban kizárólag a választási rendszer tudatos eltorzításának köszönhetik alkotmányozó többségüket. Ez a jelenség már a tengerentúlon is szemet szúrt egyeseknek. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász a New York Times hasábjain a magyarországihoz hasonló rezsim kiépülésétől óvja az Egyesült Államokat, a republikánusok tudniillik az orbáni példát követve a választási eredményeket eltorzító szisztémát építhetnek ki.
Idézzük fel ezen a ponton a népakaratra mutogató Varga Judit érvelését. Végső soron tényleg a magyar választókkal van gondja annak, aki per pillanat Orbán Viktor időkorlát nélküli teljhatalmát kifogásolja? A parlamenti patkó Orbán kottájából játszó kétharmada nem a választási körzetek átrajzolásának, a külföldön dolgozó magyarok jogfosztásának vagy a „közmédia” egyoldalú, elfogult tájékoztatásának a következménye? És negligálhatóak-e például az EBESZ kételyei a két esztendővel ezelőtti törvényhozási választások tisztaságával kapcsolatosan? 
Az igazságügyi miniszter asszony téved vagy hazudik. Nem politikai, hanem mindenekelőtt jogi kérdésről van szó a felhatalmazási törvény kapcsán. A ragály ürügyén a hatalom kizárólagos birtoklására törő Orbán Viktor csalárd színjátéka most még kétségtelenül a demokrácia díszletei között zajlik. Csupán az európai értékközösség minden eddiginél erőteljesebb fellépése riaszthatja vissza „a nemzet miniszterelnökét” a nyílt diktatúra bevezetésétől. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás

A feltétel nélküli feltételei

Szabad-e megdöbbenni, ha a legnagyobb tőkések itt a COVID19 pandémiával elindult gazdasági világválságban a feltétel nélküli alapjövedelemről kezdenek el polemizálni, sőt bevezetését az államok sürgős teendői közé sorolják? Mi történt? Csak nem leszokott a farkas a húsevésről? Többről van-e szó, mint a gazdaság felpörgetéséről és a tőzsde megnyugtatásáról?  
Nem hagyhatjuk válasz nélkül ezeket a kérdéseket, mert egyre tisztább a kép, hogy sokkal többről van szó, mint a tőzsde igényéről. Sőt úgy tűnik, hogy civilizációnk 2020-ban végre elérkezett a XXI. századba, amikor végre a munka fogalma újra kezd kitágulni. Felfogásom szerint az állami lét előtti ember minden tevékenysége néhány százezer éven át munka volt, hiszen munkának tekintek minden olyan emberi tevékenységet, ami életünk és életfeltételeink megújítását szolgálja boldog és boldogtalan pillanatainkban, születésünktől halálunkig, a tűz körüli tánctól a mesemondáson keresztül az elejtett vadak feldolgozásáig.  
A ma uralkodó kapitalista dogma a munkát elidegenítette a személyes életünktől, leszűkítette a munkaeszköz és áru előállítására, illetve mindarra, amit az állami és önkormányzati alkalmazottak végeznek. Mindezek ellenértékét jövedelemként kapják az emberek. Viszont családon belül, ami nem árutermelés, azt a dogma nem tekinti munkának. Nem munka a gyerek pelenkázása, szoptatása, nevelése, nem munka a társadalmi mozgalmakban, egyházakban, egyéb közösségekben folyó tevékenység se, kivéve, ha intézményesült formában zajlik. Dogma szerint a kultúra befogadása se munka. Sok alkotóművész nyomorog, mert a kor embere nem becsüli munkának a műalkotást. Munkát végzek-e akkor, ha gyönyörködöm Jan van Eyck festményeiben, hallgatom Dohnányi zenéjét, elmegyek egy táncházba, operett előadásra, magyar nóta estre, kabaréra, elmerülök egy művészeti alkotó tábor világában, vagy éppen középkori lovagként felvonulok, vagy hívőként templomi szertartáson veszek részt?  
Néha az állam is elismeri a kultúra munka mivoltát, pl. a kafetériában, aminek bizonyos hányadát csak kultúrára költhetem. Lelke mélyén mindenki érzi, ahogy én vallom is, hogy a kultúra befogadása, megélése és továbbadása is munka, alkotó tevékenység, ami éppen annyira lényegi része az emberi életnek, mint a hétköznapi meló, de nem próbálom megmagyarázni, hogy hétköznapokban miért nem tekintjük munkának.  
A közfelfogás évtizedeken keresztül csak néhány szakmában (ügyvéd, tanár) ismerte el az otthoni munkát. Az önfenntartó gazdálkodást a szocializmus még csak-csak elismerte, de a mai jogrendünk hírből se ismeri. Ha van két méhcsaládod és öt tyúkod, akkora a bürokráciád, mintha árutermelő tőkés lennél. Az otthoni tevékenységet nem tekinti az állam munkának, pedig tudjuk, hogy a háziasszony/„háziúr” is munkát végez, amikor otthon neveli a gyereket, takarítja a lakását, bevásárol, gondozza a kertet és a jószágokat, ebédet főz, családi életet szervez, és este mesét mond.  
Szerencsére a világunk átalakul, és a háztartás vezetése mellé rész- vagy egész munkaidőben az otthon végzett munkahelyi munka is befér, és egy széles társadalmi réteg számára relativizálódik a munka és munkahely fogalma. Különben is, a robotok kiszorítják a kétkezi munkást az árutermelő és eszköz előállító gyárakból, és a kétkezi munka súlypontja áthelyeződik a szolgáltatások területére. Az ember-gép-áru láncolat helyébe az ember-robot-áru kapcsolat lép, és szélesedő körben van igény ember-ember-szolgáltatásra. Úgy képzeltük, hogy a robotizáció óriási munkaerő fölösleget, dologtalanul lézengő emberek tömegét teremti, ezzel szemben újra meg újra munkaerőhiányt tapasztalunk. Az emberi élet és kultúra újratermelése egyre több személyes jelentétet kíván, és ezek az emberek már nem a három évszázados kapitalista dogma szerinti munkát végzik.  
Nem puszta politikusi óhaj az erőszakszervezeti helyett a szolgáltató állam építése. Nincs is más választásunk, meg kell valósítani. A mostani világjárvány mutatja, hogy az egészségünkért hány embernek kell dolgoznia, és mekkora kapacitás tartalékra van szükség, hogy ne rendítse meg országunkat és a világgazdaságot a természet könyörtelen támadása. Az oktatásunk is differenciálódik. Hosszabb ideig, több embertől és egyre változatosabb módon tanulunk, hogy a társadalmi munkamegosztásban helyt tudjunk állni. Kinek hogy tetszik a könyörtelen vagy éppen gyönyörű valóságunk, de egész életünkben tanulunk, ami szintén munka, hiszen életünk és életfeltételeink megújítását szolgálja.  
És igen, oda térek vissza, hogy munka minden olyan tevékenységünk, ami az életünk feltételeinek és kultúránknak a megújítását szolgálja. Aki pedig ebben tevékenyen részt vállal, annak jár a Feltétel Nélküli Alapjövedelem, hogy emberhez méltó életet élhessen. A XXI. századi digitális világunk és a robotizáció megdönti a három évszázados kapitalista dogmákat, tágabb értelmet ad a munkának, de hogy az új dogmának mi lesz a tartalma, és mennyi szabadságot ad nekünk, az már csak rajtunk múlik. A szerző ökológus 
Szerző
Csuja László