Százötven éve, 1870. április 22-én született Vlagyimir Iljics Lenin, akinek nevéhez az elmúlt száz esztendőben annyi dicsőítő és gyalázkodó jelzőt ragasztottak. Csehovi hangulatú orosz nemesi családba született, s a magánéletében mindvégig megmaradt a polgári szokások és magaskultúra hívének. Tizenhét éves volt, amikor rajongva szeretett bátyját. Alekszandert összeesküvőként felakasztották a cári hatóságok. Ettől kezdve a cárizmus halálos ellenségének számított, és harminc évvel később döntő része volt annak véres bukásában. Egy ideig együtt politizált az orosz szociáldemokratákkal. De felismerte, hogy az orosz munkásosztály gyenge - nemcsak a Marx által megjövendölt proletárforradalomhoz, hanem még a nyugat-európai típusú munkásmozgalom megerősödéséhez is.
Legfontosabb politikai invenciója a "forradalmi élcsapat" elméletének megalkotása, s aztán a tényleges létrehozása volt. Ha az elnyomottak nem lázadnak fel maguktól, ha a demokratikus átalakulás lassú és bizonytalan, akkor egy szigorúan szervezett, hivatásos forradalmárokból álló, ideológiájában és tetteiben a vezetés parancsait könyörtelenül végrehajtó gárdának kell levezényelnie a forradalmat. Ebben rejlett sikerének titka. Ez a szervezett élcsapat vezette győzelemre 1917 őszén a bolsevik fordulatot, és nyerte meg aztán a szegényparasztság mozgósításával a polgárháborút a jobban felszerelt fehér és antant csapatokkal szemben.
De ugyanez az élcsapat még az életében kicsúszott a kezéből, a nála sokkal könyörtelenebb Sztálin eszközeként végzetesen eltorzította és meggyalázta mindazt, amit oly sokan reméltek az orosz forradalomtól. A demokratikus kontroll nélküli élcsapat kegyetlen elnyomógépezetté vált, amely idővel Lenin legtöbb munkatársát is kiirtotta. Akik ma gyűlölettel emlékeznek rá, azok elsősorban Sztálin elődjeként gondolnak rá. Akik mégis tisztelik az emlékét, azok úgy hiszik, hogy az elnyomást átmeneti eszköznek tekintette egy majdani humánus folytatáshoz, amelyből a huszas évek elejének páratlan kulturális virágzása némi kóstolót adott.
Mint a huszadik század több más, erősen vitatott személyiségét, őt is az első világháború utáni összeomlás röpítette a csúcsra. Már sohasem tudjuk megmondani, hogyan alakult volna a pályája, ha 1914-ben nem tör ki a békés polgári rendet elsöprő, borzalmas háború.