Olasz származású nagyanyja a kor divatjának megfelelően fehérítette természetesen barna arcbőrét és napernyőt hordott. Sem a nagyszülei, sem a szülei nem turistáskodtak, távol állt tőlük; hétvégenként általában a házvezetőnőjük főzte az ebédet. Amikor anyja ciánoztatta a foteljüket, a nagyapjáéknál a kihúzható ágyládában aludt – állítása szerint élete legjobb álmát. Három évesen még villamosozott a Köröndön keresztülhaladó járművön, emlékszik: magas volt számára a fellépő. Egy békebeli Philips világvevő rádiójuk is volt, ő pedig azt hitte, apró emberek muzsikálnak, beszélnek benne. A nyarakat a nagyszülők agárdi nyaralójában töltötte, ahonnan a nagyapjával gőzmozdonnyal húzott vonaton utaztak be Székesfehérvárra, hogy aztán ott a parki padon a boltban vásárolt kiflit, parizert, tejfölt jóízűen megegyék. Nem volt egybe-cipős hokikorcsolyája, csak cipőre-kurblizós; a Hortobágyot térdig érő, sűrű bozótdzsungelként képzelte el; 1956. október 24-én indult volna osztálykirándulásra, de a szülei már nem engedték el, az akkori újságok közül egy köteggel még ma is őriz.
A szavak embere, imádja a hidakat, a nyomdák „meghitt zaját”; szívesebben használja a „miatt”-ot a „végett”-nél; nem kér az áruházi ingyen kóstolókból; szívesen kipróbálná a hongkongi emeletes villamost; az elefántoknál csak a vízilovakat szereti jobban; Coca-Cola-párti; nem a gyorshajtás híve, de nem szereti a sebességkorlátozást; szerinte József Attila minden idők legjobb magyar költője.
E rövid és részleges biográfia Nádasdy Ádám „fényképalbumának” „félperceseiből” állítható össze, mint egyik lehetséges – „szortírozó” – olvasata a szerteágazó számosnak.
Történt, hogy a Kossuth Könyvkiadó elnök-vezérigazgatója, Kocsis András Sándor felkérte a 72 éves nyelvész-költőt, hogy a 10 éves Fortepan gyűjteményének 1890 és 1989 közti időszakából a minden egyes évhez Horváth Edit előválogatta 4-5 fotóból válasszon ki egyet-egyet, s írjon hozzájuk rövid szövegeket. Ennek eredménye ez az album, melynek az óbudai műtermi fényképész névjegye és a keletnémet turisták a budapesti NSZK-nagykövetség előtti hálózsákos tanyázása közti ívét ugyan a 100 év lineáris menete adja, ám a melléjük rendelt Nádasdy-gondolatok időben és képzeletben ezerfelé viszik a magyar állam-, ország-, politika-, település-, jármű- és közlekedés-, valamint magántörténelmet – legyen a képen egy pesti belvárosi épület, egy orosházi cukrászda, egy parasztcsalád, a koronaőrség, vagy Psota Irén.
A képek aprólékos vizsgálata beindítja az agy „erről az jut eszembe”-működését, és a széleskörű műveltség mellett a személyes emlékezet csapjai is megnyílnak (lásd fentebb). De Nádasdy irodalmárként is sziporkázik: van, hogy népszínművet rögtönöz egy 1925-ös cséplőgép melletti jelenetből; vagy egy kosárban csücsülő vidám kisbaba fotója láttán újrameséli Mikszáth Szent Péter esernyőjét. A kedvencem mégis a három kaját kunyeráló hízót etető falusi asszony 1918-as képe köré varázsolt családtörténeti „kisregény”.
A 100 év 100 képe és a mellettük szereplő 100 szöveg összjátékából inkább 100² gondolat indázik-burjánzik elő, amit aztán köbre emelhet az olvasói képzelet.
Infó: Nádasdy Ádám: 100 év – 100 kép – 100 gondolat (1890–1989), Kossuth Könyvkiadó, 2020. 207 o.
