Erzsi bögrével a kezében érkezik Katalin erdőszélen lévő házához. Katalinnak bőven volt ideje észrevenni, felkészülni a fogadására, de még csak nem is köszön neki. Fejét sem fordítja felé. Feji tovább a rénszarvast. De a rénszarvas tőgye nem rejt sok éltető nedűt, Katalinnak új jószágot kell befognia. Azt, amelyik az orosz gerendaház, az izba bejárata előtt legel. Erzsi mellett.
– Isten hozott, Jeliza – mondja kényszeredetten a házigazda.
– Jó munkát, Kátya.
Ez a valódi nevük, Jelizát Erzsinek, Kátyát Katalinnak a magyar hadifoglyok nevezték el.
– Mi járatban?
– Egy csupor muharkölesért. Tavaly karácsonykor kérted. És még nem adtad meg.
Bemennek a házzal egy tető alatt lévő fészerbe. Katalin nem muharkölest tölt, hanem tavaszi búzát. Ez értékesebb gabona, ezért egy kis híja marad a bögrének. Erzsi bámulja, aztán egy kendőkébe csavarja és a kosarába teszi.
Néznek egymásra. Katalin sóhajtva megkérdi:
– Innál egy kis kvászt?
A kvász állott. Azért Erzsi kér még. Katalin nem ad. Inkább támad:
– Te nem muharkölesért jöttél!
– Sándorért jöttem. És viszem is magammal. Hol van?
– Nem mondom meg.
– Nem is kell. Mivel minden jószág itt van, csak az erdőbe mehetett. Fáért vagy gombáért.
– Sándor engem választott! – kiáltja felugorva Katalin, mire a másik nő előkap a kosárkából egy kalapácsot, és olyat üt a házigazda halántékára, hogy az megtántorodik, kábultan tapogatni kezdi fejét, vérző szája szélét, majd elvágódik. Erzsi megvizsgálja a pulzusát. Nem halt meg. Felemeli újra a kalapácsot. De nem sújt le vele.
Sándor gombával degeszre tömött katonai málhazsákkal lép ki a fenyőóriások közül. És a kezében is gomba. Nyersen falja őket. Ez barbárságnak, cigánydolognak számított volna a Nyírségben, de az itteniektől átvették a magyar hadifoglyok. Remek a fővetlen gomba. Főleg, ha van hozzá egy kis tejföl. Ami most persze nincs, de Sándornak azért jó a kedve. Erzsit meglátva sem fejezi be a falatozást. Teli szájjal kérdezi:
– Hát te? Hozzám jöttél?
A ’14-ben fogságba esett magyarok mostanra mind megtanultak oroszul. Soknak már akcentusa sincs. A nyárligetiek kivételek. Az ő anyanyelvük (amit ők tirpáknak, esetleg tótnak, még ritkábban nyárligetszke narecsijének neveznek, de semmiképpen sem szlováknak) eleve érthető volt a helyiek számára, így nem fárasztották magukat a tanulással, csak a tótot elkezdték oroszosan ejteni. Sándor is ezt a keveréknyelvet használja most.
– Hozzád. Viszlek haza. Hozzám.
– Hm! – válaszol Sándor. Ami nem válasz. Katalinnal már jól megvan egy hónapja, de most bevillan, milyen élvezetes volt Erzsinek a mellét markolászni, az ágyékát tömködni. És hogy milyen remek pirogot meg pelmenyit tud készíteni a nő.
– Még meggondolom. Majd ha véget ér a háború. Addig úgyis…
– Nemrég még egy tányérból ettünk, egy korsóból ittunk. Ez semmi? Együtt vetettük a krumplit, a répát, a hagymát, és együtt is szedtük föl. Egy ágyban aludtunk. Ez semmi?
Sándornak jólesik éreznie, mennyire ragaszkodik hozzá a másik. Szokott is erre gondolni. Nyolc hadiözvegyet szédített el eddig, négy akarta megnyerni férjnek.
– Jól megvagyok Katalinnal is.
– A bujálkodás biztos jó vele. De csak az a fontos? Magyarországon más nem számított? Például a föld!
Magyarországon a föld volt a minden. A tirpákok szemében pedig még a mindennél is több. A szülők házassági tanácsa így szólt: „Egy szép, lutheránus tirpák lányt kell feleségül venni. Fontos, hogy szép legyen, mert akkor nem unod meg. És ha nem unod meg, nem fogod megcsalni, és így boldog lesz a családi életed. Fontos, hogy lutheránus legyen, mert az az igazi vallás, ezt mindenki tudja. És fontos, hogy tirpák lány legyen, mert az dolgos, beosztó és tud tirpákul. De ha egy lány több földet hoz a házasságba, mint amennyit te jussolsz majd tőlünk, akkor nem baj, ha lófejű, katolikus és sváb vagy bármilyen fajta, azt vedd el!”
– Én húsz gyeszjatyina legelőt kapok örökségül, és már a nevemen harmincnyolc szegény férjem után. És még huszonöt gyeszjatyina szántó. Mije van Katalinnak? Még a fele sem.
– Tehát megkaptad a férjedét?
– Igen. Halottnak nyilvánították. Három éve nincs hír róla. Német fogságban sincs.
Sándort mellbe vágja a sok föld képzete. Nem a legelőé, hanem a szántóé. (Bár Szibériában keserves a gabonatermesztés.) „Huszonöt gyeszjatyina az negyven kataszteri hold. És vagy ötvenöt-ötvennyolc kishold.
Ennyi földdel már bíró lehetnék a nyárligeti bokortanyákon. Ennyivel már meghiteleznének nekem egy cséplőgépet…”
Kellemes dolog belefeküdni a gazdagságba, de ahol a nő hozza a vagyont, ott a szája is nagy. Amit nem szeret a férfi. Meg egyébként sem jó egy nő első szavára elcsábulni.
– Nagy szántó, nagy legelő: ez szép. De nem hallottál a pétervári felfordulásról?
Ez most a legfőbb beszédtéma. Uljanov-Lenin megpuccsolta Kerenszkij kormányát.
Erzsi hevesen rázza a fejét Sándor felvetésére:
– A bolsevikokkal nincs baj. Békét kötnek. És a maguk munkájával boldoguló parasztok meg kozákok földjét nem bántják. Csak a korona, a grófok és az egyház birtokait veszik el.
– Lehet, de mi az, hogy a „szovjetek kezelésébe” mennek a birtokok? A szovjetek is afféle pétervári, hatalmi dolgok. Majd leküldenek a fővárosból intézőket, és azok csinálnak nagy állami gazdaságokat. És rátenyerelnek minden földre. Te meg mehetsz napszámba.
– Nem lesz így, mert akkor a bolsevikokat is elűzi a nép. Mint a cárt meg Kerenszkijt.
Sándor a fejét vakarja. Egyik percben felkoncolna minden istentagadó bolsevikot, a másik percben csatlakozna hozzájuk. És így van vele a többi hadifogoly is.
Erzsi látja a férfi ingadozását, és a legjobb pillanatban húz elő a kosárkából egy üveg vodkát.
A szibériai nők sosem szidták, köpdösték a magyar hadifoglyokat. Nem kapcsolták össze ezeket a fickókat azokkal, akik az ő testvérbátyjukra lőttek. Vittek nekik főtt krumplit, lepényt, cserébe kaptak töltényhüvelyből készített gyűrűket, játékokat. A férjeik ezt nem nézték jó szemmel. De idővel mindet besorozták. A foglyokat meg kiadták a paraszti gazdaságoknak. Mert valakinek meg kellett művelni a földecskét, gondozni kellett az állatokat. És akkor megjöttek a háborúban elesett hitvesekről az értesítések. Dermedtség. Aztán pánik. És férfivadászat.
A tajgában elfogadott, hogy az idegen, ha nincsenek otthon a háziak, a hideg elől meghúzhatja magát a portán. Ám Teréz (neki oroszul is ez a neve) és Olga (neki is) nem az ajtó mögötti padon, nem is a kemence mellett, hanem a nappali közepén, az ebédlőasztalnál ülnek.
– Nem hiányzik valami? – kérdi megérkezésekor mérgesen tudomásul véve a jelenlétüket Erzsi. – Mazsolás süteményt ne hozzak? Mazsola nincs benne, de édes répa van.
– Ezeknek is fhérfhi… az hiányzik – röhög a vodkával éppen végzett Sándor. Aztán meghajtja magát. – Isten hozta a hölgyeket az othhonuhunkban.
Olga megvetően néz a férfira. Teréz nyugtalanul. Aztán elönti a méreg, amit Erzsin tölt ki:
– Tudom, hogy elbántál szegény Kátyával. Már Podkameníjben van, a rendőrőrsön.
Erzsi megriad. Fél a rendőrtől és fél az ingatag Sándortól. De Sándor nem fogja fel, mi is történhetett Katalin-Kátya izbájában.
– Szegény Kátya… Ő mindenkivel, veled is csak jót tett – folytatja Teréz, pedig eredetileg hozzá indult, tőle akarta, akár erőszak árán is, visszaszerezni Sándort. Csak amikor a még vérző fejű nőtől értesült a történtekről, akkor jött rá, hogy immár alighanem Erzsi a fő ellenfél.
– Ha rendőr jön… – mondja vállat rántva Erzsi, de elgyengül a hangja. – Ha… majd akkor… az a mi dolgunk lesz. Most pedig a Mindenható nevében… – és Erzsi az ajtó felé mutat.
– Megyünk, megyünk… – nyugtatgatja gúnyosan Teréz. – De visszük Sándort is.
– Őt nem!
– De bizony! Te úgyis a hűvösre kerülsz, mit csinálna itt Sándor egyedül?
– Ez is a mi dolgunk. Egyébként miért nem kérdezed meg tőle, kit akar… – de már meg is bánja ezt az ajánlatot. Rosszat sejtően és lekicsinylően néz arra a férfira, akiért az előbb még kalapáccsal harcolt. S hogy még most is harcol, dühös magára, a világra, a Mindenhatóra. És legfőképp az eltűnt-meghalt férjére, aki ebbe a lehetetlen helyzetbe sodorta.
– Én nem megyek! – kurjant Sándor, s mikor Erzsi arcán átfut a hála halvány mosolya, hozzáteszi: – Vagyis ingyen nem! Erzsi huszonöt gyeszjatyina szántót hoz. Kinek van több? Lehet alkudozni rám!
A három nő arcára döbbenet ül ki. És Sándoréra is. Elszégyelli magát. Aztán mégis újra vihogni kezd. Kimenne a konyhába vodkáért, de Teréz elkapja a kezét.
– Nekem más van! És az többet ér! – kiáltja Teréz, s a férfi kezét a hasára helyezi. Sándor nem érti, miért. Aztán megérti.
Hátrébb lép. Méregeti a nő alakját. Tényleg mintha teltebb lenne.
– Fiút fogok neked szülni. Aztán még egyet. És amennyit akarsz.
Sándor újra, óvatosan megtapogatja a hasat.
– Nem mozog.
– Persze, hogy nem. De érezni, hogy ott van, hogy él. Nem érzed?
– De… igigighhen – és a férfiben összekeveredik az ittasság, a megdöbbenés és az öröm. – Hujj, ez már nagy dolog! Ha az embernek fijja születik!
Teréz háza az egyik legnagyobb Podkameníjben. Egy pétervári dekabristáé volt, aki vagyonát, családját, szolgálóit magával vihette a száműzetésbe. Kőalapon áll a gerendaház. Teréz férje lovakat tenyésztett, és kereskedett velük. Mégsem tudta baksissal elintézni a katonai felmentést. Azt azért igen, hogy a sereg tüzérhámos lovaihoz került. Balszerencséjére. Mert bár a tüzér előkelőbb a gyalogosnál, nem kell neki szuronnyal rohamozni, szögesdróton átgázolni, kézitusát vívni, a tüzérekre fenik a fogukat az ellenfél tüzérei. Teréz férjének állását telibe találta egy osztrák-magyar szolgálatban lévő Škoda nehézlöveg. Meg sem próbálták a katonák maradványait összeszedni.
Teréz borscsot tesz az asztalra. Mellé tejfölt, ecetet, fűszereket. És citromillatú fekete kenyeret. Este van. Sándor már kijózanodott és megéhezett. Nem vodkára, hanem húsra vágyik. Asszonyi húsra, amit meg fog kapni. És tyúkhúsra, ami benne van a levesben.
Jó dolog meleg levest kanalazni a meleg szobában, és nézni a kinti hideget.
Terézt és Sándort reggel Olga teával várja. Kiönti nekik a závárkát, vagyis a teaesszenciát, és szibériai módra, erdei lekvárt tesz bele, majd felönti forró vízzel.
Sándornak kéjes gondolatai támadnak a sürgölődő Olgát látva.
Teréznek sötét gondolatai támadnak a sürgölődő Olgát látva.
A hadifoglyok becserkészése mellett a szibériai özvegyeknek van még egy megoldása a férfihiányra: összeköltözni egy másik nővel. Közös házba, közös ágyba. Nem új dolog ez.
Az ablakot pucoló Olgát hosszan nézi Teréz. Nem vágyakozva, csak türelmetlenül.
– Hagyd már azt az átkozott ablakot! Ide figyelj! – mondja Teréz, de direkt jó, hogy háttal van neki a másik nő, így elkezdheti: – Olga, menj el innen! Költözz anyádékhoz! Kapsz tőlem kását, olajat, egy tucat csirkét. Megdolgoztál érte.
– De hát azt mondtad, mi hárman… együtt. Kell Sándor, mert a gyereknek kell apa, de hogy én is… hogy hárman…
– Nem jó dolog ez így. Hárman nem. Te meg én, az sem volt jó. Délig menj el!
Olga délben elmegy. Amikor az utca végére ér, elkezd esni a hó. Október vége lévén már itt az ideje. Olga arra gondol, bárcsak elpusztulna a világ. És főleg ez az átkozott Podkameníj, benne ezzel az átkozott utcával, és azzal a nagy házzal.
Látja megérkezni Sándort. Olga visszamegy az otthonához. Amit el kellett hagynia, így már nem az otthona. Hanem egy istálló. Mint ahogy tényleg az, mert a hátsó traktusban van négy boksz a legnemesebb lovak számára. Persze nincs már ló. Olga az udvarról benéz a nappaliba. Nem lát semmit. Bemegy az istállóba. Gyufát gyújt, és a régi szalma alá tartja. Imádkozik, hogy ne erősödjön a havazás, mert az eloltaná a lángoló portát. Isten nem hallgatja meg: a hó már szinte szakad, a szalmán meg csak pár lángocska ugrál. És azok is elfáradnak, elnyugszanak. A nő újabb gyufaszálat gyújt meg. És az eredmény ismét csak apró lángocskák. Meg keserű szalmafüst. Ami könnyet csal a szemébe.
