Csabai László: Ínség

Publikálás dátuma
2020.04.25. 11:30

„Olga délben elmegy. Amikor az utca végére ér, elkezd esni a hó. Október vége lévén már itt az ideje.”
Erzsi bögrével a kezében érkezik Katalin erdőszélen lévő házához. Katalinnak bőven volt ideje észrevenni, felkészülni a fogadására, de még csak nem is köszön neki. Fejét sem fordítja felé. Feji tovább a rénszarvast. De a rénszarvas tőgye nem rejt sok éltető nedűt, Katalinnak új jószágot kell befognia. Azt, amelyik az orosz gerendaház, az izba bejárata előtt legel. Erzsi mellett. – Isten hozott, Jeliza – mondja kényszeredetten a házigazda. – Jó munkát, Kátya. Ez a valódi nevük, Jelizát Erzsinek, Kátyát Katalinnak a magyar hadifoglyok nevezték el. – Mi járatban? – Egy csupor muharkölesért. Tavaly karácsonykor kérted. És még nem adtad meg. Bemennek a házzal egy tető alatt lévő fészerbe. Katalin nem muharkölest tölt, hanem tavaszi búzát. Ez értékesebb gabona, ezért egy kis híja marad a bögrének. Erzsi bámulja, aztán egy kendőkébe csavarja és a kosarába teszi. Néznek egymásra. Katalin sóhajtva megkérdi: – Innál egy kis kvászt? A kvász állott. Azért Erzsi kér még. Katalin nem ad. Inkább támad: – Te nem muharkölesért jöttél! – Sándorért jöttem. És viszem is magammal. Hol van? – Nem mondom meg. – Nem is kell. Mivel minden jószág itt van, csak az erdőbe mehetett. Fáért vagy gombáért. – Sándor engem választott! – kiáltja felugorva Katalin, mire a másik nő előkap a kosárkából egy kalapácsot, és olyat üt a házigazda halántékára, hogy az megtántorodik, kábultan tapogatni kezdi fejét, vérző szája szélét, majd elvágódik. Erzsi megvizsgálja a pulzusát. Nem halt meg. Felemeli újra a kalapácsot. De nem sújt le vele. Sándor gombával degeszre tömött katonai málhazsákkal lép ki a fenyőóriások közül. És a kezében is gomba. Nyersen falja őket. Ez barbárságnak, cigánydolognak számított volna a Nyírségben, de az itteniektől átvették a magyar hadifoglyok. Remek a fővetlen gomba. Főleg, ha van hozzá egy kis tejföl. Ami most persze nincs, de Sándornak azért jó a kedve. Erzsit meglátva sem fejezi be a falatozást. Teli szájjal kérdezi: – Hát te? Hozzám jöttél? A ’14-ben fogságba esett magyarok mostanra mind megtanultak oroszul. Soknak már akcentusa sincs. A nyárligetiek kivételek. Az ő anyanyelvük (amit ők tirpáknak, esetleg tótnak, még ritkábban nyárligetszke narecsijének neveznek, de semmiképpen sem szlováknak) eleve érthető volt a helyiek számára, így nem fárasztották magukat a tanulással, csak a tótot elkezdték oroszosan ejteni. Sándor is ezt a keveréknyelvet használja most. – Hozzád. Viszlek haza. Hozzám. – Hm! – válaszol Sándor. Ami nem válasz. Katalinnal már jól megvan egy hónapja, de most bevillan, milyen élvezetes volt Erzsinek a mellét markolászni, az ágyékát tömködni. És hogy milyen remek pirogot meg pelmenyit tud készíteni a nő. – Még meggondolom. Majd ha véget ér a háború. Addig úgyis… – Nemrég még egy tányérból ettünk, egy korsóból ittunk. Ez semmi? Együtt vetettük a krumplit, a répát, a hagymát, és együtt is szedtük föl. Egy ágyban aludtunk. Ez semmi? Sándornak jólesik éreznie, mennyire ragaszkodik hozzá a másik. Szokott is erre gondolni. Nyolc hadiözvegyet szédített el eddig, négy akarta megnyerni férjnek. – Jól megvagyok Katalinnal is. – A bujálkodás biztos jó vele. De csak az a fontos? Magyarországon más nem számított? Például a föld! Magyarországon a föld volt a minden. A tirpákok szemében pedig még a mindennél is több. A szülők házassági tanácsa így szólt: „Egy szép, lutheránus tirpák lányt kell feleségül venni. Fontos, hogy szép legyen, mert akkor nem unod meg. És ha nem unod meg, nem fogod megcsalni, és így boldog lesz a családi életed. Fontos, hogy lutheránus legyen, mert az az igazi vallás, ezt mindenki tudja. És fontos, hogy tirpák lány legyen, mert az dolgos, beosztó és tud tirpákul. De ha egy lány több földet hoz a házasságba, mint amennyit te jussolsz majd tőlünk, akkor nem baj, ha lófejű, katolikus és sváb vagy bármilyen fajta, azt vedd el!” – Én húsz gyeszjatyina legelőt kapok örökségül, és már a nevemen harmincnyolc szegény férjem után. És még huszonöt gyeszjatyina szántó. Mije van Katalinnak? Még a fele sem. – Tehát megkaptad a férjedét? – Igen. Halottnak nyilvánították. Három éve nincs hír róla. Német fogságban sincs. Sándort mellbe vágja a sok föld képzete. Nem a legelőé, hanem a szántóé. (Bár Szibériában keserves a gabonatermesztés.) „Huszonöt gyeszjatyina az negyven kataszteri hold. És vagy ötvenöt-ötvennyolc kishold. Ennyi földdel már bíró lehetnék a nyárligeti bokortanyákon. Ennyivel már meghiteleznének nekem egy cséplőgépet…” Kellemes dolog belefeküdni a gazdagságba, de ahol a nő hozza a vagyont, ott a szája is nagy. Amit nem szeret a férfi. Meg egyébként sem jó egy nő első szavára elcsábulni. – Nagy szántó, nagy legelő: ez szép. De nem hallottál a pétervári felfordulásról? Ez most a legfőbb beszédtéma. Uljanov-Lenin megpuccsolta Kerenszkij kormányát. Erzsi hevesen rázza a fejét Sándor felvetésére: – A bolsevikokkal nincs baj. Békét kötnek. És a maguk munkájával boldoguló parasztok meg kozákok földjét nem bántják. Csak a korona, a grófok és az egyház birtokait veszik el. – Lehet, de mi az, hogy a „szovjetek kezelésébe” mennek a birtokok? A szovjetek is afféle pétervári, hatalmi dolgok. Majd leküldenek a fővárosból intézőket, és azok csinálnak nagy állami gazdaságokat. És rátenyerelnek minden földre. Te meg mehetsz napszámba. – Nem lesz így, mert akkor a bolsevikokat is elűzi a nép. Mint a cárt meg Kerenszkijt. Sándor a fejét vakarja. Egyik percben felkoncolna minden istentagadó bolsevikot, a másik percben csatlakozna hozzájuk. És így van vele a többi hadifogoly is. Erzsi látja a férfi ingadozását, és a legjobb pillanatban húz elő a kosárkából egy üveg vodkát. A szibériai nők sosem szidták, köpdösték a magyar hadifoglyokat. Nem kapcsolták össze ezeket a fickókat azokkal, akik az ő testvérbátyjukra lőttek. Vittek nekik főtt krumplit, lepényt, cserébe kaptak töltényhüvelyből készített gyűrűket, játékokat. A férjeik ezt nem nézték jó szemmel. De idővel mindet besorozták. A foglyokat meg kiadták a paraszti gazdaságoknak. Mert valakinek meg kellett művelni a földecskét, gondozni kellett az állatokat. És akkor megjöttek a háborúban elesett hitvesekről az értesítések. Dermedtség. Aztán pánik. És férfivadászat. A tajgában elfogadott, hogy az idegen, ha nincsenek otthon a háziak, a hideg elől meghúzhatja magát a portán. Ám Teréz (neki oroszul is ez a neve) és Olga (neki is) nem az ajtó mögötti padon, nem is a kemence mellett, hanem a nappali közepén, az ebédlőasztalnál ülnek. – Nem hiányzik valami? – kérdi megérkezésekor mérgesen tudomásul véve a jelenlétüket Erzsi. – Mazsolás süteményt ne hozzak? Mazsola nincs benne, de édes répa van. – Ezeknek is fhérfhi… az hiányzik – röhög a vodkával éppen végzett Sándor. Aztán meghajtja magát. – Isten hozta a hölgyeket az othhonuhunkban. Olga megvetően néz a férfira. Teréz nyugtalanul. Aztán elönti a méreg, amit Erzsin tölt ki: – Tudom, hogy elbántál szegény Kátyával. Már Podkameníjben van, a rendőrőrsön. Erzsi megriad. Fél a rendőrtől és fél az ingatag Sándortól. De Sándor nem fogja fel, mi is történhetett Katalin-Kátya izbájában. – Szegény Kátya… Ő mindenkivel, veled is csak jót tett – folytatja Teréz, pedig eredetileg hozzá indult, tőle akarta, akár erőszak árán is, visszaszerezni Sándort. Csak amikor a még vérző fejű nőtől értesült a történtekről, akkor jött rá, hogy immár alighanem Erzsi a fő ellenfél. – Ha rendőr jön… – mondja vállat rántva Erzsi, de elgyengül a hangja. – Ha… majd akkor… az a mi dolgunk lesz. Most pedig a Mindenható nevében… – és Erzsi az ajtó felé mutat. – Megyünk, megyünk… – nyugtatgatja gúnyosan Teréz. – De visszük Sándort is. – Őt nem! – De bizony! Te úgyis a hűvösre kerülsz, mit csinálna itt Sándor egyedül? – Ez is a mi dolgunk. Egyébként miért nem kérdezed meg tőle, kit akar… – de már meg is bánja ezt az ajánlatot. Rosszat sejtően és lekicsinylően néz arra a férfira, akiért az előbb még kalapáccsal harcolt. S hogy még most is harcol, dühös magára, a világra, a Mindenhatóra. És legfőképp az eltűnt-meghalt férjére, aki ebbe a lehetetlen helyzetbe sodorta. – Én nem megyek! – kurjant Sándor, s mikor Erzsi arcán átfut a hála halvány mosolya, hozzáteszi: – Vagyis ingyen nem! Erzsi huszonöt gyeszjatyina szántót hoz. Kinek van több? Lehet alkudozni rám! A három nő arcára döbbenet ül ki. És Sándoréra is. Elszégyelli magát. Aztán mégis újra vihogni kezd. Kimenne a konyhába vodkáért, de Teréz elkapja a kezét. – Nekem más van! És az többet ér! – kiáltja Teréz, s a férfi kezét a hasára helyezi. Sándor nem érti, miért. Aztán megérti. Hátrébb lép. Méregeti a nő alakját. Tényleg mintha teltebb lenne. – Fiút fogok neked szülni. Aztán még egyet. És amennyit akarsz. Sándor újra, óvatosan megtapogatja a hasat. – Nem mozog. – Persze, hogy nem. De érezni, hogy ott van, hogy él. Nem ­érzed? – De… igigighhen – és a férfiben összekeveredik az ittasság, a megdöbbenés és az öröm. – Hujj, ez már nagy dolog! Ha az embernek fijja születik! Teréz háza az egyik legnagyobb Podkameníjben. Egy pétervári dekabristáé volt, aki vagyonát, családját, szolgálóit magával vihette a száműzetésbe. Kőalapon áll a gerendaház. Teréz férje lovakat tenyésztett, és kereskedett velük. Mégsem tudta baksissal elintézni a katonai felmentést. Azt azért igen, hogy a sereg tüzérhámos lovaihoz került. Balszerencséjére. Mert bár a tüzér előkelőbb a gyalogosnál, nem kell neki szuronnyal rohamozni, szögesdróton átgázolni, kézitusát vívni, a tüzérekre fenik a fogukat az ellenfél tüzérei. Teréz férjének állását telibe találta egy osztrák-magyar szolgálatban lévő Škoda nehézlöveg. Meg sem próbálták a katonák maradványait összeszedni. Teréz borscsot tesz az asztalra. Mellé tejfölt, ecetet, fűszereket. És citromillatú fekete kenyeret. Este van. Sándor már kijózanodott és megéhezett. Nem vodkára, hanem húsra vágyik. Asszonyi húsra, amit meg fog kapni. És tyúkhúsra, ami benne van a levesben. Jó dolog meleg levest kanalazni a meleg szobában, és nézni a kinti hideget. Terézt és Sándort reggel Olga teával várja. Kiönti nekik a závárkát, vagyis a teaesszenciát, és szibériai módra, erdei lekvárt tesz bele, majd felönti forró vízzel. Sándornak kéjes gondolatai támadnak a sürgölődő Olgát látva. Teréznek sötét gondolatai támadnak a sürgölődő Olgát látva. A hadifoglyok becserkészése mellett a szibériai özvegyeknek van még egy megoldása a férfihiányra: összeköltözni egy másik nővel. Közös házba, közös ágyba. Nem új dolog ez. Az ablakot pucoló Olgát hosszan nézi Teréz. Nem vágyakozva, csak türelmetlenül. – Hagyd már azt az átkozott ablakot! Ide figyelj! – mondja Teréz, de direkt jó, hogy háttal van neki a másik nő, így elkezdheti: – Olga, menj el innen! Költözz anyádékhoz! Kapsz tőlem kását, olajat, egy tucat csirkét. Megdolgoztál érte. – De hát azt mondtad, mi hárman… együtt. Kell Sándor, mert a gyereknek kell apa, de hogy én is… hogy hárman… – Nem jó dolog ez így. Hárman nem. Te meg én, az sem volt jó. Délig menj el! Olga délben elmegy. Amikor az utca végére ér, elkezd esni a hó. Október vége lévén már itt az ideje. Olga arra gondol, bárcsak elpusztulna a világ. És főleg ez az átkozott Podkameníj, benne ezzel az átkozott utcával, és azzal a nagy házzal. Látja megérkezni Sándort. Olga visszamegy az otthonához. Amit el kellett hagynia, így már nem az otthona. Hanem egy istálló. Mint ahogy tényleg az, mert a hátsó traktusban van négy boksz a legnemesebb lovak számára. Persze nincs már ló. Olga az udvarról benéz a nappaliba. Nem lát semmit. Bemegy az istállóba. Gyufát gyújt, és a régi szalma alá tartja. Imádkozik, hogy ne erősödjön a havazás, mert az eloltaná a lángoló portát. Isten nem hallgatja meg: a hó már szinte szakad, a szalmán meg csak pár lángocska ugrál. És azok is elfáradnak, elnyugszanak. A nő újabb gyufaszálat gyújt meg. És az eredmény ismét csak apró lángocskák. Meg keserű szalmafüst. Ami könnyet csal a szemébe.
Szerző

Michelle McNamara: Eltűnök a sötétben – Egy nő megállíthatatlan hajszája a Kaliforniai Gyilkos után (Részlet a regényből)

Publikálás dátuma
2020.04.25. 10:40

Fotó: Markus Henttonen / Cultura Creative
„Az erőszakos elkövetők többsége átgondolatlan, rendszertelen, így hamar el is kapják őket. A gyilkosságok jelentős részét olyan emberek követik el, akik ismerik az áldozatot, és hiába próbálják meg átverni a rendőrséget, ezeket az elkövetőket szinte minden alkalommal azonosítják és letartóztatják. A bűnözők nagyon kis hányada, mindössze talán öt százaléka jelenti az igazi kihívást.”
Manuela hason feküdt az ágyon egy félig felhúzott hálózsákban – néha abban aludt, ha fázott –, barna velúrköntösbe bugyolálva. Sebek vöröslöttek a csuklója és a bokája körül, annak a bizonyítéka, hogy megkötözték, majd leszedték róla a kötelet. A hátsó tolóajtótól mindössze két lépésre egy nagyobb csavarhúzó hevert a betonozott verandán. A tolóajtó zárszerkezetét felfeszítették. A negyvennyolc centi átmérőjű tévét kicipelték a házból a kert délnyugati sarkába, a magas fakerítés mellé. A kerítés sarka kissé szétnyílt, mintha valaki nekiesett vagy nekiugrott volna. A helyszínelők apró körmintázatú cipőnyomokat találtak az első és hátsó kertben, valamint a ház keleti oldalán található gázórán is. Az első furcsaság, ami felkeltette a nyomozók érdeklődését, az volt, hogy az egyetlen fényforrás a hálószobában a fürdőszoba fénye volt. Erről megkérdezték Davidet is, aki Manuela szüleinél tartózkodott éppen, rokonok és barátok körében próbálták feldolgozni a történteket és vigaszt nyújtani egymásnak. A nyomozók feljegyezték, hogy David megtört és zavarodott volt a kihallgatás során, a gyász miatt folyton elkalandoztak a gondolatai, a válaszai nem voltak koherensek, hamar témát váltott, a fényforrással kapcsolatos kérdés pedig teljesen összezavarta. – Hol van a lámpa? – kérdezte. Egy négyszögletes talapzatú és króm ágyúgolyót formázó burájú lámpa hiányzott az ágy bal oldalán álló hifiről. A lámpa hiányából a rend­őrség következtetni tudott, hogy mi lehetett az a nehéz tárgy, amivel Manuelát agyonverték. Megkérdezték Davidtől, hogy tudja-e, miért nincs szalag az üzenetrögzítőben. A férfi megdöbbent, majd megrázta a fejét, végül arra jutott, és ezt a rendőröknek is elmondta, hogy az, aki meggyilkolta Manuelát, minden bizonnyal üzenetet hagyott a készüléken. A helyszín rettentően furcsa volt. Retten­tően furcsa volt Irvine városának, ahol a bűnözés alig volt jelen. Rettentően furcsa volt az irvine-i rendőrkapitányságnak, mert egyesek úgy érezték, a helyszínt megrendezték. A néhány hiányzó ékszer és a kertbe kicipelt tévé betörésre vall, de melyik betörő hagyja a kertben a csavarhúzóját? Az is eszükbe jutott, hogy a gyilkost Manuela nagyon is jól ismerhette. A férje a kórházban töltötte az éjszakát. Manuela áthívta az egyik férfi ismerősét, aki aztán rátámadt a nőre, kitépte az üzenetrögzítőből a szalagot, mert rajta van a hangja, kifeszítette a hátsó ajtót, majd az eldobott csavarhúzóval tette teljessé a díszletet. Mások azonban kételkedtek abban, hogy Manuela ismerhette a támadóját. A test megtalálását követő napon az irvine-i rendőrség kihallgatta Davidet a kapitányságon. Megkérdezték, hogy volt-e már korábban is problémájuk besurranó tolvajokkal. David elgondolkozott, majd eszébe jutott egy három-négy hónappal korábbi eset. 1980 októberében vagy novemberében lábnyomokat talált a kertben, amit nem tudott megmagyarázni. A mintázat alapján David úgy vélte, teniszcipőben járta körbe valaki a házat és a hátsó kertet. A nyomozók David elé toltak egy papírlapot, és megkérték, hogy rajzolja le lehetőleg minél pontosabban a cipőnyom mintázatát. David gyorsan, szórakozottan, kimerülten leskiccelte a mintát. Azt nem tudhatta, hogy a rendőrségnek van Manuela gyilkosának lábnyomáról egy gipszlenyomata a támadás éjszakájáról. David visszaadta a papírlapot, amelyre egy jobb cipő talpát rajzolta le, a mintázat apró körökből állt. A rendőrség megköszönte David segítségét, és hazaengedték. A rendőrség összevetette a rajzot a gipszlenyomattal. A minta egyezett. Az erőszakos elkövetők többsége átgondolatlan, rendszertelen, így hamar el is kapják őket. A gyilkosságok jelentős részét olyan emberek követik el, akik ismerik az áldozatot, és hiába próbálják meg átverni a rendőrséget, ezeket az elkövetőket szinte minden alkalommal azonosítják és letartóztatják. A bűnözők nagyon kis hányada, mindössze talán öt százaléka jelenti az igazi kihívást. Ők azok, akik előre megtervezik a bűntettet, és haragjukat nem színezi megbánás. Manuela meggyilkolása ez utóbbinak a jegyeit viseli magán. A gyilkos megkötözte a nőt, majd eltávolította a kötelékeket. A fejsérülés brutális volt. A körmintás lábnyomok előfordulása közötti hónapok pedig arra utaltak, hagy valaki már hosszú ideje ólálkodott a ház körül, valaki, akinek a brutalitását és a terveit csak önmaga ismerte. Február hetedikén, szombaton, dél magasságában, miután a rendőrség már huszonnégy órája a nyomokat vizsgálta, még egyszer átfésülte a házat, majd törvényesen is visszaadta azt Davidnek. Ekkoriban még nem voltak hivatásos helyszíni takarítók. Kormos ujjnyomok borították a kilincseket, David és Manue­la franciaágyának matraca itt-ott lyukas volt, ahol a helyszínelők bizonyítékként kivágtak belőle egy darabot, az ágyat és mögötte a falat vér borította. Drew, aki rendőrnek készült, tudta, hogy ő lesz az első választás a ház kitakarítására, és önként ajánlkozott rá, úgy érezte, ennyivel tartozik a bátyjának. Tíz évvel korábban az apja, Max Witthuhn bezárta magát a házuk egyik szobájába, mi­után összeszólalkozott a feleségével. Drew ekkor nyolcadikos volt, és éppen egy iskolai bulin vett részt. A tizennyolc éves David, a legidősebb gyermek törte be az ajtót, miután a puskalövés hangja betöltötte a házat. David a testével takarta a látványt a család többi tagja elől, miközben csak ő látta, hogy mi maradt meg az apja szétdurrant agyából. Mindez két héttel karácsony előtt történt. Az élmény megfosztotta Davidet mindennemű biztonságérzettől, utána képtelen volt kitörni a bizonytalanságból. A szája néha mosolyra húzódott, de a tekintete sosem. Aztán összehozta a sors Manuelával, és ismét biztos talajon állt az élete. Manuela esküvői fátyla ott lógott a hálószobájuk ajtaján. A rendőrség arra gondolt, hogy talán ez is egy nyom lehet, megkérdezte erről is Davidet. A férfi elmondta, hogy a felesége mindig is ott tartotta a fátylat, egyike volt ritka szentimentális megnyilvánulásainak. A fátyol bepillantást engedett Manuela gyengédebb énjébe, amit olyan kevesen ismertek – és már nem is fognak megismerni. Drew menyasszonya, aki nővérnek tanult, felajánlotta, hogy segít a helyszín feltakarításában. Később két gyermekük lesz, huszonnyolc éves házasságuk pedig válással ér véget. Drew azonban kapcsolatuk mélypontján sem feledkezett meg a felesége váratlan segítségéről, ami egy elmondhatatlanul kedves gesztus volt a részéről. Több üveg hipót és több vödör vizet vittek a házhoz, majd felhúzták a sárga gumikesztyűket. A munka kemény volt, de Drew arca kifejezéstelen, a tekintete pedig száraz maradt. Próbált úgy tekinteni az esetre, mint egy lehetőségre, amiből tanulhat. A rendőrségi munkához elengedhetetlen a hűvös, távolságtartó gondolkodás. Akkor is, amikor az ember a sógornője vérét mossa le a réz ágykeretről. David és a menyasszonya alig három óra alatt megszabadította a házat az erőszak minden nyomától, és kitakarítottak, hogy David visszatérhessen. Miután végeztek, Drew visszapakolta a megmaradt tisztítószereket a csomagtartójába, majd beült a volán mögé. Éppen rá akarta volna fordítani a slusszkulcsot, amikor megtorpant és összerezzent, mintha csak egy hatalmasat kellene tüsszentenie. Furcsa, elfojthatatlan érzés lett úrrá rajta, talán a kimerültség lehetett az oka. Nem fog sírni. Ez nem azt jelentette. Nem is emlékszik arra, hogy mikor sírt utoljára. Ő nem olyan volt. Aztán a ház felé fordította a fejét. Eszébe jutott az első alkalom, amikor eljött ide, hogy mi járt a fejében, amikor a kocsiban ülve a bátorságát szedte össze, hogy becsöngessen. A bátyámnak tényleg minden összejött. Ezzel az eddig elfojtott zokogás utat tört magának, képtelen volt tovább harcolni ellene. Drew a kormánynak szorította a homlokát, és sírt. Nem úgy, mint amikor az ember torkát szorongatja a sírás, hanem mint amikor rászakad az emberre a gyász, öntudatlanul, kimosva önmagából mindent. A kocsi belseje ammóniá­tól bűzlött. A vértől még napokig gyászkeretes lesz a körme. Végül aztán sikerült összeszednie magát. Volt nála egy apró tárgy, amit át kellett adnia a helyszínelőknek. Az ágy alatt találta, valószínűleg ők nem vették észre. Egy darabka Manuela koponyájából. Beke Cz. Zsolt fordítása

Egy rejtélyes bűnöző

ötvenbetöréses nemi erőszakot követett el és legalább tíz embert gyilkolt meg Kalifornia városaiban az 1970-es évek végétől több mint tíz éven át. A pszichopata ragadozó titokban figyelte meg kiszemelt ál­dozatait, majd a kertvárosi házakba behatolva éjszaka, a hálószobájukban támadta meg őket. Maszkban, gyakran félmeztelenül, kést szorítva a torkuknak. Az elkövetőt a legjobb detektívek és rendőrök sem tudták azonosítani és elkapni. Három évtizeddel később Michelle McNamara bűnügyekkel foglalkozó újságíró eredt a Kaliforniai Gyilkos nyomába, azonban váratlanul meghalt, mielőtt befejezhette volna a könyvet, így nem élhette meg a gyilkos letartóztatását sem. A kötet egyszerre izgalmas nyomozás és pillanatkép egy korról. Megismerjük az áldozatokat, a rendőröket, valamint betekintést nyerünk a nyomozás részleteibe, és hogy az eset miként változtatta meg a modern bűnüldözést. A most magyarul az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent könyvből az HBO készített dokumentumfilm-sorozatot – várhatóan nyári premierrel.

Michelle McNamara

(1970–2016) újságíró, a True Crime Diary oldal szerzője; tévésorozatok próbaepizódjait és forgatókönyveket értékesített az ABC és a Fox csatornáknak, valamint a Paramountnak, továbbá konzulensként dolgozott az NBC Dateline című műsoránál. Férjével, Patton Oswalt komikussal és lányával Los Angelesben élt.

Benedek Szabolcs: Mi értelme volt a lóvasútnak?

Publikálás dátuma
2020.04.25. 10:07

Fotó:
„Sándor csodálkozva fölemelte a fejét. Nem vette észre, hogy hangosan kimondta a kérdést. Azt se tudta hirtelenjében, merre van.”
A Nagyvárad téri metrómegálló felső szintjén – ami egy vonalba esik az aluljárószinttel – óriási, szépia színű fotók láthatók a régi Budapestről. Kevesen veszik észre őket. Az állomásnak ez a fertálya nem esik útba a metróval közlekedőknek, mivel az első lépcsőről lehet a leggyorsabban megközelíteni a peront és távozni a beérkező szerelvényről. Ez a felső szint olyan, akár egy terasz. Mármint egy jókora terasz, hiszen a budapesti metrómegállók többsége gigantikus építmény. Legalábbis azokhoz a metrómegállókhoz képest, amelyek például Párizsban, Rómában, Barcelonában, Londonban vagy Európa más nagyvárosaiban vannak. Azokat funkcionálisan alakították ki, úgy, hogy a peronokat szűk alagutakon keresztül lehet megközelíteni. Nem úgy, mint Budapesten, ahol jellemzően hatalmas tereket hoztak létre a föld alatt. Sándor nem értette, hogy miért. Mint ahogy azt se tudta, miként kerültek ezek a régi Budapestet ábrázoló fotók a Nagyvárad téri aluljáróba. Persze némi kutakodással utána lehetne nézni, akár az interneten, akár egy illetékes, avagy a témában járatos személy megkérdezésével. Ám Sándor nem akart utánajárni. Gyerekkorától fogva megszokta, hogy kérdéseivel falakba ütközik. Hiába próbálta például annak idején megtudni, hogy miért van az, hogy ha a szoba egy pontján megnyomunk egy kapcsolót, akkor a plafonon világítani kezd egy lámpa, vagy miként kerül a víz a csövekbe, ahonnét a csapon keresztül távozik. Amikor erről faggatta az anyját, ő annyit mondott, hogy most nem ér rá elmagyarázni. Különben is, ha Sándor nagyobb lesz, meg fogja érteni. Tanulja majd az iskolában. Hiába próbált odafigyelni a tananyagra, Sándor ott se kapott a kérdéseire válaszokat. Kicsivel nagyobbacska fejjel arról érdeklődött, hogy egyáltalán, hogyan lehetséges az, hogy a világűr végtelen, merthogy ő nem bírja elképzelni, hogy csak megyünk, megyünk az űrben, és annak sose lesz vége. Meg hát mi az, hogy az idő valamikor régen, egy hatalmas robbanás után, a világegyetem születésével párhuzamosan elkezdődött, na de mégis, mi volt azelőtt. Ilyenkor a tanár leültette, és azt mondta neki, hogy még ráér ilyenekkel foglalkozni, egyelőre inkább a leckét kellene megírnia rendesen. Egyébként meg ez a felelet sajnos egyes. Így aztán Sándor leszokott arról, hogy a kérdéseit föltegye. Minek, ha úgyse kap rájuk feleletet. A kérdések egyre csak gyűltek és gyűltek. Sándor időnként úgy érezte, hogy szétmegy a feje tőlük. Ami amúgy is gyakran fájt. Mintha folyamatosan ott zakatolt volna benne megannyi kérdőjel. Próbálta őket időnként elcsitítani. Amikor leszállt a metróról a Nagyvárad téren, mielőtt hazafelé irányozta lépteit, végignézte a hatalmasra nagyított régi fotográ­fiákat. Egytől egyig, alaposan, mindet. Körbejárta a teraszt, nem hagyott ki egyet se közülük. Ám a kérdések továbbra is csak sorakoztak. Arra például, hiába törte a fejét, miközben hosszan nézte a régi képeket, ugyancsak nem bírt rájönni, hogy miért kellett a kocsikat annak idején sínekre tenni. A villamos, az egy dolog, azt szerette is Sándor, szívesen üldögélt rajta. Na de hát az árammal működik, és az áramot szállító vezeték meghatározza, hogy merre mozoghat. A ló viszont akármerre elhúzhatja a kocsit. Mi értelme volt a lóvasútnak? – Hogy mit mondasz, tesó? Sándor csodálkozva fölemelte a fejét. Nem vette észre, hogy hangosan kimondta a kérdést. Azt se tudta hirtelenjében, merre van. Pár órával ezelőtt fölült a Nagykörúton végigsuhanó villamosra. Ha valamelyik végállomáson leparancsolták a szerelvényről, néhány perccel később visszakapaszkodott rá annak indulása előtt. És mindig törekedett arra, hogy legyen ülőhelye. Amióta az anyja egyszer régen rászólt, hogy próbáljon már meg egyenesen, mozdulatlanul állni, vagy ha nem képes rá, akkor inkább üljön, mert ez a hintázás mindenkit idegesít, Sándor mindenhova leült. A Nagyvárad téren is úgy nézte a képeket, hogy letelepedett eléjük. A biztonsági őrök már megszokták. Legalább őket se idegesíti a hintázással. Merthogy – ezzel Sándor maximálisan tisztában volt – nem képes egyenesen állni. – Miféle lóvasút? Egy férfi állt Sándor előtt. Csapzott, torzonborz figura, koszos ruhában, ráadásul elég kellemetlen szagokat árasztott magából. Ahogy Sándor fölemelte a fejét, tekintete egy magasságba került a férfiéval. Aki meg elég magas volt, úgyhogy lehajolt hozzá. Arcán jobboldalt friss sebhely húzódott, fogai hiányosak voltak, a szeme vizenyős, ám a hangja épp olyan barátságos volt, akár a tekintete. – Figyeljél, tesó – kérdezte –, kell egy kis lóvé? Szükséged van valamennyire? Előbb megcsörgette a zsebeit, utána vett elő egy maréknyi aprót. – Na, hát nyújtsd a kezed. Nekem most van bőven. Elég szépen összegyűlt. Szívesen adok. Kell? Sándor elfordította a fejét. Megint a villamos sáros és olajos padlóját nézte. – Na, kell? Sándor némán bólintott. – Akkor nyújtsad a kezed. Sándornak esze ágában se volt kihúzni a kezeit a kabátja rejtekéből. Sok mindent nem szeretett. A fejében dübörgő kérdéseken kívül például azt se, ha valaki látja a kezét. A válla egy mozdulatával jelezte, hogy tegye csak a férfi az ölébe, a kabátjára az aprót. Amaz a fejét rázta. – A kezedet nyújtsad, tesó. És akkor elárulom, mi értelme volt a lóvasútnak. Sándor gyanakodva megint fölemelte a fejét. Ezúttal nem teljesen, csak a férfi derekáig. Nem nézett a férfira. – Meg tudom neked mondani. Mérnökember voltam. Csak utcára kerültem, mert bezárták a gyárat. Utána csőstül jött minden. Na, akarod hallani? Sándor lassú, szaggatott mozdulatokkal kihúzta a kabát alól a kezét. Épp csak annyira, amíg a férfi beleöntötte a markába az apró egy részét. Utána rögtön visszadugta. – Hát azért, tesó, mert a síneken könnyebben gördül a kerék. Kisebb az ellenállás. És a sárral se kell törődni. Úgyhogy a lovak nagyobb terhet is elbírtak. ha sínre tett kocsit vontattak. Ez volt a lóvasút értelme. Többet nem beszéltek. A következő állomáson a férfi leszállt. Sándor szorította a tenyerében, a kabát alatt az aprót. Arra gondolt, az anyja gyakran zsörtölődik, milyen sokba kerül neki a felnőtt fia eltartása. Hát most örülni fog, mert az keresett egy kis pénzt. De még némi időbe beletelik, mire hazaér. Előbb megy pár kört a villamossal. Aztán a Nagyvárad téren újra alaposan megnézi a lóvasutat ábrázoló képet. És boldog lesz, hogy egy kérdéssel kevesebb zakatol majd a fejében.