A légi-fotókon némi keresgélés után rábukkanhatunk a kastélyszerű épületre. Az Abrudbánya fölötti lankákon áll, pont úgy, ahogy az 1914-ben kelt leírásokban szerepel: egy nagy parkban helyezkedik el, a telek aljában kanyarog az Abrud patak, a fák közül pompás rálátás kínálkozik a városra, és azt is könnyű elképzelni, hogy az emeleti helyiségekből elénk tárul az Erdélyi-érchegység csúcsainak látványa.
Az épület tehát megvan, habár az interneten elérhető utcakép tanúsága szerint üres és elhagyott. De tulajdonképpen az is kész csoda, hogy száztíz évesen még áll az abrudbányai „latin, slöjd és kertészeti tanfolyammal egybekapcsolt m. kir. áll. polgári fiú-iskola”.
Abrudbányán 1893-ban épült állami elemi, masszív falakkal, hogy később elbírják egy felsőbb iskolai szint terhét. A századfordulón kezdtek el a város hangadói instanciázni a pesti minisztériumokban egy gimnázium érdekében, de végül csak polgári iskolát ítéltek meg nekik. És az sem indult el mindaddig, amíg világossá nem vált: Abrudbánya egyike annak a két városnak a magyar királyságon belül, ahol csökkent a magyarság létszáma. A XIX. század második felében mindig is öt román polgárra jutott itt egy magyar, de az új század beköszöntével csak romlott az arány.
1907-ben Abrudbányára vezényelték tehát Némethy Samu polgári iskolai tanítót – az akkor harminchét éves pedagógus Orosházáról költözött Erdélybe -, szeptemberben pedig megindult az első évfolyam. Saját épület híján az elemi termeiben, viszont 75 tanulóval, hiszen sokan már évek óta vártak az iskolaalapításra. A nebulókat két tanár tanította, és az első pillanattól beiktatták a tantervbe a latint – azoknak, akik később a gimnázium felső évfolyamaiban akartak tovább tanulni -, illetve a kézügyességet fejlesztő, a különféle mesterségek alapfogásait oktató szlöjdöt.
Az igazgatónak két év múltán sikerült elérnie, hogy az iskola saját épületet kapjon. „A város megmozdult” – írta később, jelezve, hogy a polgárok egy emberként próbálták telkeiket rásózni az államra a szent cél érdekében, míg végül kiválasztották özvegy Nagy Károlyné csendes, jó levegőjű, mégis a település központjához közeli rétjét. Az iskolát Schulek János tervezte meg és Pongrácz Jenő dési építőmester húzta fel, egyetlen – roppant esős – nyár alatt. 1910 októberében meg is indult a tanítás, igaz, az igazgatói iroda még egy évig száradt. Az államépítészeti hivatal pedig csak 1914-re készült el a fölvezető szerpentinnel, így a fényes avatóünnepséget is csak akkor lehetett megtartani.
Az iskola azonban ennek ellenére gőzerővel működött. Némethy Samu és legstabilabb munkatársa, a később jeles geológussá fejlődő Bányai János természetrajzi szertárt épített, szekrények hiányában is folytatta a növények és rovarok, állatpreparátumok gyűjtését, emelet-magas hegymaketteken mutatta be a környék kőzetállományát és növényvilágát. A ház körül gyógynövényeket neveltek és botanikus kertet alakítottak ki, a kertgazdasági oktatáshoz baromfi- és disznóólat építettek. Igaz, némi rosszallással jegyezték meg beszámolójukban, hogy „az építésről visszamaradt és igazgatónk tulajdonát képező pár tönkrement eszközzel” kellett parkot varázsolniuk az egykori városi szemétlerakóból.
Az eszközhiány azonban senkinek sem szegte kedvét, így tornacsarnok híján a testnevelői képesítéssel is rendelkező Némethy Samu reggelenként fapuskákkal végrehajtott századgyakorlatokat vezényelt – a gyakorló fegyverek ugyanúgy a szlöjdoktatás keretében készültek, ahogy a tűzoltószertár vagy a meteorológiai állomás berendezése. A város pedig nagy lelkesedéssel segítette az iskolát: adományokból kerültek könyvek a könyvtárba, barométer az időjelző kunyhóba, pénz a túraalapba. Az ünnepségeken a tantestület köré szerveződött műkedvelő együttesek, színjátszók és filharmonikusok is felléptek, az iskolában pedig gyakran rendeztek felolvasásokat, vetített képes előadásokat.
Mint Magyarországon mindenütt, az abrudbányai polgáriban is megünnepelték Ferenc József neve napját, Erzsébet királyné gyásznapját, hazafias megemlékezést tartottak március 15-én, az áprilisi törvények évfordulóján és az aradi vértanúk emléknapján. Ami azt illeti, láthatóan nem sokat foglalkoztak azzal a sajnálatos ténnyel, hogy Abrudbánya lakosai 1848/49-ben történetesen a másik oldalon álltak, sőt a település véres összecsapások színhelye is volt a szabadságharc idején. Ahogy természetesnek tekintették azt is, hogy a – nevük és felekezetük szerint – legalább háromnegyed részt román nemzetiségű diákokat a színmagyar tantestület magyar nyelven oktassa.
Így volt szokás. 1879-től kezdve a nem magyar tanítási nyelvű elemikben is tanították a magyart, az 1907-ben elfogadott „lex Apponyi” értelmében pedig a tanítók „fegyelmi kötelességéül” szabták, hogy a negyedik osztály végére minden más anyanyelvű diák szóban és írásban is szabatosan tudja kifejezni magát magyarul. Ahol a diákok fele magyar volt, ott automatikusan az lett a tanítás nyelve. Ennek eredményeként 1914-re az 1880-as majd’ 50 százalékról 25 százalék alá esett a nem magyar nyelvű elemik aránya, a 44 magyar nyelvű tanítóképzőre pedig mindössze egy német és hat román jutott.
Az abrudbányai polgári 1913/14-es értesítőjében azt a tényt, hogy a diákok zömének a magyar nem az anyanyelve volt, csak abból a félmondatból hüvelyezhetjük ki, hogy az elsős Bordia Zénó „a magyar nyelvben tett előmeneteléért” könyvjutalomban részesült, jelesül Petőfi költeményeit vehette át. Négy évvel később viszont már román és magyar nyelven folyt itt a tanítás, 1919 márciusában pedig a tanároknak hűségesküt kellett tenniük a román államnak. Akkortól kizárólag románul tanítottak. 1922-ben nevezték el az iskolát Andrei Saguna püspökről, a ’48-as román ellenállás egyik vezéralakjáról, míg végül az alapítás ötvenedik évfordulóján a román nemzet mártírjai, Horea, Cloşca és Crişan nevét vette fel. Így hívják ma is, csak épp az utóbbi harminc évben a város másik végén, egy hatalmas, új tömbben működik.
Némethy Samu még a háború végén visszatért Orosházára, majd Szarvason lett polgári iskolai igazgató. Cserkészvezetőként – a Gábor Áron iparos cserkészcsapat parancsnokaként - és lelkes méhészként őrizte meg alakját a városi emlékezet, de persze a Magyar Nemzeti Szövetség helyi körének megalapításakor is hangadó szerepet vitt. Amikor 1940 októberében elhunyt, a helyi újság úgy emlékezett rá, mint aki „fáradhatatlan volt az ifjúság nevelésében”.