A labdarúgó Európa-bajnokság negyeddöntőjének első mérkőzésén tükörsima 3:1-es győzelmet arattak a franciák fölött, és a sérülése miatt csak „potyautas” Sándor Károly nevetve mondta: „Sokszor ültem már a kispadon, de ilyen jól még nem éreztem magam!”
Pedig a franciák elegáns névjegykártyával várták honfitársainkat: az angolokat az első fordulóban – a londoni 1:1 után – lehengerlő 5:2-vel intézték el. Ennek nyomán hazánk fiainak fogadásán is nagy felhajtást csaptak: a kezdőrúgást a nemzeti hősökként emlegetett Goitschel nővérek egyike, Marielle hajtotta végre. A két testvér brillírozott Innsbruckban az 1964-es téli olimpián: a műlesiklást a 19 éves Christine nyerte a 18 esztendős Marielle előtt, a szuperóriás-műlesiklásban fordított volt a helyzet.
A magyar tripla a legelső francia–magyar mérkőzést idézte. Azt a „frakkos és keménykalapos” téli túra keretében, 1911. január elsején rendezték. Miként hajdanán írták: „Abban az időben hazánkat külföldön csak mint Ausztria-Magyarország egyik részét ismerték, s csupán a gulyásról és a csikósról voltunk nevezetesek. Minder Frigyes szövetségi kapitány e tévhitet akarta megcáfolni, ezért frakkba öltöztette a játékosokat, és keménykalapot vetetett fel velük, s ezt megtoldotta azzal, hogy Párizsban elvitte a csapatot az Operába.” Ami azt illeti, Schlosser Imre is remekül muzsikált: mesterhármasával nyert a magyar együttes 3:0-ra, majd öt nappal később szintén az ő góljával győzött 1:0-ra az olaszok ellen Milánóban.
Ötvenhárom évvel később Albert Flórián és Tichy Lajos húzta el a franciák nótáját. Negyedóra múltán Tichy passzolt Alberthez, aki ballal nagy gólt lőtt a jobb felső sarokba. De nem akart sokáig adós maradni, ezért mindjárt a következő támadás során megjátszotta Tichyt, aki az átadáshoz méltó módon fejezte be az akciót (0:2). A colombes-i stadionban, amelynek lelátóin 50 ezer néző tolongott – több nem fért be –, néma csend támadt, és végképp temetőivé vált a hangulat, amikor Rákosi Gyula labdáját Tichy a jobb sarokba küldte (0:3). A lyoni Lucien Cossou vitatott góllal szépített ugyan, de ez már senkit nem érdekelt; kiváltképp azért nem, mert a franciák számára ezután következtek a legnehezebb percek.
A Képes Sport így írta le a finis eseményeit: „Szentmihályi a gól pillanatában megsérül. Senki sem tudja, mi történik, ha lövést kap. A magyar játékosok okos taktikával igyekeznek megakadályozni a franciákat abban, hogy a kapura küldhessék a labdát. Percekig eldugják a labdát, körbepasszolják az ellenfelet. A pálya közepén folyik a »Hol az olló, komámasszony?« játék.” Ugyanerről a francia sajtó ekképpen számolt be: „A magyarok a franciák orra előtt adogatták a labdát, és ez úgy festett, mint egy gazdag gyermek kegyetlensége: az előkelő ifjú finom lekváros kenyeret majszol éhező társa előtt.” A L'Equipe szerint „a magyarok ide-oda adták a labdát, előre, oldalt, hátra, és úgy tűnt, kétszer annyian vannak, mint a franciák, akik képtelenek voltak közbelépni. Nemcsak akkor volt ez így, amikor Tichy és Albert a csárdást járta, hanem a lassú, finom balettnél is.” A francia tévé kommentátora szomorúan említette: „Austerlitzet vártunk, de Waterloo lett belőle.” A Liberation pedig azt jövendölte: „A magyar csapat az Eb favoritja. Ám nem szabad éreznie a nagy esélyt, mert hajlamos a könnyelműségre, azzal pedig kárba veszne minden jogos reménye.”
A visszavágó még hátra volt, de a keret tagjai azzal együtt is nyugodtan készülhettek, hogy Göröcs János és Albert is megsérült (Sándor viszont meggyógyult). A garnitúra a következő labdarúgókból állt: Szentmihályi, Mészöly, Sárosi, Machos, Farkas (mind Vasas), Novák, Mátrai, Rákosi, Fenyvesi (mind FTC), Sipos, Tichy (mindkettő Honvéd), Nagy, Sándor (mindkettő MTK), Solymosi, Bene (mindkettő Újpest), Gelei (Tatabánya). Noha az argentin származású Nestor Combin a második percben meglepte a magyar csapatot és a 80 ezres közönséget, Sipos szabadrúgásával és az élelmes Bene közeli gurításával honfitársaink 2:1-re fordítottak. (Az eredményjelző táblákon a hazai gólszerzők megjelenítése azt hirdette, hogy Dezső napján is Ferenc-nap volt május 23-án.) A szabadrúgást egyébként Tichy akarta rászúrni, de Sipos addig rimánkodott kispesti klubtársának, míg az elsétált a labda mellől, Pierre Bernard kapus pedig hiába vetődött a hátvéd specialitása, a „hulló falevélnek” nevezett, előbb felfelé szálló, majd lecsapódó lövés után.
Az egyetlen francia, aki boldogan távozott Budapestről, a bordeaux-i André Chorda volt. A balhátvéd otthon nyilván nem győzte mesélni, hogy az utolsó edzésen a Népstadion öltözőszekrényében felejtette az aranyóráját, és másnap a mérkőzés előtt ugyanott megtalálta. A labdát a pályán a követhetetlenül táncoló csapatkapitány, Sándor „Csikar” mellett sehogyan sem lelte...
A négyes döntőbe a magyar együttes jutott, ám – minden idők legjobb Eb-szereplése, a bronzérem után – elparentálták, mert Madridban merészelt százhúsz perces küzdelemben 2:1-re kikapni a spanyol válogatottól. A Népsport értékelése szerint „a mérkőzés eredményét nem annyira az ellenfél különleges képessége, inkább a mieink nagy csalódást keltő játéka alakította ránk nézve kedvezőtlenül. Tichy válogatottban soha ilyen rosszul, enerváltan nem játszott.”
Baróti kapitány hasonló véleményen lehetett, mert a 70-szeres válogatott Tichyt többé nem tette be a csapatba. A szakvezető így osztályozta játékosait a „spanyol” meccs után: Szentmihályi 8 – Mátrai 6, Mészöly 8, Sipos 8, Sárosi 8 – Nagy 4, Komora 5 – Bene 8, Albert 4, Tichy 3, Fenyvesi 6.
A Népszabadság sem kímélte a gárdát (akkoriban az Eb harmadik helyét jóval kevésbé ünnepelték, mint manapság a selejtezők negyedik helyét): „A csapattól mindenki sokat várt, e helyett kiábrándulásban volt részünk. Ha kilométerórát szereltek volna fel mindegyik játékosra, akkor a spanyoloknál kétszer annyi futást állapíthattak volna meg a mérkőzés végén.” Sőt a méltán nagy tekintélyű Lukács László odáig ment: „Úgy látszik, Albert és Tichy nem tud egymás mellett játszani.”
Párizsban még egészen tűrhetően tudott...
