Álom koronás kivitelben

A világ alváskutató intézeteiben gőzerővel megindultak márciusban a járvánnyal kapcsolatos álmok vizsgálatai. Máris látszik, hogy a szokásosnál 35 százalékkal többen emlékeznek az álmaikra, 15 százalékkal nőtt a rémálmokról beszámolók aránya, a koronavírus- vagy Covid-álom pedig létező kategória lett.

Mostanában cunamikról álmodom. Több hullámban jön. Először épphogy eléri a partot, aztán finoman elmos mindent egy szűk kilométeres sávban. Lebegnek a vízen kempingszékek, napszemüvegek, fertőtlenítősflakonok, maszkok és fényképes igazolványok – ez az álom legjobb része, lehet bogarászni, ki mindenki úszkál kétdimenziós plasztiktestben az alkalmi ártérben. Csend, nyugalom, már-már idill. Aztán egyre hangosabban kezd morajlani az ekkor már beazonosíthatatlan irányban lévő tenger, menekülőre fogom, úszva futok és futva úszom valami hangárféléig, de már nincs idő eldönteni, kint vagy bent biztonságosabb. A zúgás egyre elviselhetetlenebb, és amikor a fülemhez nyúlnék, hogy a tenyereimmel betapasszam, felkap a fodros hullám, és iszonyatos erővel betaszajt a hangárajtón, majd odavág a padlóhoz. Várom, hogy a víz is beterítsen, de az nem jön. Kint reked. Felkászálódom és körülnézek. Meglepetésemre nem vagyok egyedül. Nővérek, orvosok forgolódnak emberek, talán betegek körül – mintha egy tábori kórház sürgősségijén lennék. Kezdek megnyugodni, legalább vízbe nem fulladtam, amikor is valaki kiáltani kezdi a nevemet, amolyan „kérem a következőt”-hangon, és közben azt ismételgeti: pozitív. Dr. Porpácz Julianna neurológus, alvásterapeuta szerint minden harmadik ember álmodik valamiképpen, közvetve vagy közvetlenül a járványhelyzettel, s hogy a koronavírus-álom mostanra létező alvásdiagnosztikai fogalom lett. „Számtalan kutatás zajlik a világ legkülönbözőbb pontjain – mondja a szakorvos –, melyek során az ilyen és ehhez hasonló, a járvánnyal így-úgy kapcsolatos álmokat igyekeznek feltérképezni a szakemberek. Az eddigi részeredmények azt mutatják, hogy a stressz, az elzártság, illetve a folytonos otthonlétből fakadó bioritmus-változás tényszerűen megnöveli a negatív érzelmekkel operáló álmokat, de kedvez a szürrealitásba hajló, a szorongásélményt a mesevilágban feloldó »menekülő-«, valamint a fojtogató rémálmoknak is.” Egy biztos: ha olykor szívdobogásra és nehéz légzésre ébred, valószínűsíthető, hogy csak tudat alatt fertőződött a vírussal. Nem vigasz, de talán könnyíti a megélést és a feldolgozást, hogy nincs egyedül.

Taps a haldokló hősöknek

Miután a közösségi oldalakat elárasztották a Covid-rémálom vagy világjárványálom címszavakkal hashtagelt álombeszámolók, két kaliforniai huszonéves nő, Erin és Grace Gravely létrehoztak egy gyűjtőoldalt. Az idreamofcovid.com-ra bárki feltöltheti az éjszakai agyszüleményeit – leginkább ékes vagy éktelen angolsággal érdemes, hiszen a világ minden tájáról olvassák sorstársak ezeket a ma már közel 30 országból származó álombeszámolókat –, melyeket Grace előbb vagy utóbb illusztrál is. Ez idáig egyetlen „magyar vízió” került fel az álomadatbázisba, mely egy zsúfolt vonaton játszódik. A főhős a szorongástól és a tavaszi nap ablakon beszűrődő sugaraitól leizzadva küzd a social distance kihívásaival, miközben az utazóközönség könnyed közösségi éneklésbe kezd. A megosztások között egyébként elvétve akad efféle könnyed hangulatú álom, a legtöbb félelmekkel teli, szorongató, üldöztetésről, fenyegetettségről, lemeztelenedésről szól. Sokan keresnek valamit, amire nagy szükségük volna, mégsem találják sehol; mások egyenesen terror- vagy háborús közegbe álmodják magukat. Vannak, akik orvosokkal hadakoznak embertelen körülmények között, akad, aki valamilyen átverés áldozata lesz, és van olyan is, aki a tehetetlenségből valamilyen látványos, szürreális világba, esetleg a minden rendben önámításába menekül. Egy 50 év körüli olasz valaki (országot és hozzávetőleges életkort kell csak megadni a feltöltéskor) például két vérben úszó, haldokló nőt látott álmában, akiket ujjongó tömeg vett körül. Hőst kiáltottak, tapsoltak, ő maga is, de segíteni senki nem segített nekik. Meglepetten olvastam, hogy többen is álmodnak szökőárral, valamint elég szép számmal bukkanni „veszteségálmokra”. „Ezek között természetesen vannak igazán fájdalmas veszteségvíziók is – elemez dr. Porpácz Julianna –, de érdekes megfigyelni, mennyire sokan nagyítanak fel lényegtelen hiányokat. Ez a tudatalatti egyik automatikus feloldási technikája: könnyebb azt elengedni, ha nem kapjuk meg a kedvenc ruhánkat, ha a Covid–19-be belehal a teljes U2 zenekar, vagy ha a manikűrös a karanténos munkanélküliségben elfelejtette a körömépítés apró fortélyait – hivatkozik konkrét álmokra a szakember –, mintha egy szerettünk vagy mi magunk kerülünk veszélybe.”

Többet nem álmodunk, csak jobban emlékszünk

A furcsa, bizarr, szimbolikus álmok – állítják az álomkutató szakemberek – leginkább azt segítik, hogy a napközben felgyülemlett stresszt vagy a kellemetlen emlékeket a tudatalatti biztonságában dolgozzuk fel. Ezzel szemben a rémálmok olyan szorongásokat, aggodalmakat jelezhetnek, amelyek nappal nem feltétlenül tudatosulnak bennünk. Mivel egy világjárvány rengeteg szorongással és stresszel jár – mondja többek között Patrick McNamara, a Bostoni Egyetem orvosi karának neurológia adjunktusa, álomkutató –, természetes, hogy ilyenkor megváltozik az álomtartalom. A professzor szerint többet ugyan nem álmodunk, mint máskor, de az alvási szokásokat is érintő megváltozott körülmények, a kisebb napi aktivitás okozta nyugtalanabb alvás vagy a gyakoribb megébredés miatt jobban emlékszünk az álmainkra. A Lyoni Idegtudományi Kutatóközpont mindezt mostanra számokkal is alá tudja támasztani: március elején kezdett felmérésük jelenlegi eredményei szerint 35 százalékkal nőtt azok száma, akik a járványbefolyásoltság alatt részletesen emlékeznek az álmaikra, 15 százalékkal pedig azoké, akik rémálmoktól gyötörve élik meg a karanténos mindennapokat. Egy másik kutatásban az olaszországi Alvásegészségügyi Intézet szakemberei az álomelemzéseken túl azt is vizsgálják, mennyire befolyásolja az alvásnyugalmat, hogy milyen terheltségű járványzónában él, illetve milyenben dolgozik az adott álmodó. Luigi De Gennaro, a római La Sapienza Egyetem pszichológiaprofesszora és csapata például a 2009-es l’aquilai földrengés túlélőinek vizsgálati eredményeit (a rengés epicentrumához közelebb élők gyakrabban számoltak be rémálmokról) alapul véve arra a következtetésre jutott, hogy minél közelebb van valaki a járvány „epicentrumához”, akár lakhelye, akár hivatása révén, annál nagyobb az esélye a járvány kiváltotta rémálmokra is.

Inkább egy jó kis zombitámadás!

Az érintettek, fertőzöttek vagy azok rémálmai, akik a járvány frontvonalában, kórházakban, intenzív osztályokon harcolnak, illetve a gócpontokban élnek, a traumatikus élményeket követő poszttraumás stressz szindróma tüneteként is felfoghatók. A Harvard Egyetem pszichológus adjunktusa, bizonyos Deirdre Barrett nemrégiben közzétett egy online kérdőívet (folyamatosan tölthető a https://www.surveymonkey.com/r/B8S75CN cím alatt), melyben kifejezetten a koronavírus-járványhoz kapcsolódó álmokat vár – a Gravely-lányok párhuzamosan épülő adatbázisa igazi álomparadicsom Barrett doktornő számára. Az álomkutató arra is kéri a válaszadókat, hogy jelezzék, ha közvetlenebbül is érintettek a járványban: az egészségügyben dolgoznak, pozitív a Covid–19 tesztjük vagy valamilyen tünetet észlelnek magukon. Bár a kutatás még bőven zajlik, nagyjából már láthatók a tendenciák. A szimpla szorongók általában valamilyen elvontabb félelemmel, láthatatlan fenyegetéssel, egy jó kis biológiai vagy zombitámadással, esetleg áradással(!) váltják ki a fertőzéstől való rettegést álmaikban – ezek, bizarrságuknál fogva könnyebben feldolgozhatók a valóságnál. Azoknál azonban, akik a járvány tényleges arcát látják napi 12–24 órán keresztül, sokkal gyakrabban fordulnak elő a realisztikus álmok: elkapják a vírust, kiszolgáltatottan fekszenek oxigénmaszkban, haldoklanak. Deirdre Barrett azt állítja, hogy akik hosszan szembesülnek a vírus pusztításával, napi szinten látnak embereket meghalni, dönteniük kell fuldoklók között, ki kerüljön lélegeztetőgépre és ki ne, azok lényegében kimerítik az akut trauma kritériumainak fogalmát, s ekképpen poszttraumás reakciókra is számíthatnak, melyek egyik velejárója a valós eseményeket felidéző rémálom. „A vírus láthatatlan – mondja Barrett –, ezért lényegében bármilyen alakban megjelenhet az álmainkban. Akkor járunk jobban vagy van könnyebb dolgunk, ha például zombiként érkezik.”