Kegyetlen idők

Vitézy László nem akarja, hogy az ő Békeidejét összemossák Hajdu Szabolcséval. Én azért megtettem.

„Értsünk szót. A Békeidő esetében van ugyan alapja a hitelességnek, csak kevés. Mert mindössze a forgatókönyve hiteles. Realizálása nem. Ez a hiba.” Az alábbi értékítéletet hozta Csala Károly a Filmvilág folyóiratban megjelent kritikájában Vitézy László 1980-ban bemutatott filmje kapcsán. Egyet kell értenem. Vitézy, aki mostanság sajátjának tekinti a Békeidő főnevet mint filmcímet, annak idején saját hibájába esett: a sok szereplő közül egyetlen ember arca projektált az emberi bensőből: Vitkaié, a tsz-párttitkáré. Akit hivatásos színész: Fekete András játszott – mindenki más amatőr szereplő volt az alkotásban, ezzel civillé téve az alkotás atmoszféráját. A dokumentarista játékfilm minden egyes képkockájában rendszerkritikus akart lenni, lévén, hogy 1980-ban e sorok írója ötéves volt, azt nem tudom megítélni, hogy a rendszer ellen cselekvő tsz-elnök cselekedetei annak idején mennyire voltak, lehettek forradalmiak.

Minap a Duna tévé jóvoltából újra nézve a Vitézy-féle Békeidőket, azt kell, hogy mondjam, ha ez volt a bátor alkotás a Kádár-korszakban, akkor kezdem érteni a legvidámabb barakk és a gulyáskommunizmus kifejezéseket. Jelesül, mert amit Hajdu Szabolcs filmjében látunk, ha úgy tetszik, az ő Békeideje kellemetlenül nyomasztó és felzaklató élmény. Pusztán már amiatt is, mert érzem, tudom, hogy amit megmutat, az a mai Magyarország elviselhetetlen közege. Az állandó harc, ami alatt szép lassan mindenki megroppan. Sokkalta, de sokkalta kegyetlenebb, önzőbb, kiábrándítóbb és főleg dekandensebb az a Magyarország, mint ami a Vitézy drámájában visszaköszön. És ez nem csak esztétikai szempontból teszi kikezdhetetlenné, elemei ereje a zsigeriségében rejlik.

Hajdu Szabolcs 2016-ban, az Ernelláék Farkaséknál című művével hangnemet váltott. Akkor sikerült nyolcvan percben a jelen kor összes frusztrációját igen érzékenyen egybegyúrnia. A kivándorlás, a pénztelenség, a mindennapi bizalmatlanság, a párkapcsolati problémák, a hűtlenség problémaköre, de legfőképpen a jövőkép totális hiánya bele volt kódolva a családi dialógusokba. Mivel akkoriban még nem volt napi használatban a NER fogalma, volt még (némi) szabad sajtó, a csupán a máshol biztosan jobb csalóka érzése volt domináns. Azóta a magyarországi társadalmi viszonyok tovább polarizálódtak, a szélsőjobbos média durva stílusa már nem meghökkenést vált ki, hanem sokaknál elvárt dolog. A jelzőhasználat, a belső agresszió brutális mértékben erősödött. Kiderülnek botrányok, de valahogy az erkölcsi számonkérések elmaradnak. Nem kell csodálkozni ezen – állítja most Hajdu a Békeidőben, mely fájdalmas és mély harcokkal teli sorsok füzére. Egy az egyben az Ernelláék tovább művészi gondolása, pontosan tudjuk, hogy most ki az a rendező, aki képes a magyar valóságról beszélni.

Ha pusztán a cselekményt nézem, nem tudok szenzációról beszámolni. Csupa olyan szívfacsaró helyzet és jellemtanulmányt kapunk Hajdutól, melyeket minden nap láthatunk – és ez a sokkal fájdalmasabb tapasztalás –, akár a részei is lehetünk. Mert, tegyük a szívünkre a kezünket: sosem húztuk fel magunkat azon, hogy ha valaki tiszteletlenül és flegmán bánt velünk? Esetleg kicsúszott már az ajkunkon direkt vagy indirekt módon a náci jelző? Akár üvöltve?! Néztünk-e már farkasszemet magával a hatalommal és annak feltételek nélküli követőjével, önmaga által felkent prókátorával? Fogtuk-e már a fejünket elvakult rendszerfüggő ismerősök miatt? Találkoztunk-e már csodával néha? Mindazonáltal legerősebb szegmense a műnek az a boldogtalan családi környezet, melyben a családfő próbál helyt állni punk gyermek és a triviálisan tönkrement szerelmi kapcsoltban. Tényleg csak az anyagiak miatt nem hagyjuk egymást, vagy ez egy generációs igény az agóniára? Fáj, magunkba nézni, de Hajdu Szabolcs rákényszerít.

Itt muszáj megjegyezni, hogy a két Békeidő közötti nagy különbség a színészi alakításokban válik el. Hajdunál mindenki remekel, de – nyilván véletlen és ő maga sosem ismerné el – de a rendező által alakított megnyomorított nagybetűs magyar férfi karaktere kiemelkedik. Sosem felejtem el. Nem kérdés, hogy gigantikus formátumú alkotó járja a magyar kánonban a maga útját. Kérem, hagyjuk őt békén alkotni.

Infó:

Vitézy László: Békeidő (1980)

Bemutatta a Duna TV

Hajdu Szabolcs: Békeidő (2020)

Elérhető a Vimeón 3,99 dollárért