A baloldal újratervezése

Ma még korai megjósolni, milyen világ köszönt ránk a járvány megfékezése után. Rövid távon feltehetően az 1945 utáni korszak legsúlyosabb gazdasági válságával kell szembenéznünk. A jelenlegi gazdasági rend hívei máris azzal vigasztalnak minket, hogy az ilyen válságok után az újjáépítés gyors szokott lenni, és a teljesítmény hamar eléri a válság előtti szintet. Csak arról nem beszélnek, hogy az újjáépítés általában a korábbitól élesen különböző politikai és gazdasági modell bevezetésével történt. Az első világháború nemzetállamokat teremtett a birodalmakból, a nagy világválság és a második világháború után a széles körű államosítás és az állami jóléti rendszer kiépítése adott lendületet a fejlődésnek a nyugati világban.

A koronavírus globális járványa néhány hét alatt axiómává tett sok mindent, amire eddig kevesen gondoltak. Kiderült, hogy az általunk irigyelve tisztelt, gazdag nyugati demokráciáknak sincs több eszközük egy ilyen kór ellen, mint a kevéssé gazdag, vagy kevéssé demokratikus országoknak. Világossá vált, hogy az Európai Unió lényegében a tagállamok kormányainak együttműködési szervezete. A nemzetállam a valóság, a többi legfeljebb tetszetős kirakat. Kiderült, hogy az „európai állampolgárság” nehéz időkben nem létezik, mindenki bezárkózik a maga államhatárai mögé.

Itthon egyik napról a másikra világossá vált, hogy a szépen hangzó liberális teóriák ellenére végső soron csak az államra számíthatunk. Csak az állam tudja megszervezni a védekezést, vészhelyzetben mindenki az államtól várja a támogatást, a rendszabályokat, az élet és a halál kézben tartását. (Az ellenzék számonkérhetőbb felhatalmazással, de ugyanúgy az államban gondolkodik.) A sokak által megváltónak kikiáltott magánegészségügy lehetőségeiről most szó sem esik. A konjunktúra éveiben extraprofitra is szert tevő hazai és nemzetközi nagytőke sem vállal magára semmit a terhekből, sőt, a kisembereket félretolva máris állami pénzekért kuncsorog. Amiben bízhatunk, amitől az életünk függ, az a félig szétvert állami egészségügy maradéka, a megtizedelt köztisztviselői kar, a meggyengített és elkedvetlenített rendőrség. Általában mindazok, akik profit helyett kötelességben, szolgálatban, társadalmi felelősségben gondolkodnak.

Mindez páratlan esélyt kínál a magyar baloldalnak és benne az MSZP-nek arra, hogy szakítson az eddigi óvatos, a „gazdasági realitásokat” kifogásként emlegető politikájával. A gazdasági realitások most összeomlottak, majdani újjá teremtésükhöz óriási mennyiségű pénzre és munkára lesz szükség. „Senki sem tölt új bort régi tömlőbe”, mondja Jézus az Evangéliumban. Az újjáépítési alapokat olyan össztársadalmi célú beruházásokra kell fordítani, amelyek mindannyiunk érdekét szolgálják.

Először is úgy kell megerősíteni és újjá szervezni az állami egészségügyet, hogy a magyar állampolgárok egészségének biztosítása főszabályként állami keretben történjék. A pénzügyi mentőcsomagokkal elsősorban azokat a hazai kis- és középvállalkozásokat, másodsorban magyar nagyvállalatokat kell megsegíteni, amelyek vezetésükben, menedzsmentjükben a munkavállalóknak jelentős és garanciális jogokat biztosítanak. A multinacionális cégeknek semmilyen állami dotációt sem szabad adni: abban az országban kérjenek támogatást, ahova eddig a profitjukat vitték.

A kényszerű karanténnal járó „home office” számos atipikus foglalkozást, spontán munkakapcsolatot alakított ki az emberek között. Segíteni kell ezek dolgozói-munkatársi tulajdonban levő vállalkozássá alakítását. A rendszerváltozás perverz logikáját, mely szerint csak az maradjon állami tulajdonban, ami különös módon indokolt, bátran meg kell fordítani. A gazdaság újratervezése során csak az ne kerüljön állami, önkormányzati, munkavállalói, közösségi tulajdonba, aminek valamilyen nyomós okból magán, netán külföldi tulajdonban kell működnie.

A karanténban ülő baloldali értelmiségieknek, politikusoknak arra kellene felhasználniuk ezt a kényszerpihenőt, hogy dobják félre a rendszerváltozáskor kapott régi tömlőt, a profitelvű kapitalizmus elvét, amelybe hiába töltögetnénk néhány cseppnyi szociális gondolatot. Kivételes alkalom nyílik arra, hogy új programot alkossunk, amelyben a gazdaság az állam ellenőrzése alatt a társadalmat szolgálja. S amelyben az amúgy kívánatos „erős állam” nem egy diktatórikus vízfejet, hanem tehetős önkormányzatokat, befolyásos társadalmi és munkavállalói szervezeteket, a politikától független közigazgatást jelent.

Nem biztos, hogy mindenki azonnal elfogadna egy ilyen radikálisan szocialista programot. De most szemünk láttára omlik össze a profitra épülő világ vélt biztonsága, és nagyon sokan lesznek, akik a romokon másféle világot szeretnének felépíteni. Semmit sem veszthetünk, és a közjónak sokat nyerhetünk, ha új tömlőt kínálunk az új borhoz, egy új társadalmi rend lehetőségét az új világot keresőknek.

A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő