Előfizetés

A baloldal újratervezése

Ma még korai megjósolni, milyen világ köszönt ránk a járvány megfékezése után. Rövid távon feltehetően az 1945 utáni korszak legsúlyosabb gazdasági válságával kell szembenéznünk. A jelenlegi gazdasági rend hívei máris azzal vigasztalnak minket, hogy az ilyen válságok után az újjáépítés gyors szokott lenni, és a teljesítmény hamar eléri a válság előtti szintet. Csak arról nem beszélnek, hogy az újjáépítés általában a korábbitól élesen különböző politikai és gazdasági modell bevezetésével történt. Az első világháború nemzetállamokat teremtett a birodalmakból, a nagy világválság és a második világháború után a széles körű államosítás és az állami jóléti rendszer kiépítése adott lendületet a fejlődésnek a nyugati világban.
A koronavírus globális járványa néhány hét alatt axiómává tett sok mindent, amire eddig kevesen gondoltak. Kiderült, hogy az általunk irigyelve tisztelt, gazdag nyugati demokráciáknak sincs több eszközük egy ilyen kór ellen, mint a kevéssé gazdag, vagy kevéssé demokratikus országoknak. Világossá vált, hogy az Európai Unió lényegében a tagállamok kormányainak együttműködési szervezete. A nemzetállam a valóság, a többi legfeljebb tetszetős kirakat. Kiderült, hogy az „európai állampolgárság” nehéz időkben nem létezik, mindenki bezárkózik a maga államhatárai mögé.
Itthon egyik napról a másikra világossá vált, hogy a szépen hangzó liberális teóriák ellenére végső soron csak az államra számíthatunk. Csak az állam tudja megszervezni a védekezést, vészhelyzetben mindenki az államtól várja a támogatást, a rendszabályokat, az élet és a halál kézben tartását. (Az ellenzék számonkérhetőbb felhatalmazással, de ugyanúgy az államban gondolkodik.) A sokak által megváltónak kikiáltott magánegészségügy lehetőségeiről most szó sem esik. A konjunktúra éveiben extraprofitra is szert tevő hazai és nemzetközi nagytőke sem vállal magára semmit a terhekből, sőt, a kisembereket félretolva máris állami pénzekért kuncsorog. Amiben bízhatunk, amitől az életünk függ, az a félig szétvert állami egészségügy maradéka, a megtizedelt köztisztviselői kar, a meggyengített és elkedvetlenített rendőrség. Általában mindazok, akik profit helyett kötelességben, szolgálatban, társadalmi felelősségben gondolkodnak.
Mindez páratlan esélyt kínál a magyar baloldalnak és benne az MSZP-nek arra, hogy szakítson az eddigi óvatos, a „gazdasági realitásokat” kifogásként emlegető politikájával. A gazdasági realitások most összeomlottak, majdani újjá teremtésükhöz óriási mennyiségű pénzre és munkára lesz szükség. „Senki sem tölt új bort régi tömlőbe”, mondja Jézus az Evangéliumban. Az újjáépítési alapokat olyan össztársadalmi célú beruházásokra kell fordítani, amelyek mindannyiunk érdekét szolgálják. 
Először is úgy kell megerősíteni és újjá szervezni az állami egészségügyet, hogy a magyar állampolgárok egészségének biztosítása főszabályként állami keretben történjék. A pénzügyi mentőcsomagokkal elsősorban azokat a hazai kis- és középvállalkozásokat, másodsorban magyar nagyvállalatokat kell megsegíteni, amelyek vezetésükben, menedzsmentjükben a munkavállalóknak jelentős és garanciális jogokat biztosítanak. A multinacionális cégeknek semmilyen állami dotációt sem szabad adni: abban az országban kérjenek támogatást, ahova eddig a profitjukat vitték. 
A kényszerű karanténnal járó „home office” számos atipikus foglalkozást, spontán munkakapcsolatot alakított ki az emberek között. Segíteni kell ezek dolgozói-munkatársi tulajdonban levő vállalkozássá alakítását. A rendszerváltozás perverz logikáját, mely szerint csak az maradjon állami tulajdonban, ami különös módon indokolt, bátran meg kell fordítani. A gazdaság újratervezése során csak az ne kerüljön állami, önkormányzati, munkavállalói, közösségi tulajdonba, aminek valamilyen nyomós okból magán, netán külföldi tulajdonban kell működnie.
A karanténban ülő baloldali értelmiségieknek, politikusoknak arra kellene felhasználniuk ezt a kényszerpihenőt, hogy dobják félre a rendszerváltozáskor kapott régi tömlőt, a profitelvű kapitalizmus elvét, amelybe hiába töltögetnénk néhány cseppnyi szociális gondolatot. Kivételes alkalom nyílik arra, hogy új programot alkossunk, amelyben a gazdaság az állam ellenőrzése alatt a társadalmat szolgálja. S amelyben az amúgy kívánatos „erős állam” nem egy diktatórikus vízfejet, hanem tehetős önkormányzatokat, befolyásos társadalmi és munkavállalói szervezeteket, a politikától független közigazgatást jelent. 
Nem biztos, hogy mindenki azonnal elfogadna egy ilyen radikálisan szocialista programot. De most szemünk láttára omlik össze a profitra épülő világ vélt biztonsága, és nagyon sokan lesznek, akik a romokon másféle világot szeretnének felépíteni. Semmit sem veszthetünk, és a közjónak sokat nyerhetünk, ha új tömlőt kínálunk az új borhoz, egy új társadalmi rend lehetőségét az új világot keresőknek. A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő 

Azért történnek jó dolgok

Higgyék el, nehéz az író ember élete ilyen járványos időkben. A baj csőstül jön, és akárhová nézünk, kínt és keservet látunk. 
A napokban derült ki például, hogy idén elmarad a szeptemberben, Budapestre tervezett Eucharisztikus Kongresszus, amire pedig már kifizettünk 30 milliárd forintot. Az új Puskás Stadionban lett volna a megnyitó, állítólag már el is készült a miniszterelnök nemzeti színű reverendája, hátán egy 10-es számmal, amiben megnyitotta volna az eseményt. A franc, aki megeszi, most várhatunk egy évet, hogy újra fizethessünk. 
Aztán itt van egy szomorú elemzés, amely szerint a járvány miatt tovább csökken a magyar focisták értéke a nemzetközi piacokon. És ha ez mind nem lenne elég, hétfőn őzet gázoltak a Józsefvárosban. Nem csoda, hogy a karanténban otthon ülő honfitársaink csak néznek maguk elé: hová tart a világ? 
Miközben pedig igenis történnek jó dolgok. Elég csak a közhíradót nézni, vagy Cecília asszony életvezetési tanácsait hallgatni. Utóbbi az Operatív Törzsi Gyűlés egyik szeánsza után magyarázta el, hogy miképpen mozgassuk meg a nagymamát online, és hogy ez miért jó neki. És ellensúlyozandó az áldozatok növekvő számát azt is megtudtuk, hogy a koronavírus ellen még nincs ugyan védőoltás, de tizenkettő másik betegség ellen van, és ez egy csoda. 
Aztán itt van a kenyérsütés. Soha még ennyi magyar nem sütött otthon kenyeret, beleértve azt a néhány száz évet a középkortól kezdve, amikor máshol sem. Tízmillió pék országa lettünk, ami szintén egy csoda; majdnem akkora, mint amikor valaki élesztőt látott egy újlipótvárosi közértben. Megtörténhetett volna ez járvány nélkül is? Aligha. 
És mindig van hely a BKV-n, ingyen parkolhatunk, az összes ismerősünk minden gyerekkori képét végignézhetjük a fészbúkon, és ők is kötelesek végignézni a miénket. Mérőszalag nélkül is tudjuk, mennyi a két méter, és tíz éve elveszettnek hitt dolgaink kerülnek elő a szekrényből. Abból, amelyikről korábban azt se tudtuk, hogy létezik. 
És hálistennek az építőipar is dübörög, az Orbán család hatvanpusztai birtokán például már majdnem kész a két kúriaépület, az ezer négyzetméteres három föld alatti terem és az egyik kúriához vezető alagút. Végre nemcsak a hüvelyszárazságról beszélünk nyíltan, hanem a kézfertőtlenítésről is, miközben már kapható a filléres fertőtlenítő a magyar benzinkútnál, potom kétezer forintért.
Az üzemanyagok ára a béka feneke alatt, ennek megfelelően alig utazunk, így aztán műholdfelvételek szerint szinte mindenhol csökkent a légszennyezés. Na jó, nálunk nem annyival, mint máshol, de mi inkább erre is legyünk büszkék. 
És ha mindezek után sem derültek volna jobb kedvre: harmadával nőtt a flamingók száma január óta Albánia nyugati partvidékén, a járványügyi korlátozások nyomán, a Lukács melegvizes medencéjében pedig megjelentek a vadkacsák. 
Ugye, hogy már sokkal jobb?

Tengelytörés

A járvány terjedése óta a kormányzó politikusok kegyelmi állapotban voltak, semmit sem kellett tenniük azért, hogy emelkedjen a népszerűségük. A választók megelégedtek azzal, hogy a hatalomban lévők kijárási korlátozásokat rendeltek el. E kegyelmi állapotnak azonban vége. Nagy-Britanniában a nem éppen hatékony válságkezelés miatt hat százalékkal csökkent Boris Johnson kormányfő népszerűsége, Franciaországban pedig kettővel Emmanuel Macron elnöké és hárommal Édouard Philippe miniszterelnöké.
Az embereknek nem csak a karanténból kezd elegük lenni. Azokban az országokban, ahol nem rendelnek el hírzárlatot az egészségügyi intézményekben, az orvosok és ápolók sokszor panaszolják: lassan jutnak védőfelszereléshez, nincs elég maszkjuk, és a helyi kormány lassan reagál a kéréseikre.
Franciaországban különösen drámai a helyzet. A helyi lapok folyamatosan felteszik a kérdést, miért járhat előttük ennyivel Németország a válságkezelésben? A napokban az egyik lap megjegyezte: „végre egy jó hír, a befektetőket jobban érdekli Párizs, mint Berlin”. Jó hírekre valóban ki lennének éhezve a franciák, de alig akad belőlük. A vesztegzár két hónapja alatt mintegy 32 százalékkal csökken a GDP. A kabinet sokszor tehetetlennek tűnt, visszaütött a túlságosan centralizált a kormányzás, amely alatt a bürokrácia hatásai is erősebbek. 
A francia állam tehetetlensége az Európa-politikára is kihat. Nagy kérdés, a válság után is létezik-e még a francia-német tengely, amely már a krízis előtt sem működött úgy, mint a korábbi években. Németország az EU egyedüli vezetője lesz, függetlenül attól, hogy Emmanuel Macron számos, az Unió jövőjét érintő reformelképzeléssel állt elő. A francia elnök sokszor a külpolitikába menekült a belpolitikai gondok elől, most azonban olyan súlyos hazai válsággal kell szembenéznie, hogy erre aligha lesz lehetősége.