A lényeg az, hogy két napra előre kell látni. Aki csak egy nappal előre tervez, vagy csak az aznapot látja, az nagy bajba kerülhet – ezt suttogta a füstszagú, sötét kalyibában egykori fotós kollégámnak a fiatalon is vénnek látszó, megfáradt asszony. Ha már beengedte az életébe, és hagyta, hogy lefényképezze a sok csillogó szemű gyerekkel megosztott szegénységét, a legfontosabb felismerését is rábízta.
Tíz év alatt jó néhány ilyen történetet gyűjtöttünk. Gyerekekről, akiknek a kedvenc étele a tészta, de azt a kérdést már nem is értik, hogy mivel. Minimálnyugdíjból élőkről, akiknek télen dönteniük kell, befűtenek-e legalább egyetlen helyiségben, vagy kenyeret, tejet vásárolnak a boltban. Betegekről, akiket a nagy rovancskor nem találtak eléggé rokkantnak, így a korábbi nyomorúságos jövedelmüket is elveszítették.
Mindezek a történetek az elmúlt évtizedben megjelentek a még szabad sajtóban, aztán nem történt semmi. A munkaalapú társadalmat építő Orbán-kormányok nem zavartatták magukat ettől az alulnézeti képtől. Ők felül tolták a fűnyírót, visszanyestek minden olyan jövedelemforrást, amely a rendszerből rég kizuhantak, a reménytelenül nyomorultak mindennapi kínlódását enyhíthette volna.
S hogy mi lesz akkor, amikor az ismert világ kifordul a sarkából, és már aznapra sem lehet tervezni? Ha nincs sem munka, sem közmunka, az önkormányzat nem tud adni segélyt, ha a nyomorenyhítő akcióikkal eddig a mindennapi túlélést valahogy biztosító civilek és szeretetszolgálatok egyszerűen nem jutnak el a nélkülözőkhöz, mert nem lehet adományt gyűjteni, utazni, jószerével még az utcára kimenni se?
Igen, erre nem lehetett felkészülni, erre senki sem számított. De megtörtént. Két hónapja tudjuk, hogy nem elkerülhető, másfél hónapja benne élünk. A kormányzati kommunikációban pedig még egyetlen egyszer sem hangzott el nem hogy terv a mélyszegénységben élők megsegítésére, hanem arra utaló jelzés sem, hogy azért odafönt tudják: emberek tízezrei már most éheznek.
Tulajdonképpen mire várnak?