Az eocén korban élő apró, mindössze négy centiméter hosszú kétéltű közeli rokonságban áll a Chilében honos Calyptocephalellidae család öt fajával. Ezek a „sisakos békák” a fejük formájáról kapták a nevüket.
„Teljesen váratlan felfedezés volt a mikroszkóp alatt” – idézte fel Thomas Mörs, a Svéd Természettudományi Múzeum paleontológusa, a Scientific Reports című folyóiratban publikált tanulmány vezető szerzője. A szakember az Antarktiszi-félsziget csúcsánál lévő Seymour-szigetről származó 40 millió éves fosszíliákat vizsgálva bukkant rá az ősbéka csípő- és koponyacsontjaira. Mörs először a csípőcsontot azonosította és azonnal rájött, hogy az eddig felfedezett első antarktiszi békával van dolga.
A lelet azt mutatja, hogy a Föld legdélebbi kontinense erdőknek, folyóknak és tavaknak, valamint gazdag állat- és növényvilágnak adott otthont, mielőtt a ma ismert fagyos dzsungellé változott.
Az Antarktisz egykori éghajlata a mai Chile és Argentína területén fekvő Valdíviai őserdőéhez hasonlított: a csapadékban gazdag terület átlaghőmérséklete 14 Celsius-fok körül mozog a legmelegebb hónapokban.
A most azonosított békafaj olyan időszakban élt, amikor már megindult a jegesedés az Antarktisz belső területein. „Figyelembe véve, hogy a geológiai bizonyítékok bizonyos szintű jegesedésről árulkodnak 40 millió évvel ezelőtt, meglepő, hogy az éghajlat még mindig alkalmas volt egy hidegvérű, szárazföldi gerinces számára” – jegyezte meg Mörs.
Az Antarktiszon eddig azonosított őskori kétéltűek mind már kihalt családfákba tartoztak. A most azonosított békának azonban számos élő rokona van. A dél-amerikai sisakos békák az Australobatrachia kládhoz tartoznak, amelynek Ausztráliában és Új-Guineában is élnek képviselői. A békák a triász időszakban jelentek meg először, nagyjából 250 millió évvel ezelőtt, megelőzve a dinoszauruszokat.
