Előfizetés

Több pénz, több reform

Kiegészítésre szorul Ágh Attila professzor nagy ívű véleménycikke (Népszava, április 24), amelyben politológiai áttekintést adott a magyar egészségügy válságáról, hátteréről, késlekedő reformjáról és az alternatíva hiányáról. 
Igaza van abban, hogy a politika (sajnos az ellenzék is) gyakran menekül az ellátórendszer valós helyzetének feltárása és az ágazat bajaival történő szembenézés elől. Vajon miért? 
Az egészségügy ingoványos terület, rengeteg konfliktussal terhelt, a hálapénz még mindig vezérel. A döntéshozók nem értik az összefüggéseket, s ezért sem szívesen mennek szembe a befolyásos lobbikkal. Nem értik, hogy az emberi egészségbe való befektetés a gazdasági növekedés és a társadalmi kohézió feltétele. Betegségügyet látnak, nem egészségügyet. 
A szükséges változástatásoktól is félnek, hiszen kormánybuktató lehet a radikális változtatások vállalása. Emellett nem szívesen kampányolnak az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférésben érzékelhető drámai esélykülönbségek csökkentésével, mert 1. az ilyen programok időigényesek, hozadékuk nem váltható szavazatokra a következő választásokon; 2. attól tartanak, hogy a hajléktalanok, romák, menekültek felkarolása, pozitív diszkriminációja nem szimpatikus (pártállásra való tekintet nélkül). 
Orbán Viktor kormánya ezért igyekszik az egészségügy gondjait úgy lerázni magáról, mint a kutya a vizet. Államosít, központosít, elhallgat, korábbi kormányokra mutogat, s hajlongó lakájokat állít szakpolitikai pozíciókba. A kommunikációs üzeneteket a propagandaminisztériumban írják, egészségügyi minisztérium már rég nincs. Az egészségi és ellátási mutatók romlására vonatkozó, a nemzetközi szakirodalomban olvasható adatokat rendre egy balliberális összeesküvés részének láttatják. S a kormányzati médiafölényben nehéz az ellenkezőjét bizonyítani. 
Elfogadom, hogy az ellenzék sokszor nem üt le magas labdákat, megelégszik felszínes kritikával. De azt is bemutatta, hogy lehetne másként. Három évvel ezelőtt civil kezdeményezésre valamennyi ellenzéki párt heteken át közösen alakította ki azt az értéknyilatkozatot és a teendők, vállalások listáját, amellyel a politikai ciklusoktól független, konzekvens egészségpolitika megteremtéséhez nyitnak utat. Ebben a dokumentumban egyebek mellett kötelezettséget vállalnak a társadalombiztosítás visszaállítására, az egészségügyi források érzékelhető növelésére, a köz- és magánegészségügy viszonyának rendezésére, a hálapénzrendszer felszámolására. Kár, hogy ez a fontos javaslatsor visszhangtalan maradt, pedig több kísérlet történt a tervezet napirendre tűzésére a parlamentben. 
A koronavírus járvány elleni védekezésben bizonyítani lehet, hogy az iskolabezárástól az egészségügyi dolgozók (sajnos egyszeri) többlet juttatásáig számos intézkedés ellenzéki követelésre valósul meg. Az persze nem szerepelt a kívánságlistán, hogy erőltetett menetben ürítsék ki kórházi ágyak ezreit, s magatehetetlen, infúzióra szoruló vagy szellemileg sérült betegek sokaságát lökjék otthoni ápolásba. 
A magyarországi járványgörbe, az ismert számok és trendek alapján messze nem indokolt a kórházi kapacitás felének felszabadítása. Úgy látom, hogy ez nem más, mint egyfajta túlbiztosításra való törekvés, de az sem kizárt, hogy lopakodva hozzáláttak a feleslegesnek vélt intézményrészlegek végleges bezárásához. Tömeges tesztelés és kontaktus kutatás helyett „a legrosszabb forgatókönyvre” készülhetnek, de lehet, hogy az „ágyfelszabadítással” spórolni akarnak: a járvány lecsengése utáni forrásszűkében sem akarnak sokat költeni az ágazatra. Hiszen még a rendkívüli helyzetben is jut pénz a NER lovagoknak, a látványsportoknak, a klientúra beruházásainak. Nehogy már az egészségügy ”feneketlen hordóját” töltsék! 
Rossz hírem van: a lerongyolódott gyógyító ágazatot nem lehet sok száz milliárd nélkül megreformálni. Becslések szerint a Fidesz-kormány 2010 óta reálértékben 500-600 milliárd forintot tüntetett el az egészségügy kiadásaiból, ennyi pénzből majdnem duplájára lehetett volna emelni az egészségügyi dolgozók fizetését. Mészáros Lőrinc fél óra alatt többet keres, mint egy kezdő magyar orvos egy hónap alatt, aki egyharmadát keresi szlovák társának. 
Pénz és reformok kéz a kézben kell, hogy járjanak. Nem véletlen, hogy a már idézett és méltatlanul elfeledett dokumentum szerint „az egészségügyi közkiadások GDP arányos részesedését 4 év alatt az európai átlagra kell emelni”. Ami azt jelenti, hogy a jelenlegi 4 százalék körüli mértékről 6 százalék fölé kell emelni, azaz évi kb. 800 milliárd forinttal többet kell fordítani az egészségügyre. Akkor és csakis akkor lehet elvárni, hogy az orvosok és ápolók támogassák a szerkezetváltást, jusson forrás a kórházat kiváltó otthoni szakápolás, az egynapos sebészetek működtetésére, lerövidüljenek a várólisták, és ismét többen dolgozzanak a hazai szolgáltatóknál. 
S még valami. A 2008 őszén kirobbant gazdasági válság kezdetén az akkori baloldali kormány nemzeti csúcsértekezlet hívott össze. Felszólalásomban azt ajánlottam, hogy vegyük le az egészségügyet a nemzeti közmegegyezés várólistájáról. Az álláspontom ma is változatlan. Az egészségügy reformjának, sőt túlélésének csak akkor van esélye, ha a politikai, társadalmi és szakmai erők egyetértésre jutnak az átalakítás elveiről, a konkrét teendőkről és ütemezésükről.

Alapbetegségünk

Naponta halljuk a hírekben, hogy a koronavírus fertőzésben elhunytak nemcsak jobbára idősek voltak, hanem szinte mindannyiuknak volt „alapbetegsége” is. 
A hírt a lakosság megnyugtatására fogalmazzák így, pedig éppen ezért lenne okunk az aggodalomra. Az „alapbetegség” kifejezés krónikus betegségeket jelent ugyanis, ezek a leggyakrabban szív- és érrendszeri, valamint a tüdő és légzőszervi kórképek. Ezeket akár egészségtelen életmód nélkül is beszerezhetjük: hazánkban és fővárosunkban évente több mint 200 napon át magasabb a légszennyezettség, mint az egészségügyi határérték. A WHO ajánlása maximum 35 nap/év! Emiatt hazánkban évente 15 ezer ember 3-5 évvel korábban hal meg, mint a szerencsésebb levegőjű országok lakói. Évtizedek óta tudjuk, hogy a kiugróan szennyezett levegőjű napokon magasabb a halálozás a szív és érrendszeri betegek körében.
Mégse teszünk semmit. Sőt! Enyhítő körülménynek tekintjük, ha idős és „alapbetegséggel élő”, azaz krónikus beteg embertársainkat öli meg a vírus. Elfelejtjük, vagy el akarjuk felejteni, hogy emberi tevékenység (vagy annak elmaradása) okozza azt a hatalmas légszennyezettséget, amely sok embernél krónikus szív- és érrendszeri betegségeket, magas vérnyomást, allergiát, asztmát okoz?
Tudományosan nem belemenve a levegő szennyezettségének vizsgálatába, nézzük meg, hogyan lehetne csökkenteni a levegőben szálló, lebegő részecskék mennyiségét. Ha portalanítanánk a járdákat, a szilárd burkolatokat. Ha összesöpörnénk a porladó tavalyi faleveleket, a lehullott virágokat, a terméseket. Ha a gyomnövény özönnek elejét vennénk, időben lekaszálnánk, az allergén gyomokat gondosan kiirtanánk az elhagyatott földdarabokról. Az utak téli sózásának apró részecskéi késő tavaszig, nyár elejéig biztosítják, hogy a városi levegő leginkább sós sivatagra emlékeztessen. Portalanítani kellene. Igen, mosni az utcát, ha már nincs fagyveszély. Ha ültetnénk a fákat, cserjéket, és nem pusztítanánk, azok felfognák a por egy részét. De nem, mi inkább üldözzük őket, hiszen allergiásak vagyunk! Mire? Arra a koromra, ami megtapad a virágporon. Igenis, minden ember tehetne - és nem keveset - saját maga és családtagjai egészségéért.
De a hal bizony itt is a fejétől bűzlik. Hallott-e valaki arról, hogy a füstokádó buszokat, az állami intézmények szállító járműveit lecserélik, mert kicsit sok az a 15 ezer halott évente? Hallott-e valaki arról, hogy a lakosság kiszámítható támogatást kap épületeinek fűtéskorszerűsítésére, szigetelésére? Bemondta-e a rádió, hogy leállítják a kiemelt beruházások porral járó munkálatait: a kőcsiszolást, aszfaltozást? Nem! Sőt fokozott erővel készülünk olyan világeseményekre, amelyekre majd repülővel érkeznek tömegek. Igen, azzal a repülővel, amelynek igen komoly szerepe van a levegőszennyezésben. Írtak-e olyat az újságok, hogy kötelező az építkezésekről felszálló port locsolással helyben marasztalni, és aki ezt nem teszi, akkora bírságra számíthat, hogy belesántul? Mert számtalan ember betegszik meg, és idültté válik az arcüreg-, orrmelléküreg gyulladása és a hörghurutja.
Nézzünk rá az autók szélvédőjére, vagy a saját ablakpárkányunkra, és láthatjuk, hogy milyen matériát lélegzünk be, friss, tiszta levegő helyett! A nagyobb szemcsék az orrunkban, szánkban, szemünkben okoznak irritációt. De a legapróbbak (10- 2,5 mikron alatt) akadálytalanul jutnak a hörgőnkbe, sőt a tüdőnk legapróbb hólyagocskáiba is. Kilélegezni, kiköhögni nem tudjuk. Ott maradnak. Akadályozzák az oxigén és a széndioxid cseréjét, gyulladást idéznek elő. Nehezen lélegzünk, romlik a vérkeringésünk, fölöslegesen terheli a tüdőnket, a szívünk. Ezért lesz végzetes a krónikus betegek számára szmog és a járvány. 
A vírus csak befejezi, amit a levegőszennyezés korábban elkezdett. Akkor miért nem követeljük, hogy legalább takarják le az építési törmelék hegyeket, hogy ne kapjunk az arcunkba minden széllökéssel egy marék port? Miért nem lehet az építési vállalkozókat akár büntetéssel rábírni, hogy járműveiket takarják le, és ne hordják ki a szennyeződéseket a közutakra? A városlakóknak ezért jósolnak rövidebb életet, mert ebben a légkörben élnek!
De gondoljunk azok sorsára, akik védőfelszerelés nélkül lapátolnak, követ csiszolnak, aszfaltoznak, bontanak, építenek! Látástól vakulásig! Mert kell a pénz, mert nem mondhatnak nemet, mert a védőfelszerelés még kényelmetlen is. Nagyon sok beteg ember munka közben lesz beteg, az évtizedekig szívott egészségtelen munkahelyi levegőben. Akkor sem figyelnénk ezekre az „apróságokra”, ha minden halott lábcédulájára ráírnák, hogy a halálát VALÓJÁBAN ki, mivel, hogyan idézte elő? 
Ezt a hozzáállást nem a járvány idején kellene gyakorlattá tenni. Húsz éve kellett volna. De legkésőbb a járvány tapasztalatai alapján el kellene kezdeni azon gondolkozni, hogyan NE legyen ennyi krónikus beteg. Legalább beszéljünk róla! Ne adjunk felmentést magunknak, hogy ő már „amúgy is beteg volt”, és úgyis meghalt volna. Mert ez mindannyiunkat érint. Ha nem ma, akkor 2 év múlva. 15 ezer ember élhetne 3-5 évvel tovább, egészségesen! Miért kell, hogy Murphy törvénye érvényesüljön? „Az emberek és az államok csak akkor kezdenek ésszerűen viselkedni, amikor már minden más lehetőséget kimerítettek”? 
Mi már kimerítettük, ideje van hát a racionális gondolkodásnak.

Amiben élünk, az nincs

Jelenleg – szigorúan jogi szempontból – nincs, és eddig sem volt járvány veszélyhelyzet Magyarországon, bármennyire abszurdnak tűnik is ez első hallásra.  
1. Az alaptörvény nem ismeri a járvány fogalmát, intézményrendszerét. 2. Az alaptörvény két esetre vonatkozóan írja elő a veszélyhelyzet fennállását: elemi csapás és ipari szerencsétlenség esetén. (Azon alaptörvény alapján van ez így, amely alaptörvénynek a jogi létezése is vitatható a nem jogszerű jogalkotásra tekintettel.) 3. A katasztrófavédelmi törvény – az alaptörvénnyel ellentétben – viszont ismeri a járványt. De: 4. A katasztrófavédelmi törvény sem sorolja a járványt a veszélyhelyzet körébe. 5. A katasztrófavédelmi törvény sem az elemi csapás, sem pedig az ipari szerencsétlenség körébe nem sorolja be a járványt. (Azon katasztrófavédelmi törvény alapján mondjuk ezt, amely törvény jogi létezése szintén vitatható a nem jogszerű jogalkotásra tekintettel.) 6. Törvény nem írhatja felül az alaptörvényt mint magasabb szintű szabályt, az abban foglaltakat nem terjesztheti ki, nem szélesítheti, nem tágíthatja az alaptörvényi kereteket, és nem határozhat meg az alaptörvényhez képest újabb veszélyhelyzeti lehetőséget. Ez sérti a jogforrások hierarchiájának elvét, mely szerint az alacsonyabb szintű norma nem sértheti – ez esetben: nem írhatja felül – a magasabb szintű norma előírásait. 7. Ha a járvány – jogi alapon – nem tartozik a veszélyhelyzet körébe egyik szabály szerint sem, akkor a járvány miatt – jogi alapon – nem lehet veszélyhelyzetet kihirdetni. Sem országosan, sem a településeken. 8. Ha a járványt mégis a veszélyhelyzet körébe soroljuk, bár a jog nem oda teszi, akkor is, a katasztrófavédelmi törvény szabályozása szerint „tömeges megbetegedést” okozó humánjárvány vagy járványveszély, valamint állatjárvány esetén lenne lehetséges. Viszont az Operatív Törzs szerint jelen pillanatban még nincs nálunk tömeges megbetegedés. Még csak a csoportos megbetegedések stádiumában tartunk, nem a tömegesben. Ezért – még mindig jogi alapon – a veszélyhelyzet fennállásáról nem beszélhetünk. 9. Az Operatív Törzs jogintézménye, fogalma, tárgya, jogi terminológiája a magyar jogban ismeretlen. Ilyen intézmény jogilag egyszerűen nem létezik. Jogi értelemben sosem hozták létre. Operatív Törzs létrejöttéről jogszabály nem rendelkezik. 
És erre tekintettel alappal vethető fel a kérdés: vajon mennyire rendelkezhet – pláne kötelező érvénnyel – egy olyan jogintézmény, amely jogintézményt jogszerűen sosem hoztak létre?
Egészségügyi szempontból viszont lehetséges a veszélyhelyzet fennállása, ennek eldöntése azonban egészségügyi, és nem jogi megközelítést kíván. Azt tehát nem zárom ki, hogy  egészségügyi szempontból veszélyhelyzet áll fenn, szigorúan jogi alapon viszont a jelenlegi szabályozások alapján nem beszélhetünk ilyesmiről.