Monarchiabeli krimik – Hász Róbert Fábián Marcell pandúrdetektívről

Publikálás dátuma
2020.05.01. 14:45

Fotó: f
Járvány kitörése fenyeget Zomborban. A gyanú szerint akár koreománia, azaz táncoló pestis üthette fel a fejét a bácskai kisvárosban: az áldozatok agresszívvé válnak, lehetetlen velük kommunikálni, mindhalálig táncolnak. Hász Róbert legutóbbi regénye, a Fábián Marcell-sorozat második része ismét letehetetlen krimi a múlt századelőről. A szerzőt nem csak a kórban elhunytakat számáról kérdeztük.
„Írónak lenni, az egy szerep, amit tudni kell hitelesen eljátszani. Nem elég írni, íróként is kell viselkedni. (…) Társaságokba járni, egyetemre, szerkesztőségekbe, okosakat mondani, értelmiségi módon öltözni… A kaszt szemében csak ez számít. Nem nekem való” – nyilatkozik a Júliával az út című, először 2010-ben megjelent regényének egyik szereplője. Vallomásként tekinthetünk erre az ön részéről; változott-e azóta e téren a véleménye?  Egy fiatalember élményei tükröződnek az idézett sorokban, s nagyvonalakban igazak rám is. Az újvidéki írói pályakezdésemkor találkoztam ezzel a kényszerszerephelyzettel: nem elég, hogy írsz, de ott kell lenned a társasági életben is. Ráadásul, amikor 1991-ben átköltöztünk Magyarországra, ismét a nulláról kellett kezdeni az életünket, itt annyira sem ismertek íróként, mint a Vajdaságban. Hiába jelentek meg sorra a könyveim, később sem vettem fel ezt a szerepet, és ma sem forgok túl gyakran a meghatározónak gondolt körökben. Ezen írói szerep magába foglalta a már határon túli, vajdasági író szerepét is?  A ’90-es években egyértelműen. A zajló háború pedig eleve egy bizonyos kasztba terelte a délvidéki írókat – ha akartak volna, akkor sem tudtak volna az anyaországi írók sorába kerülni. Amikor egy-egy könyvbemutatóra külföldre utaztam, elsőként ott is mindig a háborúról kérdeztek, pedig akkor már tíz éve eljöttem onnan. Egészen megkönnyebbültem, amikor ez a plecsni levált rólam. Azok, akik otthon maradtak, ezt a kérdést nyilván máshogy látják. Ezért is ódzkodom beleszólni az ottani irodalmi vagy más jellegű vitákba – abban a múltban gyökerezem én is, az az enyém, de a jelenem egészen más. És az olvasótáborának növekedése, az élénk kritikai visszhang, a díjak mennyiben módosítottak a vidéki író stigmán?  Néha úgy tűnik, mintha a Fábián Marcell-regények előtt nem írtam volna semmit. A krimik jól felkavarták az állóvizet. Ugyanakkor mindig volt olvasótáborom, még ha ez a tábor nem is volt annyira széles. Ellenben, hogy Szegeden élek, megvan az az előnye, hogy nem kényszerít rá a már említett kényszerű viselkedésekre. Persze, mint minden írónak, s az író mind hiú, jólesik, ha foglalkoznak a műveimmel, örülök a kritikáknak, a díjaknak – ezektől azonban nem ír az ember jobban. A regényeit, elbeszéléseit rendszeresen több nyelvre – angolra, franciára, németre, olaszra – fordítják. A legtöbb magyar – legyen vidéki vagy budapesti – író a fél karját odaadná hasonló nemzetközi jelenlétért. Önnek hogyan sikerült?  A véletlennek köszönhetem. Az első novelláskötetem, A szalmakutyák szigete 1995-ös megjelenésekor az Élet és Irodalomban egy Németországban élő magyar származású úriember tett közzé egy hirdetést, hogy az általa alapított irodalmi ügynökség magyar szerzőket keres. Rögtön el is küldtem neki a kötetet, és ismét a véletlen játszott közre abban, hogy a kapott nagy kézirathalomból elsőként az enyémet húzta ki. Tetszett neki, de jelezte, Nyugaton nincs keletje a novelláknak, regényt kért. Akkor már írtam a Diogenész kertjét, és amikorra a világ szeme az 1999-es Frankfurti Könyvvásáron a magyar díszvendégségen függött, el is küldtem neki. A Rowohlt kiadó pedig rögtön lecsapott rá. Aztán kézről kézre, kiadótól kiadóhoz került a regény, előbb a franciákhoz, majd tovább. Én a könyvvásárra sajnos ki sem jutottam, mert akkoriban még nem volt útlevelem… Feltűnő, hogy – a bácskai táj és társadalom regényekbeli bemutatásai ellenére – éppen az exjugoszláv nyelveken nem jelentek meg a könyvei. Ennek mi az oka?  Valóban, egy novellám egy szerb antológiá­ban való megjelenésén kívül a könyveim nem olvashatók szerbül, horvátul vagy szlovénül. Én magam nem tukmálom rá senkire a műveimet, s úgy látszik, nem kerültek még a megfelelő kezekbe. Ám éppen most folynak megbeszélések a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napjának szerb fordításáról. Rendkívül irigylésre méltóan változatos műfajú regényeket írt korábban is, mígnem a hetedik regényével belekezdett egy krimisorozatba. A rejtélyek, talányok, nyomozások, csavaros történetek eddig is a művei részét képezték – most csak A kündére vagy a Végvárra utalok –, ahogy a hatalmas művelődéstörténeti anyagokat mozgató – Diogenész kertje, A Vénusz vonulása – elbeszélések is. Az új könyvei­ben pedig mintegy egyesítette e két attitűdöt, s úgynevezett történelmi krimik kerekedtek ki belőlük. Vagy eleve kriminek szánta a Fábián Marcell-regényeket?  Bevallom, nem akartam krimit írni – illetve nem krimit akartam írni. Bár nagyon szeretem és tisztelem a zsánert, tisztában vagyok vele, mekkora feladatot jelent 300 oldalon megvezetni az olvasót. Fogva tartani több száz oldalon, anélkül, hogy átlásson a huncutságokon, ehhez tehetség kell. Én tulajdonképpen egy szecessziós történetet akartam írni, ami hangulatában felidézi a patkókopogtatta macskaköves utcákat, legyen benne szivarfüst, keménykalap, revolver, egy kis Krúdy és Kosztolányi. A helyszín, Zombor kiválasztásában pedig az volt a döntő, hogy ezt a várost ismerem a legjobban. Ugyanakkor a titok mindig izgatta a fantáziámat, s bár eredetileg egy családtörténeti rejtélyre gondoltam, végül a bennem élő olvasmányélmények detektívfigurái életre keltették Fábián Marcell nyomozót. Menet közben alakult krimivé, bűnügyekkel, gyilkosságokkal. A detektívje még a felesége szerint sem különleges figura, a megfigyelőképessége és a korabeli, XIX–XX. századfordulós nyomozati technikák között újdonságnak ható ujjlenyomatvétel melletti elköteleződésén kívül talán az erős dohányos mivolta miatt hasonlítható világhíres kollégáihoz. Hogy lett belőle mégis címszereplő?  Ha az ember zseniális nyomozót akar alkotni, magának is zseniálisnak kéne lennie, intelligenciában túl kell szárnyalnia a figuráját. Embert/írót próbáló feladat. Kényelemből inkább egy magamhoz közelebb álló hőst kreáltam – akkoriban én is sokat cigarettáztam, és hát magam sem vagyok egy kapkodó idegbeteg. Míg Sherlock Holmes kiválóan hegedül, kokainista és excentrikus alkat, Poirot pedig egy piperkőc, nekem egyszerűbb volt egy „tulajdonságok nélküli ember”-t megformálni. És így az alkatánál fogva, ahogy a megoldást keresve egyik helyszínről átsétál a másikra, embereket kérdez ki, volt időm bemutatni a környezetét, a társadalmat, megrajzolni a különféle karaktereket. A krimi szabályai mellett mennyire kötötték monarchiabeli detektívjét a kor szabályai?  Szerencsére volt már némi rutinom a történelmi regények írásában. Tudtam, mire vállalkozom. Azt hisszük, ismerjük a századforduló korszakát, mígnem szembesülünk vele, hogy fogalmunk sincs, hogy például mennyibe került egy kávé egy cukrászdában. Óriási segítségemre volt a felkészülésben, hogy létezett akkoriban egy Zomborban heti kétszer megjelenő, Bácska című újság, amit a könyvtár munkatársai digitalizáltak és szabadon hozzáférhetővé tettek. Ha egy évfolyamot a vezércikktől a hirdetésekig végigolvas valaki, átfogó képet kap arról, hogyan éltek az emberek, hogyan nézett ki a város, mennyibe került egy kiló zsír vagy miről vitatkoztak éppen a városi közgyűlésben, továbbá hogyan lett öngyilkos egy kávéslány szerelmi bánatában. Mert a történelmi regénynek van egy alapvető feltétele: a hitelesség. Hiába jók a karakterek, szépek a felvázolt bölcsességek, ha a háttér inog, bukik az egész. A regényéhez kapcsolódóan már Fábián Marcell-sétán is részt lehetett venni Zomborban. Mennyire változott a város 120 év alatt?  A nagy utcák megmaradtak, a körút is. A megyeháza éppen úgy néz ki, mint régen, a hátsó traktusait talán át se festették az átadása óta. Az előtte lévő tér a parkkal is ugyanaz, csak a fák állnak másképp. A regénybeli vendéglőket ellenben a saját ifjúságomból rajzoltam meg, amikor én is ott ültem a Fehér Hajóban vagy az Elefántban. Fábián Marcell nem egy irodalomkedvelő alak, ám a regényekben feltűnik Gozsdu Elek, a második kötetben pedig Fiumében összefut Kánya Emíliával és Jókai Mórral is. Mindez csak írói játszadozás?  Inkább olyan magas labdák, amiket le kellett csapnom – már csak a regény hitelesítése, színesítése kedvéért is. Hiszen Gozsdu abban az időben valóban Zombor főügyésze volt, és ha már a szereplőmet Fiumébe utaztatom, feltétlenül találkoznia illett az Abbáziában nyaralóbirtokos Jókaival vagy a tengernél élő író-szerkesztőnővel. A többi, kevésbé híres regényszereplője is egykor élt személy?  A nevek mind valósak, ahogy a karakterek is, de a regényben ezek nem feleltethetőek meg úgy egymásnak, ahogy a valóságban léteztek. A leszármazottak – akik ma is ott élnek, némelyiket ismerem is – személyiségi jogainak érdekében variáltam át az újságokból kiírt neveket más-más funkciókkal. Az első kötet már több kiadást megért, a tavaly november végén megjelent második is nagy sikert aratott. Hány kötetre tervezi a sorozatot?  Hogy ne „billegjen”, hogy trilógiává váljon, egyet még biztosan írok. A második kötettől tartottam, mivel még sosem írtam folytatást egy regényhez. Ha létező karaktereket kell újrahasznosítani, annak megvannak a maga buktatói. Ügyelni kell arra, hogy annak, aki olvasta az elsőt, ne legyen túlmagyarázva a második, ám aki ezt veszi először a kezébe, annak se legyen hiány­érzete. A harmadik kötetnél, remélem, ilyen gondjaim már nem lesznek, hiszen elég sokan fogják már ismerni Fábián Marcellt és csapatát. A tervek szerint a jövő nyárra befejezett regényben még inkább lelassul a történet: kevesebb kocsikázás, kevesebb gyilkosság, de mélyebb karakterek várhatók. Marcellt pedig kibillentem a zombori komfortzónájából. +1 kérdés  Az első krimiben tízen, a másodikban nyolcan lelik halálukat a bűnügyek kapcsán. Hány halál kell egy jó bűnügyi történethez?  Amikor nekifogtam a krimiírásnak, Zalán Tibor barátom azt tanácsolta: „A hullákkal ne spórolj, azok ingyen vannak!”

Hász Róbert

(Doroszló, 1964) József Attila- és Márai-díjas író. A Tiszatáj című folyóirat főszerkesztője. 1995 óta nyolc regénye és két novelláskötete jelent meg. A 2001-ben megjelent Végvár című regényének olasz fordítása 2008-ban a Római Könyvtárak Díját (Internazionale del Premio Biblioteche di Roma) nyerte el. Legutóbbi regényei: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja (2018), Fábián Marcell és a táncoló halál (2019). Szegeden él.

Szerző
Frissítve: 2020.05.01. 15:14

Légrádi Gergely: Sortűz

„A szeretet ereje és másokra gyakorolt hatása járt a fejében akkor is, amikor meghallotta a dörrenéseket.”
Azon gondolkodott, vajon tudnak-e szeretni. Megtanulták-e valaha ezt az érzelmet. És, ha igen, ki tudják-e mutatni. Illetve, ami most ennél fontosabb, megértik-e, ha ő erre épít. Mert, ha igen, még van esélye. Egyébként vége. Egyszer, még egyetemista korában egy professzor előadásán hallotta, hogy vannak velünk született érzések, mint például a félelem vagy az unalom, és vannak olyanok, amelyek tanultak. Ezek közé tartozik a szeretet is. Meglepődött, mert azt gondolta, ezt a képességet, ezt az érzést hozzuk magunkkal. Bennünk él, tanulástól, szocia­lizációtól függetlenül. De ezek szerint mégsem. Ezt bizony meg kell élni, el kell sajátítani, mesélte büszkén és mosolyogva a professzor. Az előadás közben felmerült benne, hogy vajon a szerelemmel is ez-e a helyzet, de nem volt mersze megkérdezni. Pedig volt lehetőség az este végén néhány szót váltani a professzorral, négyszemközt. Mondjuk a jelen helyzetben a szerelem – mint olyan – nem segíthetne, így most éppen nem létkérdés a szerelem ösztönössége vagy tanult mivolta, tett pontot a gondolat végére. A döntés meghozatala után és annak végrehajtása előtt, úgy számolta, csak a szeretet maradt, mint egyetlen – és minden valószínűség szerint utolsó – kapaszkodó. Az értelem, az érvek már nem játszhattak szerepet, jogorvoslat nem lévén. Ha tehát, vitte tovább a gondolatot, a vele szemben lévő férfiak ismerik és gyakorolják a szeretetet, akkor van remény. Pontosabban ez az egyetlen, ami okot ad a reményre, hiszen ez az, ami jobb belátásra késztetheti a másik oldalon állókat. Jobb belátásra, és itt jobb alatt azt értette, ami felülírja a döntést, tehát egyfajta objektív, időn és téren felül értelmezhető jobbságra, jóságra utal. Arra, hogy mégse hajtsák végre a döntést. Ha pedig a játékelmélet kedvéért felteszi, gondolta, hogy tudnak szeretni, akkor csak az a kérdés, hogy a vele szemben álló férfiak mindegyike érez-e iránta (vagy, ha iránta nem is, de általánosságban véve az ember iránt) olyan szeretetet, amely lehetetlenné teszi a döntés szabályszerű végrehajtását. Mondjuk akképpen, hogy mindenki egy kissé félrecéloz. A félrecélzásról jutott eszébe, hogy a céllövöldében, ahol gyerekként dolgozott néhány nyáron át, a főnök elgörbítette a puskák csövét. Amikor megkérdezte, miért, a főnök csak annyit mondott, hogy úgyis csak a szeretet számít. Soha nem kérdezte meg, hogy a szeretet hogyan jön a cső elferdítéséhez. Már csak azért sem, mert célzás, és persze félrelövés közben szeretett bele a lányba, akivel aztán összekötötte az életét. A második nyár végén történt, hogy a lány a pulthoz lépett, kifizette a lövést, majd felemelte a fegyvert, a vállához igazította és célzott. Nem tudta levenni a szemét róla. Már a lövés előtti pillanatban tudta, élete végéig szeretni fogja. A felesége persze azóta is azzal zrikálja, hogy nem is az elferdített cső miatt nem talált, hanem ő nézett rá olyan igézően. Annyira elmerült a gondolataiban, a céllövölde kimerevített pillanatában, hogy a katonák szeme láttára elmosolyodott. A szeretet ereje és másokra gyakorolt hatása járt a fejében akkor is, amikor meghallotta a dörrenéseket. Meglepődött, hogy ilyen hamar cselekedtek, hiszen ő még nem ért a gondolatkísérlet végére, és ezt igazán megvárhatták volna. Aztán nézte, ahogy a katonák szabadkozva egymás felé fordulnak, majd leteszik a fegyvereket és elindulnak, mindannyian, a parancsnok felé.

Esély a változásra – Schwechtje Mihály a problémát problémának látja

Publikálás dátuma
2020.05.01. 11:00

Filmrendező, forgatókönyvíró, mégis ő volt az egyik, aki idén elnyerte a Radnóti Zsuzsa alapította Kortárs Magyar Dráma-díjat. Mert időnként színpadi terepre is merészkedik, és ha már ott van, ott is kényes társadalmi témákra fókuszál: a Jurányiban bemutatott díjazott drámája, Az örökség például a gyerekkereskedelemre, a roma szegregációra és a korrupcióra – amiket érzékenyen, ugyanakkor hitelesen, minden áltoleranciát és álhumanizmust mellőzve mutat.
Munkáiban rendre az áldozatokra, kiszolgáltatott sorsúakra fókuszál (romákra, munkanélküliekre, gyerekekre, abuzáltakra). Azokra, akiknek nincs vagy csekély a megszólalási esélyük helyzetükből és az áldozathibáztatás mechanizmusából adódóan.  A művészetben igen gyakori, hogy a munkánkon keresztül próbálunk meg részt venni a társadalmi felelősségvállalásban, hiszen az alkotásokon keresztül kommunikációba lépünk emberekkel és közös gondolkodásra hívjuk őket. Mindemellett vannak azért olyan filmjeim is, amelyek kifejezetten személyes élményekből táplálkoznak, csak a hozzájuk választott történet elfedi a magánjellegű kitárulkozást. Mások viszont tényleg olyan témájúak, amelyek a körülöttem lévő világra reflektálnak, és én csak mint erre reagáló vagy a bennem generált indulatot alkotásba konvertáló személy jelenek meg. Mit gondol, az elsődleges „felvevőpiac”, a budapesti értelmiségi mennyire érzékeli, hogy sokszor csak saját sebeit nyalogatja, buborékban él és valójában elveszítette már a kapcsolatát a valósággal?  Inkább úgy mondanám, több valóság létezik párhuzamosan. A budapesti értelmiség is nagyon sokféle. Más valósága van egy nemzetközi irodában dolgozó ügyvédnek és egy önkormányzati jogásznak. Másként érzékeli a világot egy gyógyszerészkutató és egy patikában dolgozó gyógyszerész. De teljesen más a világérzékelése egy konzervatív értelmiséginek is, mint egy liberálisnak vagy baloldalinak. Ehhez képest pedig vannak a társadalmilag leszakadt rétegek, amelyeknek a problémái egészen mások. És akinek az élete a betevő falatért való harcról, a drogfüggőséggel való küzdelemről vagy éppen az erőszaktól való menekülésről szól, nemigen tud elmélkedni azokról a kérdésekről, amikről például az értelmiség egy része tud. Szerintem az értelmiség fontos vitákat folytat, például a szabadságról vagy a demokráciáról, és ezekkel a vitákkal sokszor épp ezekért az emberekért is küzd. Az ön által bemutatott történetek és társadalmi rétegek az abszolút reménytelenségről, kilátástalanságról és tehetetlenségről szólnak. Miközben azzal, hogy bemutatja őket, szembesít velük, úgy tűnik, mintha mégis hinne a változtatás esélyében.  Valóban, úgy gondolom, összefogással, dolgok újragondolásával talán elérhető lenne. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-)-ban a kamaszkor fojtogató nehézségeiről szerettem volna beszélni, és arról, hogy ez még tovább nehezedett a gépek általi kommunikációtól, aminek egyik ijesztő fejleménye például az internetes zaklatás. Viszont a film arról is szól, hogy az sem megoldás, hogy ebben az érzelmileg és identitásban olyan bizonytalan korszakban, amit a kamaszkor jelent, ha valaki félresiklik, úgy büntetjük, hogy az életben soha többet ne legyen esélye talpra állni. Az, hogy nálunk lejjebb szállították a büntethetőség korhatárát, őrületes nagy hiba. Ráadásul azzal, hogy bezárunk valakit egy börtönbe, csak tüneti kezelést adunk. Ugyanis ezek a helyek az erőszakra épülnek, erőszakra épülő intézményben pedig nincsen esély arra, hogy megváltozzon bárki is. Az örökségben a gyerekkereskedelem témaköre pedig tökéletes leképezése annak, ami ebben az országban harminc év alatt történt. Ha ugyanis egy humanizmusra és szolidaritásra épülő demokrácia épült volna föl, akkor nem fordulhatna elő, hogy ártatlan újszülötteknek a sorsát ilyen mértékben meghatározza, hogy hová születnek. Ma, ha egy szegregált telepen látod meg a napvilágot, akkor minimális az esélyed arra, hogy kilépj azokból a lehetetlen társadalmi mintákból, amelyek miatt a szüleid is itt élnek. Az ilyen környezetben élők képtelenek egyedül megoldani a problémáikat és csak a külső segítségre számíthatnak, amit a jólétben élő, civilizáció vívmányait élvező többségnek kellene megadnia, de legelsősorban a szavazók által megbízott politikusoknak és azon belül is a hatalmat birtokló kormányoknak. Élünk egy országban, amelyik attól szenved, hogy nincsen elég gyerek, mégis teljesen magukra hagyjuk például azokat a gyerekeket és fiatalokat, akik önhibájukon kívül állami gondozásba kerülnek. Simán végignézzük, hogy a koldusmaffia, a prostitúció, a rabszolgatartás, a bűnözés és a szervkereskedelem felszippantja őket. Ez esetben teljesen mindegy, hogy valaki baloldalinak mondja-e magát vagy kereszténynek, mert az ideológia szintjén mindkettő az elesettek megsegítése mellett érvel, de hatalmon sosem láttam ezeknek valódi jelét. Amikor ilyen rendszerszintű egy probléma, bűnösnek mondható-e az egyén, ha nem tesz ellene semmit? Bűnös-e például a darabbéli rendőr vagy gyámügyes, mert nem kezd egymaga a rendszer elleni szélmalomharcba, így inkább szemet huny már csak saját túlélésére koncentrálva?  Amikor rendszerszintű a probléma, akkor az, aki a problémát problémának látja, meg kell, hogy találja azokat, akik szintén úgy gondolkodnak, mint ő, és tennie kell a rendszer ellen. Sokan vannak viszont, akik végig sem gondolják és nem is látják, hogy baj van, őket nehezebb bűnösnek látni. Érdemben tesz-e, aki – jobb híján – egyen segít, mint Az örökség főhőse, vagy csak a saját lelkiismeretét nyugtatja és épp a rendszert erősíti?  Egy megmentett ember is számít. És annál azért többet tesz, mint hogy csak a lelkiismeretét nyugtatja. Hiszen nagy rizikót vállal és a saját határait is átlépi, hogy segítsen. Persze mi a darabban azzal, hogy olyan drámai alaphelyzetet hoztuk létre, hogy már csak egy gyerek van a telepen, megkönnyítettük a főhős dolgát, hiszen nem hatvan gyereket kell megmentenie, hanem csak egyet, ám azt meg is teszi. Még akkor is, ha maga is pénzt ad a gyerekért, mert felismeri, hogy ebben a rettenetes amorális dagonyában semmi más eszköze nincsen. Egy-egy társadalmi jelenséget (internetes zaklatást, gyerekkereskedelmet, korrupciót, munkanélküliséget) bemutató munkánál mennyire kutat és ássa bele magát az adott témába? Egyáltalán fontos ez egy művészi alkotásnál?  Minden olyan témánál, amit nem a közvetlen környezetünkből vagy a saját életünkből veszünk, a kutatás alapvetően fontos. Nagyon sok irányból kell megközelíteni, mert ha például csak szociológiai tanulmányokat olvasnék, azzal is könnyen mellé lehet lőni, hiszen azok meg saját tudományos közegükkel vannak leginkább kommunikációban és ezért szintén torzíthatják a valóságot. Fontos elolvasni ilyeneket, de nem elegendő. A dokumentumfilm forgatása a baptista védett házról például épp ezért volt fontos része az emberkereskedelemről szóló kutatásomnak, mert személyesen találkoztam áldozatokkal és velük dolgozó szakemberekkel.  Most lett volna új színházi bemutatója (szerzőként, rendezőként) a Radnóti Színházban Gina címen. Ez szintén kiszolgáltatottságról, abuzálásról szól az italokba kevert, tudatvesztést okozó partiszer révén. Nem mai keletű a probléma – még mindig nem tudunk eleget?  Az előadásunk nem egy tájékoztató a Gináról vagy annak veszélyeiről. Az érdekel, hogy milyen lehet szülőként szembenézni azzal, hogy a gyereked, akit próbáltál felnevelni, részt vett egy csoportos abúzusban. Azaz mi most az elkövetők szüleinek a szemszögéből vizsgáljuk a kérdést.

Schwechtje Mihály

Első nagyjátékfilmjével [Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)] rögtön berobbant a kulturális köztudatba, és éppúgy, mint rövidfilmjeivel, rangos díjakat nyert. Rendezett Terápia-epizódokat. Legújabb filmterve, egy bűn­ügyi fekete komédia szintén a korrupcióról szól. Két színházi bemutatója várható ősszel. Színművészetis tanárként pedig most ő is távoktat.

Szerző