„Írónak lenni, az egy szerep, amit tudni kell hitelesen eljátszani. Nem elég írni, íróként is kell viselkedni. (…) Társaságokba járni, egyetemre, szerkesztőségekbe, okosakat mondani, értelmiségi módon öltözni… A kaszt szemében csak ez számít. Nem nekem való” – nyilatkozik a Júliával az út című, először 2010-ben megjelent regényének egyik szereplője. Vallomásként tekinthetünk erre az ön részéről; változott-e azóta e téren a véleménye?
Egy fiatalember élményei tükröződnek az idézett sorokban, s nagyvonalakban igazak rám is. Az újvidéki írói pályakezdésemkor találkoztam ezzel a kényszerszerephelyzettel: nem elég, hogy írsz, de ott kell lenned a társasági életben is. Ráadásul, amikor 1991-ben átköltöztünk Magyarországra, ismét a nulláról kellett kezdeni az életünket, itt annyira sem ismertek íróként, mint a Vajdaságban. Hiába jelentek meg sorra a könyveim, később sem vettem fel ezt a szerepet, és ma sem forgok túl gyakran a meghatározónak gondolt körökben.
Ezen írói szerep magába foglalta a már határon túli, vajdasági író szerepét is?
A ’90-es években egyértelműen. A zajló háború pedig eleve egy bizonyos kasztba terelte a délvidéki írókat – ha akartak volna, akkor sem tudtak volna az anyaországi írók sorába kerülni. Amikor egy-egy könyvbemutatóra külföldre utaztam, elsőként ott is mindig a háborúról kérdeztek, pedig akkor már tíz éve eljöttem onnan. Egészen megkönnyebbültem, amikor ez a plecsni levált rólam. Azok, akik otthon maradtak, ezt a kérdést nyilván máshogy látják. Ezért is ódzkodom beleszólni az ottani irodalmi vagy más jellegű vitákba – abban a múltban gyökerezem én is, az az enyém, de a jelenem egészen más.
És az olvasótáborának növekedése, az élénk kritikai visszhang, a díjak mennyiben módosítottak a vidéki író stigmán?
Néha úgy tűnik, mintha a Fábián Marcell-regények előtt nem írtam volna semmit. A krimik jól felkavarták az állóvizet. Ugyanakkor mindig volt olvasótáborom, még ha ez a tábor nem is volt annyira széles. Ellenben, hogy Szegeden élek, megvan az az előnye, hogy nem kényszerít rá a már említett kényszerű viselkedésekre. Persze, mint minden írónak, s az író mind hiú, jólesik, ha foglalkoznak a műveimmel, örülök a kritikáknak, a díjaknak – ezektől azonban nem ír az ember jobban.
A regényeit, elbeszéléseit rendszeresen több nyelvre – angolra, franciára, németre, olaszra – fordítják. A legtöbb magyar – legyen vidéki vagy budapesti – író a fél karját odaadná hasonló nemzetközi jelenlétért. Önnek hogyan sikerült?
A véletlennek köszönhetem. Az első novelláskötetem, A szalmakutyák szigete 1995-ös megjelenésekor az Élet és Irodalomban egy Németországban élő magyar származású úriember tett közzé egy hirdetést, hogy az általa alapított irodalmi ügynökség magyar szerzőket keres. Rögtön el is küldtem neki a kötetet, és ismét a véletlen játszott közre abban, hogy a kapott nagy kézirathalomból elsőként az enyémet húzta ki. Tetszett neki, de jelezte, Nyugaton nincs keletje a novelláknak, regényt kért. Akkor már írtam a Diogenész kertjét, és amikorra a világ szeme az 1999-es Frankfurti Könyvvásáron a magyar díszvendégségen függött, el is küldtem neki.
A Rowohlt kiadó pedig rögtön lecsapott rá. Aztán kézről kézre, kiadótól kiadóhoz került a regény, előbb a franciákhoz, majd tovább. Én a könyvvásárra sajnos ki sem jutottam, mert akkoriban még nem volt útlevelem…
Feltűnő, hogy – a bácskai táj és társadalom regényekbeli bemutatásai ellenére – éppen az exjugoszláv nyelveken nem jelentek meg a könyvei. Ennek mi az oka?
Valóban, egy novellám egy szerb antológiában való megjelenésén kívül a könyveim nem olvashatók szerbül, horvátul vagy szlovénül. Én magam nem tukmálom rá senkire a műveimet, s úgy látszik, nem kerültek még a megfelelő kezekbe. Ám éppen most folynak megbeszélések a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napjának szerb fordításáról.
Rendkívül irigylésre méltóan változatos műfajú regényeket írt korábban is, mígnem a hetedik regényével belekezdett egy krimisorozatba. A rejtélyek, talányok, nyomozások, csavaros történetek eddig is a művei részét képezték – most csak A kündére vagy a Végvárra utalok –, ahogy a hatalmas művelődéstörténeti anyagokat mozgató – Diogenész kertje, A Vénusz vonulása – elbeszélések is. Az új könyveiben pedig mintegy egyesítette e két attitűdöt, s úgynevezett történelmi krimik kerekedtek ki belőlük. Vagy eleve kriminek szánta a Fábián Marcell-regényeket?
Bevallom, nem akartam krimit írni – illetve nem krimit akartam írni. Bár nagyon szeretem és tisztelem a zsánert, tisztában vagyok vele, mekkora feladatot jelent 300 oldalon megvezetni az olvasót. Fogva tartani több száz oldalon, anélkül, hogy átlásson a huncutságokon, ehhez tehetség kell. Én tulajdonképpen egy szecessziós történetet akartam írni, ami hangulatában felidézi a patkókopogtatta macskaköves utcákat, legyen benne szivarfüst, keménykalap, revolver, egy kis Krúdy és Kosztolányi. A helyszín, Zombor kiválasztásában pedig az volt a döntő, hogy ezt a várost ismerem a legjobban. Ugyanakkor a titok mindig izgatta a fantáziámat, s bár eredetileg egy családtörténeti rejtélyre gondoltam, végül a bennem élő olvasmányélmények detektívfigurái életre keltették Fábián Marcell nyomozót. Menet közben alakult krimivé, bűnügyekkel, gyilkosságokkal.
A detektívje még a felesége szerint sem különleges figura, a megfigyelőképessége és a korabeli, XIX–XX. századfordulós nyomozati technikák között újdonságnak ható ujjlenyomatvétel melletti elköteleződésén kívül talán az erős dohányos mivolta miatt hasonlítható világhíres kollégáihoz. Hogy lett belőle mégis címszereplő?
Ha az ember zseniális nyomozót akar alkotni, magának is zseniálisnak kéne lennie, intelligenciában túl kell szárnyalnia a figuráját. Embert/írót próbáló feladat. Kényelemből inkább egy magamhoz közelebb álló hőst kreáltam – akkoriban én is sokat cigarettáztam, és hát magam sem vagyok egy kapkodó idegbeteg. Míg Sherlock Holmes kiválóan hegedül, kokainista és excentrikus alkat, Poirot pedig egy piperkőc, nekem egyszerűbb volt egy „tulajdonságok nélküli ember”-t megformálni. És így az alkatánál fogva, ahogy a megoldást keresve egyik helyszínről átsétál a másikra, embereket kérdez ki, volt időm bemutatni a környezetét, a társadalmat, megrajzolni a különféle karaktereket.
A krimi szabályai mellett mennyire kötötték monarchiabeli detektívjét a kor szabályai?
Szerencsére volt már némi rutinom a történelmi regények írásában. Tudtam, mire vállalkozom. Azt hisszük, ismerjük a századforduló korszakát, mígnem szembesülünk vele, hogy fogalmunk sincs, hogy például mennyibe került egy kávé egy cukrászdában. Óriási segítségemre volt a felkészülésben, hogy létezett akkoriban egy Zomborban heti kétszer megjelenő, Bácska című újság, amit a könyvtár munkatársai digitalizáltak és szabadon hozzáférhetővé tettek. Ha egy évfolyamot a vezércikktől a hirdetésekig végigolvas valaki, átfogó képet kap arról, hogyan éltek az emberek, hogyan nézett ki a város, mennyibe került egy kiló zsír vagy miről vitatkoztak éppen a városi közgyűlésben, továbbá hogyan lett öngyilkos egy kávéslány szerelmi bánatában. Mert a történelmi regénynek van egy alapvető feltétele: a hitelesség. Hiába jók a karakterek, szépek a felvázolt bölcsességek, ha a háttér inog, bukik az egész.
A regényéhez kapcsolódóan már Fábián Marcell-sétán is részt lehetett venni Zomborban. Mennyire változott a város 120 év alatt?
A nagy utcák megmaradtak, a körút is. A megyeháza éppen úgy néz ki, mint régen, a hátsó traktusait talán át se festették az átadása óta. Az előtte lévő tér a parkkal is ugyanaz, csak a fák állnak másképp. A regénybeli vendéglőket ellenben a saját ifjúságomból rajzoltam meg, amikor én is ott ültem a Fehér Hajóban vagy az Elefántban.
Fábián Marcell nem egy irodalomkedvelő alak, ám a regényekben feltűnik Gozsdu Elek, a második kötetben pedig Fiumében összefut Kánya Emíliával és Jókai Mórral is. Mindez csak írói játszadozás?
Inkább olyan magas labdák, amiket le kellett csapnom – már csak a regény hitelesítése, színesítése kedvéért is. Hiszen Gozsdu abban az időben valóban Zombor főügyésze volt, és ha már a szereplőmet Fiumébe utaztatom, feltétlenül találkoznia illett az Abbáziában nyaralóbirtokos Jókaival vagy a tengernél élő író-szerkesztőnővel.
A többi, kevésbé híres regényszereplője is egykor élt személy?
A nevek mind valósak, ahogy a karakterek is, de a regényben ezek nem feleltethetőek meg úgy egymásnak, ahogy a valóságban léteztek. A leszármazottak – akik ma is ott élnek, némelyiket ismerem is – személyiségi jogainak érdekében variáltam át az újságokból kiírt neveket más-más funkciókkal.
Az első kötet már több kiadást megért, a tavaly november végén megjelent második is nagy sikert aratott. Hány kötetre tervezi a sorozatot?
Hogy ne „billegjen”, hogy trilógiává váljon, egyet még biztosan írok. A második kötettől tartottam, mivel még sosem írtam folytatást egy regényhez. Ha létező karaktereket kell újrahasznosítani, annak megvannak a maga buktatói. Ügyelni kell arra, hogy annak, aki olvasta az elsőt, ne legyen túlmagyarázva a második, ám aki ezt veszi először a kezébe, annak se legyen hiányérzete. A harmadik kötetnél, remélem, ilyen gondjaim már nem lesznek, hiszen elég sokan fogják már ismerni Fábián Marcellt és csapatát. A tervek szerint a jövő nyárra befejezett regényben még inkább lelassul a történet: kevesebb kocsikázás, kevesebb gyilkosság, de mélyebb karakterek várhatók. Marcellt pedig kibillentem a zombori komfortzónájából.
+1 kérdés
Az első krimiben tízen, a másodikban nyolcan lelik halálukat a bűnügyek kapcsán. Hány halál kell egy jó bűnügyi történethez?
Amikor nekifogtam a krimiírásnak, Zalán Tibor barátom azt tanácsolta: „A hullákkal ne spórolj, azok ingyen vannak!”
