Szántó T. Gábor: Tűz, 1976

Unom az angolórát. Amíg a többi gyerek az udvaron focizhat, addig nekem hetente kétszer angolul kell tanulnom. Csak úgy vagyok hajlandó figyelni, hogyha a hamutartóban, amibe Miri hamuzik, apró papírszeleteket és összegyűrt galacsinokat égethetek. Miri angoltanár, fiatal és szép. Megállapodunk, hogy mennyit tanulunk, mennyit égetünk. Látom, hogy kicsit fél, ahogy egyre nagyobb a tűz, de azért ő is élvezi, csillog a szeme. Ráadásul, ha megígéri, hogy égethetek, akkor tényleg figyelek, de hiába, mert sok mindent elfelejtek, amit tanít. Egész szép gúlát szoktunk készíteni, én a parkban gyűjtött apró faágakat is rárakom, amiket a zsebemben hozok haza.

Sajnos elég kicsi a hamutartó, ezért vigyázni kell, és néha én is megijedek, olyan magasra csap fel a tűz. Anyuékkal is szoktam tüzelni, azt mondják, ez tiszta pirománia, és el is magyarázzák, hogy az a piromániás, aki élvezi, ha felgyújt valamit, például épületeket és azok leégnek, de én ezt hülyeségnek tartom, én csak szeretem nézni a tüzet, és érezni az arcomon a forróságot. Máskor meg azt mondják, pláne az idősebbek, mint a papi, hogy ha sokat tüzelek, be fogok pisilni. Nem értem, miért pisilnék be azért, mert szeretem a tüzet. Én nem szoktam bepisilni éjszaka.

Tüzet rakni talán a legjobb dolog. Balatonon is élvezem, ahogy meggyullad a papír vagy a szalma, felsüvít a láng és belekap a vékony fába, ropogni kezd, és végül belobban az egész farakás. A tűznél lehet melegedni, lehet rajta szalonnát sütni, bár nem eszem meg, csak a kenyérre csöpögő zsírt, lehet fölötte bográcsban paprikás krumplit főzni, vagy csak ülni mellette és belebámulni az izzó parázsba. Áthevül az ember teste, szinte ég, de az is olyan jó, mert valamit érez.

Tavasszal is, ősszel is szoktunk avart égetni, annak is olyan jó a szaga, csak a füstjét nem szeretem tavasszal, ha nedves, mert csípi a szemem és fojtogat.

Mamiéknál Pesten cserépkályha van, ott is tüzelhetek. Feldaraboljuk a gyújtóst, belobban a papír, piszkavassal igazgatom és izzítom a fahasábokat, ha közel hajolok, égeti az arcom. Katonákkal játszom a kályha előtt, mintha a közelben égne egy vár, és a csata előtte zajlana. Elképzelem, amint egy-egy katona áthatol a tűzfalon és kimenti a várban rekedteket, a karjában hozza ki őket, de tudom, a tűzre itt nem tehetek több fát, mert akkor rám kiabálnak. Legfeljebb a kályha peremére tehetem fel a katonákat, hogy ők is megmelegedhessenek egy kicsit. Télen nagyon hideg van a hóban.

Anyu Fecske cigarettásdobozát és annak a nejlonfóliáját is szívesen meggyújtom, de nem mindig engedik. Úgy hetente egyszer-kétszer lehet velük tüzelni, és kétszer Mirivel, pedig én legszívesebben minden este ezt játszanám. Amikor viszont angolórám van, nincsenek bent, nem látják.

Ha vendégek vannak, apu és anyu engedékenyebbek, igaz, a vendégek is arról beszélnek, hogy be fogok pisilni, hiába mondom, hogy nem. Nem értem, miért jár ilyesmin a felnőttek feje. Amikor csak mi vagyunk otthon, mindig azt kérdik, miért nem lehet valami értelmes játékot játszani, én pedig hiába mondom, hogy ez jó játék, jó nézni velük együtt a tüzet, és érezni, ahogy melegít. Hiába mondom azt is, hogy tegyék oda a kezüket, mint egy kiránduláson a tábortűznél, hogy ők is érezzék, csak azt mondják folyton, vigyázzak vele, nehogy megégessem magam és nem kéne-e végre foglalkoznom a leckémmel. Pedig ha tüzelünk, akkor nem kell beszélgetni, nem kell mindig fontos dolgokkal foglalkozni, mint az iskola, vagy a munkahely, vagy a lakásügyek, elég csak nézni a tüzet, ahogy pirosan, sárgán és kéken ég, és hallgatni, ahogy serceg.

Azt is szeretem, amikor otthon vagy a mamiéknál leoltjuk a villanyt, és anyu vagy a mami a cigarettája parazsával köröket rajzol a levegőbe, vagy szavakat írnak, és nekem ki kell találnom, hogy mit. De ezt nem lehet sokáig, mert unják vagy elfáradnak és felgyújtják a villanyt.

Anyu mindig megfeledkezik arról, elzárta-e a gázt vagy kihúzta-e a vasalót. Olyankor mindig haza kell mennünk megnézni. Sajnálom ilyenkor, mert látni rajta, hogy fél, hogy valami rossz történik, pedig felnőtt, tudnia kéne, mikor mit csinál. Nem értem, hogyha egyszer elfelejtette, és vissza kellett fordulnunk Balatonra menet, akkor legközelebb hogy felejtheti el újra.

Mielőtt elindulnánk, ezután mindig én fogom ellenőrizni, hogy van-e tűz vagy gáz, mert anyu mindig fél és szaglászik, úgy érzi, szivárog.

Lehet, hogy az emberekből is jöhet gázszag, akik deportálva voltak? Ezt nem merem megkérdezni. Akiket elgázosítottak, azok meghaltak, őket állítólag el is égették. Vagy akik nem olyan táborban voltak, ahol gázosítottak és égettek, azokból is jöhet?

Vera karját például levágta egy vonat, ahogy hazafelé jöttek Auschwitzból, legalábbis nekem ezt mondják. Én nem szeretem, ha nyáron, amikor meleg van, nem hordja a karját, csak a végét látni, ahogy lifeg. Pont az a karja veszett el, amibe a szám volt beletetoválva, ezt mondták, merthogy ott mindenkinek volt száma, viszont egy korábbi karszalagját meg tudja mutatni, mert az megmaradt.

Mint egy billog a marhákon, apu ezt szokta mondani a számokra, és olyankor mindig dühös az arca.

Lehet, hogy a Vera nem bírta elviselni, hogy számot tetováltak a karjába, és levágatta?

Vagy azért kellett levágni a karját, amibe a szám volt beletetoválva, hogy ott jöhessen ki belőle a gáz, amit beléjük töltöttek, mint valami kipufogócsőből?

Nem akarok ilyesmire gondolni, ez hülyeség! És nem akarok kérdezni se semmit, mert a Vera először normálisan beszél, de a végén mindig sír. Mert a fia is meghalt, úgyhogy erről a gázról végképp nem lehet kérdezni, és anyuéktól se merem, bár az ő papájuk nem ott volt, hanem munkaszolgálatban, viszont így is meghalt mind a kettő télen, a fronton.