Úttörő az őrültek házában – Száz éve született Thomas Szasz orvos, pszichiáter és filozófus

Publikálás dátuma
2020.05.02. 15:07

Az őrület az egyetlen épeszű reakció egy őrült társadalomban – vallotta Thomas Szasz. A magyar származású amerikai tudós az inkvizícióhoz hasonlította a pszichiátriát, de provokatív bírálatával nagyban hozzájárult a tudományág fejlődéséhez.
A múlt század nagy tudású, kivételes hatású gondolkodója Szász Tamás néven született Budapesten, zsidó polgári családban. Szüleivel az utolsó pillanatban, a háború kitörése előtt menekült Amerikába. Egyetemi éltanulóként előbb fizikusnak készült, majd orvosi diplomát is szerzett Cin­cinnatiben. Érdeklődése Chicagóban a pszichoanalízis felé fordult, miközben filozófiai ihletésű műveket írt: rengeteg tudományos cikke mellett harmincnál is több könyvet. A világhírt Az elmebetegség mítosza (1961) hozta meg neki. Ebben sikeres, ­mainstream pszichiáter létére szemfényvesztésnek nevezte és az alkímiá­hoz hasonlította saját szakterületét, amivel érthetően sok ellenséget szerzett kollégái között. Vitatta az „elmebetegség” fogalmát. Abból indult ki, hogy kimutatható szervi elváltozás nélkül – ahogyan például a szifilisz roncsolja az agyat – a pszichiátriai diagnózis értelmetlen. Akit mentálisan betegnek nyilvánítanak és megbélyegeznek, azt kirekesztik a társadalomból, és prédául vetik egy iparágnak, írta. A modern tudományt a középkori egyházzal, a kényszergyógykezelteket az eretnekekkel állította párhuzamba. A kény­szer­gyógykezelést emberiség elleni bűnnek nevezte. Következetesen (bírálói szerint: szélsőségesen) az egyén döntési szabadságát hangsúlyozta későbbi műveiben is. A legismertebbek: Az őrültség gyártása (1970), Szertartásos kémia (1974). Hirdette, hogy az öngyilkosság, a kábítószerek használata, illetve a felnőttek közötti konszenzuális szex alapvető emberi jogok, olyanok, amikbe az államnak nincs beleszólása. Radikálisan libertariánus nézetei, provokatív bonmot-jai megosztották a közvéleményt. Hívei a szabadságjogok bajnokaként ünnepelték, „az év humanistája” díjjal tüntették ki. A korszak intellektuális nagyságaival együtt emlegetik, mint Ronald David Laing skót pszichológus, Erving Goffman kanadai szociológus és Michel Foucault francia filozófus. Ugyanakkor több amerikai egyetemről és kórházból kitiltották. Tekintélyének ártott, hogy a szcientológusokkal közösen hozta létre a CCHR emberjogi bizottságot, noha Szasz elhatárolódott a szcientológiától. Érvelése befolyásolta az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának több nagy horderejű, precedensértékű ítéletét. A testület kimondta, senki sem utalható kényszergyógykezelésre pusz­tán azért, mert elmebetegnek minősítették. Aki nem veszélyes, annak éppúgy joga van visszautasítani a kezelést, ahogy fül-orr-gégészeti beavatkozásra sem kényszerít az állam senkit akarata ellenére. Kritikusai felróják neki, hogy ennek hatására a következő évtizedekben százezrek maradtak kórházi ellátás nélkül, hajléktalanok lettek, illetve börtönbe kerültek, ahol „megrohadhatnak a jogaikkal együtt”. Az vitán felül áll, hogy Szasz professzor kivételesen művelt, ragyogó elme volt. Egy budapesti előadásának bevezetőjében Buda Béla (1939–2013) régi barátjaként mutatta be a közönségnek. A ne­ves magyar szakember (orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta és addiktológus) 2004-ben azt mondta, az általa fölvetett problémákat nem lehetett a szőnyeg alá söpörni – az elsők között beszélt például a gyógyszeripar iszonyatos hatalmáról –, betegcentrikus hozzáállása paradigmaváltást hozott a gyógyításban. Életműve „szerteágazó, szórakoztató, informatív”. Mindamellett, Buda Béla szavaival, „rendkívül kedves, közvetlen, eleven ember” volt. Az akkor 84 esztendős Szász Tamás szellemes, joviális előadásmódja a legendás Öveges professzoréra emlékezteti a nézőt, aki elég öreg hozzá.

Könnyű félrecsúszni

Dr. Unoka Zsolt pszichiáter, pszichoterapeuta szerint Thomas Szasz a kritikai gondolkodás úttörője volt. Szasz megkérdőjelezte a pszichiátriát, a szakma kiátkozta, fél évszázad elteltével a pszichiátria megújítójának tartják. Nem paradoxon ez? Thomas Szasz a New York-i Állami Egyetemen dolgozott, tanított, tagja volt az Amerikai Pszichiátriai Társaságnak. Mindvégig elismert tagja maradt a tudományos közösségnek. Komolyan vették, amit mondott. Kritikával illette korának pszichiátriai elveit, gyakorlatát. Ne feledjük, akkortájt, az 1960-as évek elején még nem volt időben túlságosan távoli a lobotómia vagy az altatás és izomlazítás nélkül végzett elektrosokk, amit időnként büntetésként alkalmaztak védtelen embereken. Azok a pá­ciensek, akikkel ez történt, bántalmazás áldozatai lettek. Ezek brutális dolgok voltak. A Szovjetunióban még később is őrültek házába zártak ellenzékieket. Így van, mentális zavarnak minősítették, ha valaki nem értett egyet a párt aktuális irányvonalával, vagy egyszerűen nem akart úgy élni, ahogyan előírták neki. Ennek egyébként megvolt az előzménye a XIX. századi Amerikában is, a drapetománia elnevezésű kórkép. Ha egy rabszolga megszökött, azt mondták rá, az a „téveszméje”, hogy van értelme megszökni, és életképes lesz szabadon. Vagyis a szökést őrültségnek bélyegezték. Itt teljesen egyértelmű, hogy a tudomány a politikai-hatalmi rendszert szolgálta ki. Ez a példa is azt mutatja, hogy a pszichiátria könnyen félre tud csúszni. Mit tart aktuálisnak Thomas Szasz életművéből? Elsősorban a kritikai gondolkodás hagyományát. Igyekezett világosan különválasztani, hogy mi az, ami a pszichiátriára mint az orvostudomány egyik ágára tartozik, és mi az, ami nem. Mi a betegség, mi az, ami egyszerűen eltérő magatartásforma. Mi az, amit gyógyítani kell, és melyek azok az esetek, amikor a pszichiátriát eszközül használják az elnyomásra, arra, hogy korlátozzák egyes emberek szabadságát. Szasz élesen meg akarta különböztetni az orvosi problémákat a társadalmi-ideológiai kontroll eseteitől, amelyek a politikára tartoznak. Például az elsők között lépett fel az ellen, hogy a homoszexualitást mentális betegségként kezeljék. Azt képviselte, hogy a tudomány ne vegyen részt a nemi orientációk ellenőrzésében, mert nem az a dolga. Azóta már a transzszexualitást is kivették a „betegség” kategóriából. Ingoványos talaj a narkotikumok kérdése. Szasz szerint tudatmódosítókkal élni emberi jog. Léteznek határesetek, a szerhasználat is ilyen. A fejlett nyugati demokráciákban olyan tendenciát látunk, hogy enyhítik, megszüntetik a marihuána fogyasztásának tilalmát. Magyarországon van szerhasználó, aki dolgozik, adót fizet, akinek családja van, de ha rajtakapják, az a hatályos törvények szerint bűncselekménynek minősül. Ilyenkor a pszichiátria az elterelés révén gyakorlatilag védi az illetőt, aki úgy tesz, mintha kezelésre volna szüksége. Ez elég abszurd helyzet. Vagy vegyünk egy másik példát. A családon belüli erőszak áldozatai sokszor nem kapnak védelmet a hatóságoktól, és csak úgy szabadulhatnak ki a bántalmazó közegből, ha befekszenek a pszichiátriára, pedig ha kapnának védelmet, valójában őket sem kellene gyógyítani. Szasz az öngyilkosságról is azt mondja, hogy a társadalomnak nincs erkölcsi joga erőszakkal megakadályozni. Ez sem ilyen egyszerű. Nagyon nem mindegy, hogy valaki miért követ el öngyilkosságot. Idős korban, nagybetegen, esetleg filozófiai meggyőződésből-e, vagy pedig azért, mert nem kezelték a depresszióját. Egyébként Szasz is maga vetett véget az életének, 92 éves korában. Egy háztartási baleset, egy esés után már nem akart folyamatos fájdalommal élni, és túl­adagolta magát. Ma a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikáján, a rezidensképzésben Szasz kötelező olvasmány. Nem mintha mindenben egyetértenénk vele, de a kritikai szemléletére büszkék lehetünk. Folyamatosan felül kell vizsgálnunk, amit teszünk.

Vége, csapó? – Bajban a filmipar

Publikálás dátuma
2020.05.02. 13:44
Békeidő című film forgatása
Fotó: Békeidő Facebook oldala
Sokmilliárdos kár, katasztrófahelyzet, leálló vagy el sem induló forgatások, várakozás és újratervezés. Ezzel párhuzamosan pedig megváltozó filmnézési szokások és állami segítséget remélő filmszakma. Filmes körkép járvány idején.
„Amikor kezdtek érkezni a hírek a koronavírusról, mi akkor már kézmosás- és fertőtlenítésfetisiszták voltunk, mert februárban végigsöpört a stábon egy hányós-hasmenéses járvány. Tizenkilenc nap forgatás után, március 13-án, pénteken kénytelenek voltunk letenni a kamerát” – meséli Madarász Isti rendező. Az Átjáróház című mozinak kicsit több mint a felét sikerült leforgatni, amikor a járvány közbeszólt. „Aggódni kezdtünk az idős színészein­kért, lett volna egy egyetemi helyszínünk, de bezártak az iskolák, napról napra kezdett ellehetetlenülni a helyzet. Jött egy háromnapos szünet, ami alatt átköltöztünk volna a következő helyszínre, de ez már nem jött össze. A bizonytalanság annyira rossz volt, hogy amikor leálltunk, picit megkönnyebbültünk, örültünk, hogy a film nehezebb és drágább felét felvettük. Próbáljuk úgy felfogni, hogy ez egy váratlan ajándék: megállhatunk, megnézzük, mink van, akár bele is nyúlhatunk a forgatókönyvbe. Hogy mikor tudjuk folytatni, arról fogalmunk sincs” – mondja Madarász Isti. Aki jelenleg otthon nézi a felvett anyagot, a vágók és a VFX-es (vizuális effektes) kollégák szintén otthon dolgoznak. Szeretnék, ha a színházak újranyitása előtt forgathatnának, különben iszonyú nehéz lesz a színészegyeztetés. Már eleve az kihívás, hogy a színészeket ugyanolyanná tudják varázsolni, mint a forgatáskor. „Miután Rujder Vivien, az egyik főszereplő felhívott, hogy szeplős lett a tavaszi napsütéstől, kétszer álmodtam azt, hogy a másik főhősünk, Bárnai Péter 20 kilót hízott. További nehézség, hogy télen kezdtük, és várhatóan jó időben folytatjuk majd, a korábban csupasz fák már virágoznak, zöldell minden. A filmeseknél tavaszig tart a hét szűk esztendő, mostanra sokaknál minden anyagi tartalék elfogyott. A produkció fair, amint tudnak, fizetnek mindenkinek” – magyarázza a rendező, aki szerint a forgatásokon lényeges változtatásokat nem lehet beiktatni. Igaz, hogy a napi sorozatokban szereplőket, résztvevőket már most kötelezően tesztelik koronavírusra, de a biztonságot úgy lehetne garantálni, ha a forgatás teljes idejére karanténba zárnák az összes stábtagot, de ez nem életszerű.  Ennél eggyel szerencsésebb a Hosszú Katinkáról szóló dokumentumfilmet készítő csapat. Az Iron Lady ugyanis tovább forog. „A filmnek ez a drámai vészhelyzet jót tesz, lényeges élethelyzetet örökítünk meg. Nem merült fel, hogy abbahagyjuk a filmet, Katinka elképesztően feladat-orientált, a stáb pedig lehetőségként fogja fel a jelenlegi helyzetet” – mondja Lajos Tamás producer, operatőr, az általa alapított Film Positive vezetője. Pálinkás Norbert rendező és csapata ,,csökkentett üzemmódban” forgat: két méternél közelebb nem mennek Katinkához, maszkban, kesztyűben és fertőtlenített eszközökkel dolgoznak, a világhírű úszó lakásában csak két stábtag tartózkodik. A Duna Arénába csak Katinka és edzője mehet be, a stáb kintről, az ablakon át veszi az edzést. A forgatás előtt mindenkinek alá kell írnia, hogy nem beteg, nem találkozott beteggel és saját felelősségére dolgozik. De tesztelik a kollégákat és Katinkát is, lesz is ilyen felvétel a filmben. Hatvanöt-hetven napos forgatással számoltak, mivel az olimpia csúszik egy évet, plusz forgatási napok lesznek, a film ­bemutatója jövő decemberben várható. Lajos Tamás szerint nem túlzás azt mondani, hogy a járvány miatt katasztrofális helyzetben van a film­gyártás. „Szinte mindenki vállalkozóként dolgozik ebben az iparágban, az elvégzett munka után kapja a fizetését. Óriási kárról van szó, komoly állami segítségre lesz szükség a talpra álláshoz, pláne, amíg a külföldi stábok nem térnek vissza Magyarországra” – véli a producer.

A külföldiek is elmentek

„Természetesen a filmes szervizágazat is érzi a változást, egy új egyensúly elősegítésén kell dolgozni, ez közös felelősségünk” – véli Petrányi Viktória producer, a Proton Cinema egyik alapítója. A cégnek két magyar film mellett három szervizmunkáját szakította félbe a világjárvány, de két külföldi munkájuk folytatódhat talán már a nyáron. Egy svéd produkciót veszítettek el, ők azért mentek haza, mert Svédországban jelenleg több anyagi támogatást kapnak. „Egyes országokban biztos bevezetnek olyan intézkedéseket, amikkel otthon tartják a produkciókat. Az, hogy mikor jönnek vissza hozzánk a külföldiek, nagyrészt a biztosításokon múlik. A komoly, nagy produkciók addig biztos nem térnek vissza, amíg a biztosításukban nem szerepel káreseményként bármilyen, a koronavírussal összefüggő eset. Az amerikai stúdiók és a biztosítási szakértők most azon dolgoznak, hogy mindkét félnek elfogadható feltételeket teremtsenek. De amint lesz vakcina, egy újabb fejezet kezdődik” – magyarázza a producer, hozzátéve: „Legfontosabb feladatunk, hogy minél jobb kiszolgáló hátteret biztosítsunk szakemberek, helyszínek és adókedvezmény tekintetében, tehát minél kompetitívebb szervizipart kell létrehoznunk, és amíg nem jönnek vissza a külföldi produkciók, addig a saját gyártású filmeket protekcionista módon, még nagyobb izomerővel kell tolni előre.” Itthon két komoly biztosító foglalkozik a magyar filmek gyártásbiztosításával. Ugyan már dolgoznak az újfajta szerződéseken, de a koronavírus várhatóan ki lesz zárva a fedezetből, a vírusból fakadó csúszás, forgatáskiesés nem számít káreset­nek, így ilyen helyzetekben nem fog fizetni a biztosító, ahogy például földrengésnél sem.

A vírus diktál

Amire mindenki kíváncsi, de senki nem tudja megmondani: mikor folytatódhatnak a forgatások. „Akkor indulhatnak újra az államilag támogatott filmek, amikor vége a pandémiás időszaknak, a kormány rendelkezéseit tartjuk irányadónak. Egy teljes iparágat sújt százmilliárdos kár: stábtagok, alkotók, a háttérmunkások ezrei és rengeteg csatolt vállalkozás érintett” – mondja Pesti Ákos, a Nemzeti Filmintézet gyártási igazgatója. Nyolc-tíz mozifilm stábja tűkön ülve várja a járvány végét, ezek szinte bármikor el tudnák kezdeni, illetve folytathatnák a forgatást. Addig is előkészítési munkákat végeznek, igaz, ez most jóval nehézkesebb. Például a castingok és a helyszínkeresések sok esetben online zajlanak, vagy jóval kevesebb résztvevővel. A Magyar Nemzeti Filmalap utódjaként működő Nemzeti Filmintézetben is dolgoznak: az általuk támogatott produkcióknál átütemezték a támogatás folyósítását, így a vészhelyzet után el lehet kezdeni a forgatásokat, gyorsítani a kifizetéseket, és a stábtagok előbb kaphatnak fizetést. Illetve kidolgoztak egy olyan gyorsított bírálati rendszert, amiben a már elfogadott, végleges forgatókönyvek közül a viszonylag kis munkával gyártási támogatásban részesíthetőket kiválogatják, hogy azok forgatása is minél előbb elkezdődhessen majd. A döntőbizottságok online hoznak döntést mozifilmes és tévés pályázatokról, és az elsőfilmesek támogatására létrehozott Inkubátor Program is az interneten zajlik. Svédországban és Dániában komoly korlátozó intézkedések mellett már folytatódhatnak a filmforgatások, azonban Pesti Ákos szerint ezekkel a rendelkezésekkel óvatosan kell bánni, nem biztos, hogy betarthatók. Például egy sminkes vagy egy öltöztető nem tud másfél méteres távolságból dolgozni a színésszel, nem beszélve egy csókjelenetről. „Az olyan technikai részleteken persze lehet változtatni például, hogy ahol lehet, fertőtlenítsenek, a stáb ne együtt étkezzen, hanem mindenki külön, előre csomagolt ételt kapjon, vagy hogy kesztyűt, maszkot hordjon, de a filmezés alapvető elemei nem helyettesíthetők, például nem hiszem, hogy a színészek helyett robotokkal és utómunkával megold­ható lenne a filmezés. Tömegjelenetek és bizonyos helyszínek már jó ideje CGI-technikával (CGI – számítógéppel létrehozott látvány) ­készülnek, ennek az aránya valószínűleg tovább nő” – magyarázza Pesti Ákos.
Az Átjáróház forgatása
Fotó: Facebook

Összevont fesztiválok és streamingháború

Ahogy az előző, Testről és lélekről című Arany Medve-díjas filmje, úgy Enyedi Ildikó mostani, A feleségem története című alkotása is az Inforg–M&M Filmnél készül. „Szerencse, hogy elindítottuk tavaly áprilisban az európai koprodukcióban készülő film forgatását, mert ha idénre toltuk volna, most óriási gondban lennénk. Jelenleg a film utómunkálatai zajlanak: egyes fázisokon tudnak a kollégák otthon dolgozni, de például a berlini utószinkront és a hangkeverést sajnos el kellett napolnunk, a bemutató időpontját sem tudjuk még. Egy nagyon nagy csúszás okozhatna anyagi problémákat, de szerencsére nem tartunk itt” – magyarázza Mécs Mónika producer, az Inforg–M&M Film alapítója. A cégnél nem állt le az élet: online dolgoznak egy elsőfilmes, inkubátor­programos projektjükön, illetve a tévés műfajokra kiírt pályázatokat készítik. „Biztosan rengeteg pályázat érkezik majd a Filmintézethez, az alkotóknak egyre égetőbb megélhetési kérdés is, hogy dolgozhassanak. A vírus, mint mindenre, hatással van a fesztiválokra is: most épp úgy néz ki, hogy a Cannes-i és a Velencei Filmfesztivált valamilyen szinten együtt rendezik majd szeptemberben. Kíváncsian várjuk a fejleményeket. Ez a karanténos időszak pedig kitűnő lehetőség, hogy egy íróasztal mellett filmprojektek jöjjenek létre, azokról beszélgessünk, fejlesszük őket. Minden rosszban van valami jó, amíg mi, emberek be vagyunk zárva, addig az általunk okozott károkat a természet valahogy korrigálja.” Petrányi Viktória szerint jelenleg „streamingháború zajlik”, az online platformok versenyeznek, hogy ki tud több és frissebb tartalmat bemutatni. Tehát „lesz filmgyártás, ez nem is kérdés”. Ezzel párhuzamosan azonban a moziforgalmazók és a mozik kerülnek gondba beláthatatlan időre, aminek következményei még ismeretlenek. Ami biztosnak tűnik: ez a szektor is segítségre szorul. Lajos Tamás producer tart attól, hogy a járvány miatt még többen szoknak át az internetes filmnézésre. „Vérzik a szívem, amikor azt látom, hogy a filmjeimet telefonon nézik, persze az is igaz, hogy ha nem néznék, még rosszabb lenne. A filmkészítőknek a produkció minőségére van befolyásuk, hogy azt milyen eszközökön fogyasztja a néző, arra nincs.” Ugyanakkor Hajdu Szabolcs kilencedik játékfilmje, a Békeidő múlt héten egy netes platformon debütált. Ez az első olyan magyar nagyjátékfilm, amelynek online volt a premierje. „Más korban vagyunk már, nem csak a mozikba kell eljuttatni a filmeket, hanem mindenféle alternatív, új módokon, eszközökön. Ma egymás mellett, váltogatva használjuk a mozit, a mobiltelefont, a tévét, a laptopot, a projektort és az online streaming platformokat. Amikor megunjuk az egyiket, nézzük a másikat” – mondja Hajdu Szabolcs rendező. Az online premier egyébként feleségének, Török-Illyés Orsolya színésznőnek volt az ötlete, a nagyrészt Kolozsváron forgatott film Románia- és Magyarország-szerte a Vimeon nézhető, nagyjából egy mozijegy áráért.

Vitézy László filmrendező plágiummal vádolta Hajdu Szabolcsot, ugyanis Vitézynek is volt egy alkotása Békeidő címmel 1979-ben. Vitézy nehezményezi, hogy Hajdu nem változtatja meg új művének címét, mert szavai szerint „így akaratlanul is összemosódik a két film, amit én az ön filmes ideológiájából és munkatársai névsorából – Schilling Árpád és Sárosdi Lilla – kiindulva nagyon rosszul viselek”. Hajdu lapunknak azt mondta: olyan neutrális címeket, amikben nincs szerzői lelemény, nem lehet levédeni, a Békeidő pont ilyen, tehát szó sincs plágiumról. Hozzátette: Vitézy László Majd holnap…-ját megelőzte egy 8 évvel korábbi, Elek Judit-mozi ugyanilyen címmel, Vitézy csupán három pontot rakott utána.

A Magyar Filmakadémia 50 millió forintot oszt szét a nehéz helyzetbe került filmeseknek, akik fejenként 80 ezer forintra pályázhattak. Négy nap alatt csaknem ezren jelentkeztek.

2018-ban 110,1 milliárd forintból készültek mozifilmek itthon, ennek az összegnek a 84 százaléka külföldről érkezett.

CineGo néven indul májusban egy olyan új, magyar mozifilmes platform, ahol a Mozinet, a Cirko és a Magyarhangya által forgalmazott művészfilmeket nézhetjük havi előfizetésért vagy egy film megvásárlásával. A Budapest Távmozi pedig már hetek óta működik: a film.artmozi.hu oldalon a Budapest Film 5 artmozijának kínálata érhető el, egy virtuális jegy 990 Ft-ba kerül.

Álom koronás kivitelben

Publikálás dátuma
2020.04.26. 16:13

Fotó: JEAN-PHILIPPE KSIAZEK / AFP
A világ alváskutató intézeteiben gőzerővel megindultak márciusban a járvánnyal kapcsolatos álmok vizsgálatai. Máris látszik, hogy a szokásosnál 35 százalékkal többen emlékeznek az álmaikra, 15 százalékkal nőtt a rémálmokról beszámolók aránya, a koronavírus- vagy Covid-álom pedig létező kategória lett.
Mostanában cunamikról álmodom. Több hullámban jön. Először épphogy eléri a partot, aztán finoman elmos mindent egy szűk kilométeres sávban. Lebegnek a vízen kempingszékek, napszemüvegek, fer­tőt­le­ní­tős­­flakonok, maszkok és fényképes igazolványok – ez az álom legjobb része, lehet bogarászni, ki mindenki úszkál kétdimenziós plasztiktestben az alkalmi ártérben. Csend, nyugalom, már-már idill. Aztán egyre hangosabban kezd morajlani az ekkor már beazonosíthatatlan irányban lévő tenger, menekülőre fogom, úszva futok és futva úszom valami hangárféléig, de már nincs idő eldönteni, kint vagy bent biztonságosabb. A zúgás egyre elviselhetetlenebb, és amikor a fülemhez nyúlnék, hogy a tenyereimmel betapasszam, felkap a fodros hullám, és iszonyatos erővel betaszajt a hangárajtón, majd odavág a padlóhoz. Várom, hogy a víz is beterítsen, de az nem jön. Kint reked. Felkászálódom és körülnézek. Meglepetésemre nem vagyok egyedül. Nővérek, orvosok forgolódnak emberek, talán betegek körül – mintha egy tábori kórház sürgősségijén lennék. Kezdek megnyugodni, legalább vízbe nem fulladtam, amikor is valaki kiáltani kezdi a nevemet, amolyan „kérem a következőt”-hangon, és közben azt ismételgeti: pozitív. Dr. Porpácz Julianna neurológus, alvásterapeuta szerint minden harmadik ember álmodik valamiképpen, közvetve vagy közvetlenül a járványhelyzettel, s hogy a koronavírus-álom mostanra létező alvásdiagnosztikai fogalom lett. „Számtalan kutatás zajlik a világ legkülönbözőbb pontjain – mondja a szakorvos –, melyek során az ilyen és ehhez hasonló, a járvánnyal így-úgy kapcsolatos álmokat igyekeznek feltérképezni a szakemberek. Az eddigi részeredmények azt mutatják, hogy a stressz, az elzártság, illetve a folytonos otthonlétből fakadó bioritmus-változás tényszerűen megnöveli a negatív érzelmekkel operáló álmokat, de kedvez a szürrealitásba hajló, a szorongásélményt a mesevilágban feloldó »menekülő-«, valamint a fojtogató rémálmoknak is.” Egy biztos: ha olykor szívdobogásra és nehéz légzésre ébred, valószínűsíthető, hogy csak tudat alatt fertőződött a vírussal. Nem vigasz, de talán könnyíti a megélést és a feldolgozást, hogy nincs egyedül.

Taps a haldokló hősöknek

Miután a közösségi oldalakat elárasztották a Covid-rémálom vagy világjárványálom címszavakkal hashtagelt álombeszámolók, két kaliforniai huszonéves nő, Erin és Grace Gravely létrehoztak egy gyűjtőoldalt. Az idreamofcovid.com-ra bárki feltöltheti az éjszakai agyszüleményeit – leginkább ékes vagy éktelen angolsággal érdemes, hiszen a világ minden tájáról olvassák sorstársak ezeket a ma már közel 30 országból származó álombeszámolókat –, melyeket Grace előbb vagy utóbb illusztrál is. Ez idáig egyetlen „magyar vízió” került fel az álom­adat­bá­zisba, mely egy zsúfolt vonaton játszódik. A főhős a szorongástól és a tavaszi nap ablakon beszűrődő sugaraitól leizzadva küzd a social distance kihívásaival, miközben az utazóközönség könnyed közösségi éneklésbe kezd. A megosztások között egyébként elvétve akad efféle könnyed hangulatú álom, a legtöbb félelmekkel teli, szorongató, üldöztetésről, fenyegetettségről, lemeztelenedésről szól. Sokan keresnek valamit, amire nagy szükségük volna, mégsem találják sehol; mások egyenesen terror- vagy háborús közegbe álmodják magukat. Vannak, akik orvosokkal hadakoznak embertelen körülmények között, akad, aki valamilyen átverés áldozata lesz, és van olyan is, aki a tehetetlenségből valamilyen látványos, szürreális világba, esetleg a minden rendben önámításába menekül. Egy 50 év körüli olasz valaki (országot és hozzávetőleges életkort kell csak megadni a feltöltéskor) például két vérben úszó, haldokló nőt látott álmában, akiket ujjongó tömeg vett körül. Hőst kiáltottak, tapsoltak, ő maga is, de segíteni senki nem segített nekik. Meglepetten olvastam, hogy többen is álmodnak szökőárral, valamint elég szép számmal bukkanni „veszteségálmokra”. „Ezek között természetesen vannak igazán fájdalmas veszteségvíziók is – elemez dr. Porpácz Julianna –, de érdekes megfigyelni, mennyire sokan nagyítanak fel lényegtelen hiányokat. Ez a tudatalatti egyik automatikus feloldási technikája: könnyebb azt elengedni, ha nem kapjuk meg a kedvenc ruhánkat, ha a Covid–19-be belehal a teljes U2 zenekar, vagy ha a manikűrös a karanténos munkanélküliségben elfelejtette a körömépítés apró fortélyait – hivatkozik konkrét álmokra a szakember –, mintha egy szerettünk vagy mi magunk kerülünk veszélybe.”

Többet nem álmodunk, csak jobban emlékszünk

A furcsa, bizarr, szimbolikus álmok – állítják az álomkutató szakemberek – leginkább azt segítik, hogy a napközben felgyülemlett stresszt vagy a kellemetlen emlékeket a tudatalatti biztonságában dolgozzuk fel. Ezzel szemben a rémálmok olyan szorongásokat, aggodalmakat jelezhetnek, amelyek nappal nem feltétlenül tudatosulnak bennünk. Mivel egy világjárvány rengeteg szorongással és stresszel jár – mondja többek között Patrick McNamara, a Bostoni Egyetem orvosi karának neurológia adjunktusa, álomkutató –, természetes, hogy ilyenkor megváltozik az álomtartalom. A professzor szerint többet ugyan nem álmodunk, mint máskor, de az alvási szokásokat is érintő megváltozott körülmények, a kisebb napi aktivitás okozta nyugtalanabb alvás vagy a gyakoribb megébredés miatt jobban emlékszünk az álmainkra. A Lyoni Idegtudományi Kutatóközpont mindezt mostanra számokkal is alá tudja támasztani: március elején kezdett felmérésük jelenlegi eredményei szerint 35 százalékkal nőtt azok száma, akik a járványbefolyásoltság alatt részletesen emlékeznek az álmaikra, 15 százalékkal pedig azoké, akik rémálmoktól gyötörve élik meg a karanténos mindennapokat. Egy másik kutatásban az olaszországi Alvás­egészségügyi Intézet szakemberei az álomelemzéseken túl azt is vizsgálják, mennyire befolyásolja az alvásnyugalmat, hogy milyen terheltségű járványzónában él, illetve milyenben dolgozik az adott álmodó. Luigi De Gennaro, a római La Sapienza Egyetem pszichológiaprofesszora és csapata például a 2009-es l’aquilai földrengés túlélőinek vizsgálati eredményeit (a rengés epicentrumához közelebb élők gyakrabban számoltak be rémálmokról) alapul véve arra a következtetésre jutott, hogy minél közelebb van valaki a járvány „epicentrumához”, akár lakhelye, akár hivatása révén, annál nagyobb az esélye a járvány kiváltotta rémálmokra is.

Inkább egy jó kis zombitámadás!

Az érintettek, fertőzöttek vagy azok rémálmai, akik a járvány frontvonalában, kórházakban, intenzív osztályokon harcolnak, illetve a gócpontokban élnek, a traumatikus élményeket követő poszttraumás stressz szindróma tüneteként is felfoghatók. A Harvard Egyetem pszichológus adjunktusa, bizonyos Deirdre Barrett nemrégiben közzétett egy online kérdőívet (folyamatosan tölthető a https://www.surveymonkey.com/r/B8S75CN cím alatt), melyben kifejezetten a koronavírus-járványhoz kapcsolódó álmokat vár – a Gravely-lányok párhuzamosan épülő adatbázisa igazi álomparadicsom Barrett doktornő számára. Az álomkutató arra is kéri a válaszadókat, hogy jelezzék, ha közvetlenebbül is érintettek a járványban: az egészségügyben dolgoznak, pozitív a Covid–19 tesztjük vagy valamilyen tünetet észlelnek magukon. Bár a kutatás még bőven zajlik, nagyjából már láthatók a tendenciák. A szimpla szorongók általában valamilyen elvontabb félelemmel, láthatatlan fenyegetéssel, egy jó kis biológiai vagy zombitámadással, esetleg áradással(!) váltják ki a fertőzéstől való rettegést álmaikban – ezek, bizarrságuknál fogva könnyebben fel­dolgozhatók a valóságnál. Azoknál azonban, akik a járvány tényleges arcát látják napi 12–24 órán keresztül, sokkal gyakrabban fordulnak elő a realisztikus álmok: elkapják a vírust, kiszolgáltatottan fekszenek oxigénmaszkban, haldoklanak. Deirdre Barrett azt állítja, hogy akik hosszan szembesülnek a vírus pusztításával, napi szinten látnak embereket meghalni, dönteniük kell fuldoklók között, ki kerüljön lélegeztetőgépre és ki ne, azok lényegében kimerítik az akut trauma kritériumainak fogalmát, s ekképpen poszttraumás reakciókra is számíthatnak, melyek egyik velejárója a valós eseményeket felidéző ­rémálom. „A vírus láthatatlan – mondja Barrett –, ezért lényegében bármilyen alakban megjelenhet az álmainkban. Akkor járunk jobban vagy van könnyebb dolgunk, ha például zombiként érkezik.”

A World Trade Center elleni támadás túlélőinek álmait is elemző, illetve poszttraumás mentális zavaraikat kezelő Deirdre Barrett az álomirányítási technikák lehetőségeiben látja a „gyógyulást”. Azt mondja, az ismétlődő, negatív érzelmi tartalmú álmokkal mindenképpen foglalkozni kell, mert ha a napi traumák később poszttraumás stresszt okoznak, attól nem fog tudni senki pusztán azáltal szabadulni, hogy elmúlik vagy csökken a veszély. Az adjunktus asszony azt javasolja, hogy aki a rémálmai ­miatt fél nekimenni az éjszakának, az lefekvés előtt írja le, mi történjen az álmában ezúttal másként. Hogyan alakuljon a sztori, hogy kiiktatódjon a „rém” előtag. Az ismétlődő álmoknál segíteni szokott, ha megtörténik a győzelem, vagy ha a problémát, akár varázslattal, sikerül bolhaméretűre zsugorítani.

Szerző