A múlt század nagy tudású, kivételes hatású gondolkodója Szász Tamás néven született Budapesten, zsidó polgári családban. Szüleivel az utolsó pillanatban, a háború kitörése előtt menekült Amerikába. Egyetemi éltanulóként előbb fizikusnak készült, majd orvosi diplomát is szerzett Cincinnatiben. Érdeklődése Chicagóban a pszichoanalízis felé fordult, miközben filozófiai ihletésű műveket írt: rengeteg tudományos cikke mellett harmincnál is több könyvet. A világhírt Az elmebetegség mítosza (1961) hozta meg neki. Ebben sikeres, mainstream pszichiáter létére szemfényvesztésnek nevezte és az alkímiához hasonlította saját szakterületét, amivel érthetően sok ellenséget szerzett kollégái között.
Vitatta az „elmebetegség” fogalmát. Abból indult ki, hogy kimutatható szervi elváltozás nélkül – ahogyan például a szifilisz roncsolja az agyat – a pszichiátriai diagnózis értelmetlen. Akit mentálisan betegnek nyilvánítanak és megbélyegeznek, azt kirekesztik a társadalomból, és prédául vetik egy iparágnak, írta. A modern tudományt a középkori egyházzal, a kényszergyógykezelteket az eretnekekkel állította párhuzamba. A kényszergyógykezelést emberiség elleni bűnnek nevezte. Következetesen (bírálói szerint: szélsőségesen) az egyén döntési szabadságát hangsúlyozta későbbi műveiben is. A legismertebbek: Az őrültség gyártása (1970), Szertartásos kémia (1974).
Hirdette, hogy az öngyilkosság, a kábítószerek használata, illetve a felnőttek közötti konszenzuális szex alapvető emberi jogok, olyanok, amikbe az államnak nincs beleszólása. Radikálisan libertariánus nézetei, provokatív bonmot-jai megosztották a közvéleményt. Hívei a szabadságjogok bajnokaként ünnepelték, „az év humanistája” díjjal tüntették ki. A korszak intellektuális nagyságaival együtt emlegetik, mint Ronald David Laing skót pszichológus, Erving Goffman kanadai szociológus és Michel Foucault francia filozófus. Ugyanakkor több amerikai egyetemről és kórházból kitiltották. Tekintélyének ártott, hogy a szcientológusokkal közösen hozta létre a CCHR emberjogi bizottságot, noha Szasz elhatárolódott a szcientológiától.
Érvelése befolyásolta az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának több nagy horderejű, precedensértékű ítéletét. A testület kimondta, senki sem utalható kényszergyógykezelésre pusztán azért, mert elmebetegnek minősítették. Aki nem veszélyes, annak éppúgy joga van visszautasítani a kezelést, ahogy fül-orr-gégészeti beavatkozásra sem kényszerít az állam senkit akarata ellenére. Kritikusai felróják neki, hogy ennek hatására a következő évtizedekben százezrek maradtak kórházi ellátás nélkül, hajléktalanok lettek, illetve börtönbe kerültek, ahol „megrohadhatnak a jogaikkal együtt”.
Az vitán felül áll, hogy Szasz professzor kivételesen művelt, ragyogó elme volt. Egy budapesti előadásának bevezetőjében Buda Béla (1939–2013) régi barátjaként mutatta be a közönségnek. A neves magyar szakember (orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta és addiktológus) 2004-ben azt mondta, az általa fölvetett problémákat nem lehetett a szőnyeg alá söpörni – az elsők között beszélt például a gyógyszeripar iszonyatos hatalmáról –, betegcentrikus hozzáállása paradigmaváltást hozott a gyógyításban. Életműve „szerteágazó, szórakoztató, informatív”. Mindamellett, Buda Béla szavaival, „rendkívül kedves, közvetlen, eleven ember” volt. Az akkor 84 esztendős Szász Tamás szellemes, joviális előadásmódja a legendás Öveges professzoréra emlékezteti a nézőt, aki elég öreg hozzá.
Könnyű félrecsúszniDr. Unoka Zsolt pszichiáter, pszichoterapeuta szerint Thomas Szasz a kritikai gondolkodás úttörője volt.
Szasz megkérdőjelezte a pszichiátriát, a szakma kiátkozta, fél évszázad elteltével a pszichiátria megújítójának tartják. Nem paradoxon ez?
Thomas Szasz a New York-i Állami Egyetemen dolgozott, tanított, tagja volt az Amerikai Pszichiátriai Társaságnak. Mindvégig elismert tagja maradt a tudományos közösségnek. Komolyan vették, amit mondott. Kritikával illette korának pszichiátriai elveit, gyakorlatát. Ne feledjük, akkortájt, az 1960-as évek elején még nem volt időben túlságosan távoli a lobotómia vagy az altatás és izomlazítás nélkül végzett elektrosokk, amit időnként büntetésként alkalmaztak védtelen embereken. Azok a páciensek, akikkel ez történt, bántalmazás áldozatai lettek. Ezek brutális dolgok voltak.
A Szovjetunióban még később is őrültek házába zártak ellenzékieket.
Így van, mentális zavarnak minősítették, ha valaki nem értett egyet a párt aktuális irányvonalával, vagy egyszerűen nem akart úgy élni, ahogyan előírták neki. Ennek egyébként megvolt az előzménye a XIX. századi Amerikában is, a drapetománia elnevezésű kórkép. Ha egy rabszolga megszökött, azt mondták rá, az a „téveszméje”, hogy van értelme megszökni, és életképes lesz szabadon. Vagyis a szökést őrültségnek bélyegezték. Itt teljesen egyértelmű, hogy a tudomány a politikai-hatalmi rendszert szolgálta ki. Ez a példa is azt mutatja, hogy a pszichiátria könnyen félre tud csúszni.
Mit tart aktuálisnak Thomas Szasz életművéből?
Elsősorban a kritikai gondolkodás hagyományát. Igyekezett világosan különválasztani, hogy mi az, ami a pszichiátriára mint az orvostudomány egyik ágára tartozik, és mi az, ami nem. Mi a betegség, mi az, ami egyszerűen eltérő magatartásforma. Mi az, amit gyógyítani kell, és melyek azok az esetek, amikor a pszichiátriát eszközül használják az elnyomásra, arra, hogy korlátozzák egyes emberek szabadságát. Szasz élesen meg akarta különböztetni az orvosi problémákat a társadalmi-ideológiai kontroll eseteitől, amelyek a politikára tartoznak. Például az elsők között lépett fel az ellen, hogy a homoszexualitást mentális betegségként kezeljék. Azt képviselte, hogy a tudomány ne vegyen részt a nemi orientációk ellenőrzésében, mert nem az a dolga. Azóta már a transzszexualitást is kivették a „betegség” kategóriából.
Ingoványos talaj a narkotikumok kérdése. Szasz szerint tudatmódosítókkal élni emberi jog.
Léteznek határesetek, a szerhasználat is ilyen. A fejlett nyugati demokráciákban olyan tendenciát látunk, hogy enyhítik, megszüntetik a marihuána fogyasztásának tilalmát. Magyarországon van szerhasználó, aki dolgozik, adót fizet, akinek családja van, de ha rajtakapják, az a hatályos törvények szerint bűncselekménynek minősül. Ilyenkor a pszichiátria az elterelés révén gyakorlatilag védi az illetőt, aki úgy tesz, mintha kezelésre volna szüksége. Ez elég abszurd helyzet. Vagy vegyünk egy másik példát. A családon belüli erőszak áldozatai sokszor nem kapnak védelmet a hatóságoktól, és csak úgy szabadulhatnak ki a bántalmazó közegből, ha befekszenek a pszichiátriára, pedig ha kapnának védelmet, valójában őket sem kellene gyógyítani.
Szasz az öngyilkosságról is azt mondja, hogy a társadalomnak nincs erkölcsi joga erőszakkal megakadályozni.
Ez sem ilyen egyszerű. Nagyon nem mindegy, hogy valaki miért követ el öngyilkosságot. Idős korban, nagybetegen, esetleg filozófiai meggyőződésből-e, vagy pedig azért, mert nem kezelték a depresszióját. Egyébként Szasz is maga vetett véget az életének, 92 éves korában. Egy háztartási baleset, egy esés után már nem akart folyamatos fájdalommal élni, és túladagolta magát. Ma a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikáján, a rezidensképzésben Szasz kötelező olvasmány. Nem mintha mindenben egyetértenénk vele, de a kritikai szemléletére büszkék lehetünk. Folyamatosan felül kell vizsgálnunk, amit teszünk.
