A koronavírus járvány premier plánban mutatja meg az életünket. Mint lesifotós a legszemérmetlenebb módon, úgy kapott le minket, ahogyan vagyunk, teljes valónkban. Kicsinyen és kiszolgáltatottan, széttárt karokkal, értetlenkedő képpel, a tehetetlenség élő szobraként. Nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen van, és egy impozáns, kerek lista a kiszolgáltatottságunkról, a sokkról, ami a világot érte. Váratlanul robbant be a válság, kezdetben nem hittük, nem is értettük, csak álltunk letaglózottan és nem találtunk magyarázatot a jelenségre, amely hihetetlen volt csakugyan. Reméltük, hogy úgy eltűnik a közelünkből, mintha itt sem lett volna. Senki nem akarta elhinni, hogy ilyesmi velünk is megtörténhet. Mással igen, de velünk nem. Össze voltunk zavarodva, ráadásul a hírek ellentmondtak egymásnak, csakúgy, mint az emberek, akik beszéltek mindenfélét, vitatták a vírus agresszív fenyegetését, a média szavahihetőségét, és közben rettenetesen féltek.
Azután jöttek a vádak, mert bűnbaknak mindig lennie kell. Bűnösek a kínaiak. Az afrikaiak. Bűnös az áruk és az emberek szabad áramlása, az elköltözés és az utazás minduntalan megújuló gondolata és vágya, a világkereskedelem, vagyis a legfőbb bűnös maga a globalizáció. Hipotetikus bűnösünk minden bizonnyal vénséges, mint a Föld, mert pestis- és kolerajárványok a középkorban is voltak, az emberek mindig is utaztak, felfedezéseket tettek, a kultúrák vándoroltak egyik országból a másikba, a népek kereskedtek egymással, és a határok sajnos sosem jelentettek védőfalat a járványokkal szemben. Ma minden sokkal gyorsabban zajlik, mint korábban, s ennek megvannak a maga súlyos következményei, de történelmi tapasztalataink azt mutatják, hogy a nemzetek önmagába zárkózása nem állíthatta meg sem a tényleges, sem a szellemi járványok terjedését. Ez utóbbiak egyik jellemző tünete éppen az idegenektől való félelem.
Azután jöttek a számok, naponta egyre nagyobbak lettek, és egyre több országból érkeztek. Fertőzöttekről és halottakról szóltak, az idősek kiemelten veszélyeztetett helyzetéről, s arról, hányan nem jutnak megfelelő segítséghez, orvosi ellátáshoz, mert nincs elegendő orvos, nővér, kórházi kapacitás. Ki figyelt oda Bill Gates öt évvel ezelőtti üzenetére, vagy azokra, akik hosszú évtizedek óta arra figyelmeztettek, hogy kizsigereljük a természetet, elpusztítjuk a bolygót, kontinenseken átsöprő járványokat okozunk? Melyik ország egészségügyi rendszere készült föl a világjárvány kezelésére?
Azután jöttek a tények magáról a betegségről, a vírus iszonyatos hatásáról az emberi szervezetre, a valószínűtlenül gyors terjedéséről, a szenvedésről és olyan halálról, amilyentől a legjobban félünk. Búcsú nélkül, családjától elkülönítve, maszkba, védőruhába öltözött ápolók és rideg kórházi körülmények között kell meghalnia a koronás betegnek. A vírus kezelésére felszerelt kórtermek olyan elidegenedett helyek, amilyeneket eddig legfeljebb sci-fi filmeken, vagy rémálmainkban láttunk. S a legkegyetlenebb tény: nincs ellenszer a betegségre. De nem volt kész ellenszer a gazdasági, társadalmi, lélektani krízis kezelésére sem, csak bizonytalanság és fejveszett kapkodás mindenütt.
Ki meddig bírja türelemmel, amikor leáll minden, leáll körülöttünk az élet? Családunktól, barátainktól elszakítva, karanténba zárva jövünk rá igazán, mekkora kiváltság a test melege, az érintés, az ölelés, a gyengédség, a megszokás. Lassan türelmünket veszítjük, a vírus azonban türelmesen várakozik a műanyagon, a telefonunk lapján, a kabátunkon, a kilincsen. S a legrosszabb, hogy nem ismerjük, láthatatlan, pusztító jelekkel árulja csak el magát.
Mind kiszolgáltatottak lettünk, csakhogy nem azonos mértékben. Tízezrek váltak egyik pillanatról a másikra önhibájukon kívül munkanélkülivé, kerültek utcára, mondanám, ha ez ideillő kép lenne. Számuk százezrekkel nőhet az elkövetkező hónapokban. Tisztes iparosok veszítették el évtizedes munkával fölépített vállalkozásukat, csúszott ki hirtelen a lábuk alól a talaj. Cukrászok, vendéglősök, taxisok, fodrászok, színészek, zenészek, sportolók kerültek bajba, színházak, mozik, vendéglők, múzeumok, könyvesboltok és könyvtárak nélkül maradtunk. A magyar lakosság megtakarítása csekély, tartalékok híján sokan kerültek egzisztenciális vészhelyzetbe. Különösen nehéz most a szegény gyerekes családok élete, ahol a gyerekek korábban legalább az ebédet ingyen kapták az iskolában, de a rendkívüli helyzet miatt kiszorultak a közétkeztetésből, és otthoni internet híján a távoktatásból is. Azokat a kisnyugdíjasokat pedig, akik eddig éppen csak megkapaszkodtak a lét peremén, az élelmiszerárak hirtelen emelkedése miatt éhezés fenyegeti. S a sor hosszan folytatható.
Nem most van itt az ideje a régi társadalompolitikai vita felelevenítésének arról, hogy segélyezni kell-e, vagy munkahelyeket teremteni. A segélyezés nem jó, nem előrevezető megoldás, tudjuk, de ha valakit betaszítanak a szakadékba és a lábát töri, annak nem mondhatjuk, hogy járkáljon még egy évig, majd jövőre gipszeljük be a törött lábát. Ebben a brutális válsághelyzetben a kormányzat akkor segít a sérülékeny társadalmi csoportokon, ha életmentő segélyezési programot indít, hiszen most százezreknek azonnali közvetlen anyagi segítségre van szüksége. Jó döntés a munkahelymegtartó program, az adók és a járulékok elengedése, de az csak egy szűk réteget érint, éppen a legelesettebbekre nem vonatkozik. Legalább három hónapon át – áthidaló megoldásként – havi 100 000 forint segélyt kellene fizetni azoknak, akik március óta váltak munkanélkülivé, és 50 000 forintot gyerekenként, ahogyan Surányi György javasolja. S minden önkormányzatnak követnie kellene a Budapest I. kerületében tett intézkedést, az alacsony jövedelmek 100 000 forintra történő kiegészítését, az átmeneti alapjövedelem bevezetését.
A vírus jön és távozik, az élet valamikor újraindul. Év végére talán már vakcina is lesz. Minden bizonnyal megpróbáljuk majd kihajítani az emlékezetünkből a rossz élményeinket, de a félelem érzése akkor is velünk marad, és velünk maradnak a járvány sérültjei és áldozatai is, miként egy háború után. Jöhet összeomlás, de jöhetne katarzis is, netán nemzeti összefogás a válságkezelés érdekében. Olyan váratlan lenne ez is, mint a vírus megjelenése, de olyan áhított, mint valami égi adomány.
