Hová visz a Kelet-nyugati utca?

Genocídium vagy emberiesség elleni bűncselekmény? E kérdésre és a két jogfogalom különbségeire keresi a választ egy Nyugaton már befutott „tényirodalmi” alkotás, amely nemrég itthon is megjelent Kelet-nyugati utca címmel a Park Könyvkiadónál.

A mű nem valamilyen bikkfanyelven írt gyomorbajos szakkönyv, ellenkezőleg, felkavaró olvasmány, családregényekre emlékeztető epikus történetszövéssel. Szerzője Philippe Sands, brit jogász, aki alighanem a jog világában járatlanok számára is közel tudta hozni súlyos üzenetét. Vagyis azt, hogy az emberiség történetével egyidős népirtások tettesei felett nemzetközi törvények szerint kell ítélkezni, mi több, e statútumok alapján egyszer talán meg is lehet akadályozni az ilyen égbekiáltó bűncselekményeket.

A „Kelet-nyugati utca” főhősei Hersch Lauterpacht és Raphael Lemkin, mindketten a jogtudományok nagy hatású innovátorai. A múlt század első felében egymástól függetlenül éltek, alkottak, abban viszont életútjuk egyezik, hogy a mai ukrajnai Lviv városában, az egykori Lemberg egyetemén kezdték jogi stúdiumaikat, s választott nyugati hazájukban tettek szert szakmai hírnévre. Szülőföldjük a század eleji Galícia, az a térség, ahol a hatalom 1914 és 1945 között nyolcszor cserélt gazdát, s az ott élő lengyel, ukrán és persze a megboldogult Osztrák-Magyar Monarchia megannyi népcsoportjának kultúrái gyakorta vérözönben metszették egymást. Mindkettőjük alapélménye az üldöztetésekkel kísért zsidó kisebbségi lét. Így aztán már fiatal juristaként is azon gondolkodtak, hogy ha egy országban olyan jogrendet honosítanak meg, amely lehetővé teszi polgárai legyilkolását, akkor ott a nemzetközi jog erejével kell megálljt parancsolni. Az állam nem lehet mindenható, a szuverenitást nem arra találták ki, hogy a zsarnokok kénye-kedvük szerint öldököljenek! És ez az okfejtés nem holmi elvont jogi okoskodás. Az idő tájt, a kilencszáztízes évek elején a galíciai fekete századok antiszemita atrocitásai idején követték el a XX. század első iszonytató népirtását: a szétbomló oszmán birodalomban lemészároltak milliónyi ott élő örményt, s nem mellékesen a török kormányok azóta is tagadják a tudatosan kitervelt tömeggyilkosságok vádját. Aztán Európát elárasztotta a fasiszta áradat, s a két nagyreményű jogász egymástól eltérő utakon, de kijutott Angliába, illetve Amerikába. Lauterpacht számos brit egyetemen a nemzetközi jog professzoraként, Lemkin pedig a népirtást jelölő genocídium (genos – törzs, nem, cide – ölni, gyilkolni) szó „kitalálójaként” az óceán túloldalán futott be tudományos pályát. A szerző Philippe Sands kerettörténetéből ugyanakkor kiderül, őt is családi gyökerek fűzik Lemberghez. Nagyszüleinek – nem kis szerencsére, még a keleti térségek, köztük Galícia hitleri lerohanása előtt – onnan sikerült elvándorolni: először Bécsben, majd az Anschluss után megint menekülőre fogva Párizsban kezdtek új életet. Hátrahagyott családjuk azonban – éppen úgy, mint a két jogászé – mind egy szálig a nácik áldozatául esett. Csak a könyv epilógusából derül ki, mire is utal a többértelmű, allegorikus Kelet-nyugati utca cím. A Lemberghez közeli Zolkiew falu hasonló nevű utcája vezet arra a kivégző helyként szolgáló erdei tisztásra, ahol a helybéli zsidók bevégezték.

A mérhetetlen tragédiák ellenére az emberi jogok nemzetközi kodifikálásán munkálkodó két jogtudós alighanem az igazság pillanataként élhette meg a náci főbűnösöket bíróság elé állító 1945-ös nürnbergi pert. Jól jellemzi az akkori gondolkodást, hogy még az antifasiszta szövetség vezetői, köztük Churchill brit miniszterelnök, vagy az akkori amerikai külügyminiszter, Cordell Hull rögtönítélő bíráskodással akarta hóhérkézre adni Hitler főkolomposait. Sztálin azzal a gondolattal is eljátszott, hogy kirakatper rendezése mellett Wehrmacht-tisztek ezreit löveti főbe, úgy, ahogy azt a lengyel tisztikar színe-virágával a Szmolenszk melletti Katyńban tette. A bosszú indulatain azonban felülkerekedett az a megfontolt nézet, hogy a nemzetközi jog törvényeivel bíróságnak kell ítélkezni, s e világtörténelemben addig páratlan igazságszolgáltatáshoz Lauterpacht és Lemkin is hozzátette a magáét a brit és az amerikai kormányok tanácsadójaként. Sands jogsztorijában újabb drámai csavar, hogy megidézte a Hitler által leigázott Lengyelország helytartója, Hans Frank figuráját, méghozzá - apjával szembeforduló - fia megszólaltatásával. A főkormányzó élet-halál uraként, a lengyel királyok egykori palotájában, a krakkói Wavelben terpeszkedve, Bach zenéjére futószalagon gyártotta gyilkos rendeleteit. Milliók, köztük a szerző és a két jogtudós szeretteinek haláláért volt felelős. A jogvégezett Frank doktor mindezért ott szerepelt a nürnbergi háborús bűnösök sorában, bitófán végezte.

Az olvasónak mindamellett úgy tűnhet fel, mintha a könyvszerző inkább Lauterpacht jogfelfogását érezné magához közelebb. E felvetésre Sands – aki egyébként maga is az emberi jogok szaktekintélye, több neves egyetem vendégprofesszora, több világlap szakírója, s nem utolsósorban praktizáló ügyvédként a magyar kormány tanácsadója volt a hágai Nemzetközi Bíróság előtt harminc éve folyt Bős-Nagymarosi vízlépcső perben – e-mailben válaszolt a Népszavának. Mint írta, Lauterpacht és Lemkin rendkívüli emberek voltak, hasonló indíttatásúak, de egymástól eltérő módon, nagyon különböző választ adtak arra az alapkérdésre, miképpen fejleszthető tovább a nemzetközi jog, hogy az megvédjen a tömeggyilkosságokkal szemben. Lauterpacht az egyén jogait tartotta mindennél előbbre valónak, s ebből ered az emberiesség elleni bűncselekmény koncepciója. Lemkin viszont úgy gondolta, hogy az egyén csak úgy nyerhet védő kart, ha a nemzetközi jog az ellenségnek kikiáltott (nép)csoportot védelmezi. Ennek alapján született meg genocídium elmélete. „Ma már mindkét teória benne van a jogtudományok tárházában” – jegyezte meg Sands, aki azt vallja: „eszem Lauterpachté, de szívem a lemkini idea felé is húz.”

Ám a nemes emberjogi elvek nem egykönnyen mennek át a gyakorlatba. Igaz, az ENSZ égisze alatt 1948-ban – nem kis mértékben a holokauszt eleven emléke nyomán – elfogadták a népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről intézkedő egyezményt, röviden a genocídium egyezményt. Ez kimondja, hogy népirtást követ el, „aki valamely nemzeti, etnikai, faji, vagy vallási csoport teljes, vagy részleges megsemmisítése céljából a csoport tagjait megöli, a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, a csoportot olyan életfeltételek közé kényszeríti, amelyek azt vagy egyes tagjait pusztulással fenyegetik.” A jogszabály azonban évtizedeken át, a hidegháborús viszálykodás miatt jobbára írott malaszt maradt, s a nemzetközi közösség csak a nyolcvanas években, a délszláv háborúban és a ruandai etnikai összecsapásokban elkövetett borzalmas tömeggyilkosságok nyomán mozgósított, hívott életre nemzetközi büntetőbíróságokat. Mindezzel együtt a népirtások szűnni nem akaróan napjainkban is folytatódnak, mint ahogy azt a szíriai nép tragédiája, a dél-szudáni Dárfúrban elkövetett vérengzések, vagy Mianmarban a rohingya kisebbség genocídiuma is tanúsítja. Arra a kérdésre, mi kell ahhoz, hogy a nemzetközi törvények teljesítsék legfőbb feladatukat, azaz a népirtások útját állják, Sands sem biztat gyors megoldással. Mint fejtegette, „Lauterpacht és Lemkin forradalmi ideái ellenére a megvalósításhoz szükséges intézmények evolúciója még jó darabig, évtizedekig, akár évszázadokig eltarthat, elvégre a nemzetközi jog – mint a középkor végén az angol – még mindig gyerekcipőben jár.”