Hegyi Iván: Egy nem felejtett zeneszó

Publikálás dátuma
2020.05.02. 11:24
A Locomotiv GT 1976-ban: Karácsony János, Somló Tamás, Laux József és Presser Gábor
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
Szemernyi öröm, apró jubileum: ez itt e népszavás sorozat hetvenötödik darabja. Világos, hogy hetvenötös dallal. Még világosabb, hogy a számomra (itthon) legjobbaktól.
Hozzám alighanem Presser és Laux állt a legközelebb, mert előbb az E épületbe Omegára, aztán a Kertészeti Egyetem Klubjába LGT-re jártam. A billentyűs és a dobos mindkét zenekarban játszott, a távozás után kettejüknek szólt a Hűtlen barátok az Omegától. A „kettős szereposztás” miatt Presser Gábor és Laux József 1975-ben már harmadszor ment Japánba, a Yamaha-fesztiválra. Először még az Omegával és a Gyöngyhajú lánnyal (szerző: Presser–Adamis Anna) járt ott, másodszor az LGT-vel és az Érints meg című Frenreisz–Adamis dallal örvendeztette meg a távol-keleti publikumot, harmadszorra megint az LGT-vel, valamint az Álomarcú lánnyal (Somló–Adamis) domborított a felkelő nap hazájában. Egy évvel korábban hónapokig az Egyesült Államokban turnézott az együttes; olyan nagyvárosokban lépett fel, mint Chicago, Cleveland, Detroit, Indianapolis, Los Angeles, San Francisco. A zenekarról szellemesen azt írták: „Az első Locomotiv, amely átkelt az óceánon.” Barta Tamás nem utazott vissza a csapattal, s a nagy veszteséget nem ellensúlyozhatta a hazahozott többlet, a mindenes Lauxot ugyanis ajándék Ludwig-felszereléssel lepték meg Chicagóban. A hetvenötös nagylemez megjelenése idején Lengyelországban vendégszerepelt a zenekar – lehet, hogy akkor veszett el Varsóban a Somló, de ő legalább meglett –, ám a távollét idején is egyhamar felkapta a dalokat a hazai közönség. Amikor az album számai először feltűntek a slágerlistán, az Álomarcú lány a hetedik, a Neked írom a dalt a negyedik, az Egy elfelejtett szó pedig mindjárt az első helyen debütált. Eléggé erős kollekció volt ez, ha hozzávesszük, hogy szerepelt a korongon a szintén örök érvényű És jött a doktor, valamint a címadó Mindig magasabbra (kivételesen Laux szövegével), a Szólj rám, ha hangosan énekelek vagy az Ülök a járdán. A lemezből, amelyen már a Lengyelországba is a bandával tartó Karácsony János gitározott, néhány hét alatt nyolcvanezer példány kelt el. A kvartett már akkor is dalolhatta volna, hogy „azt hiszem, sínen vagyunk a síneken”, mert a négyes népszerűségét hűen jellemezte, hogy az idő tájt akadt olyan nyári hónap, amelynek során huszonnégy koncertet adott a „vasutas” zenekar. A produkcióért a kritikusok is odavoltak. Egyikük azt írta: „A Locomotiv GT kezdettől fogva magasra állította a lécet, és ez idáig át is ugrotta azt. A Mindig magasabbra jelzi: bár a zenekar eddigi pályafutása is sikerekkel teljes, az együttes tagjai még sok meglepetést tartogatnak a rockzene-kedvelőknek.” A másik így jövendölt: „A Mindig magasabbra sikeréhez, aranylemez-terméséhez nem kell jósnak lenni. Presser mondja a Neked írom a dalt című számban: Adj egy percet az életedből! A lemez több órát is megérdemel.” (Negyvenöt évvel a közreadás után bízvást megerősíthetem: akár több száz órás hallgatásra is rászolgál.) Presser Gábor a Neked írom zenéjét és szövegét is jegyezte, ám én nem ezért, hanem mindenekelőtt az Egy elfelejtett szóért rajongtam, a megannyi jó közül nálam az volt a legjobb. Sőt, a magam részéről valamennyi LGT-szám közül az első helyre teszem. Koronavírus idején sok mindenre van ideje az embernek, összeállítottam hát a saját húszas Locomotiv-rangsoromat: 1. Egy elfelejtett szó, 2. Ringasd el magad, 3. Mi lesz velem?, 4. Ő még csak most tizennégy, 5. És jött a doktor, 6. Éjszakai vonatozás, 7. Embertelen dal, 8. A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián, 9. Álomarcú lány, 10. Boksz, 11. Szabadíts meg, 12. Miénk ez a cirkusz, 13. Szeress nagyon, 14. Kék asszony, 15. Neked írom a dalt, 16. Segíts elaludni, 17. A rádió, 18. Vallomás, 19. Érints meg, 20. Mindenki másképp csinálja. Hogy lehetne egész más lajstromot is összeállítani? Természetesen. Elvégre Adamis korántsem elfelejtett szavai között is az van: „minden ember más, de éppen ez a jó”.
Szerző

Forgács Iván: Kormánypárti anarchisták

Publikálás dátuma
2020.04.26. 09:09

Fotó: Hír TV
A Főhőst 2018 októbere óta követhetjük a Hír TV-n. Nem mérgelődő társaságokba visz - jobb fülünknek kedves beszélgetéseket hallgatni. Ez egy igazi műsor, van koncepciója, szerkezete, vizuális tere, formája. Politikai sztármagazinként határozza meg magát. „Sorozatunkban közéleti szappanopera sztárok, megmondóemberek, politikuscelebek életútján száguldunk végig. A hajtűkanyarokban kapaszkodjanak!” – olvashatjuk weboldalán. Ígéretesen tiszteletlen, civil szöveg. Szükség volt már valami hasonló műsorra. Bár Puzsér Róbert Sznobjektívjét egy ideig még nehéz lesz felülmúlni a szabad szurkálódás porondján, de jó, ha van próbálkozás. Igen, rántsuk le magunk közé a közéleti méltóságokat, és csiklandozzuk meg őket a gúnyájuk alatt. Mindehhez pimaszul független (de nem meggyőződés nélküli), civil hangütés kell, ami a Főhősben nehezen vitatható. Hiszen a műsorvezető, Apáti Bence a Magyar Nemzet főmunkatársa, képben-hangban társa a szerkesztő, a hírtévés Losonczi Kata, és feltűnnek még hozzászólók a Magyar Hírlaptól, a Figyelőtől, a Pesti Srácoktól. Politikus, befolyásos közéleti figura sehol. (Vagy talán rosszul látok valamit?) A műsorvezetőknek, különösen Apátinak, jól áll a laza külső, az ironikus hanghordozás. Előkapnak egy főhőst a népképviselők, népbefolyásolók gárdájából, bejátszanak pár, nem éppen nagyságáról árulkodó felvételt, dokumentumot a pályájáról, és narrátorszövegükkel, kollégáik néhány bevágott mondatával szépen elpáholják, vagy mondjuk inkább úgy, a helyére teszik. Jópofa, kitűnő ritmusban előadott negyven percek. Bár nem alkalmasak mindenre. Visszaélésekkel, korrupciókkal kapcsolatban felszínesen vádaskodók maradnak. Előfordulnak semmitmondóan summás ítélkezések. Bajnai Gordon egyéves, válságkezelő miniszterelnökségét például nem lehet annyival elintézni, hogy kudarc volt, pont. Nem szerencsés az sem, ha megalapozatlanul gyanakvást keltünk valakivel szemben. Minek odavetni, hogy Szabó Tímea talán kapcsolatban volt külföldi titkos izékkel? És ha vesszük a bátorságot, hogy megtépázzunk egy világszerte elismert filozófust, Heller Ágnest, érdemesebb lenne a nézeteivel, téziseivel vitatkozni, 1959-es levelek mutogatása helyett. Esetleg kiderülne, mit takar a „ballib” jelző, mit támadunk és miért, amikor ráaggatjuk valakire, valamire. Ezzel együtt tudott élvezetes lenni ez az anarchista szemtelenség. És egy ponton mindenképpen elgondolkoztató. Sok csipkelődő portré ugyanis akarva-akaratlanul arról szól, hogy tehetséges, jó szándékú, bölcs, szerethető emberek beleroppannak a hatalmi politizálás szorításaiba. Egyre szánalmasabban hadakoznak egy számukra légüres térben. Mert ők valóban civilek. A szakszerű, kulturált kormányzást képviselik, és/vagy a társadalmi igazságtalanságok ellen, a közvetlen érdekképviseletért lépnek fel. Biztos, hogy Bajnai Gordon, Szabó Tímea, Karácsony Gergely, Szél Bernadett, Hadházy Ákos, Kunhalmi Ágnes és mások jó terepet választottak a harcra? Átalakítható a parlamentben, hatalmi-gazdasági elitek és pártlobbik erőterében a polgári társadalom államisága, politikai intézményrendszere demokratikusabb működési formákra? Kegyetlen dolog persze ezeken az embereken gúnyolódni. De az anarchista szemléletbe belefér. Csak hát idővel felmerült a nézőben, hogy valóban ilyen hangütésű-e a Főhős. Legfőképpen az volt furcsa és zavaró, hogy egy évig egyetlen kormánypárti alanyt sem szemelt ki magának. De idén megtört a jég. Végre megjelentek a hatalmi oldal képviselői. Csak…, az addigi hangütéstől idegen módon – pozitív hősökként. Mint a politizálás példamutató alakjai. A műsor szerkezetileg két részre szakadt. Az elsőben a szokott módon, bejátszásokkal és narrátorszöveggel megfricskáznak egy ellenzéki figurát, majd beül elénk joviálisan egy kormánypárti politikus vagy megmondóember, a tisztelet kékes hátterével körberagyogva mesél önmagáról, majd egy „kvízjáték” keretében felismer eltorzított közéleti hangokat. Kész. Ezzel sikerült mindent tönkre vágni. A műsor elvesztette formai egységét, stílusát, szemléletmódját. És ezzel együtt minden tartalmi érdekességének hitelességét. (Másfél hónapja elindult Losonczi Katával egy szintén kétpólusú Főhős International is: középszerű, karrierista Merkel, kapkodó, piperkőc Macron és megfontolt, bölcs, országboldogító Kaczyński.) Ebben a váltásban nem fedezhetünk fel fajsúlyos szellemi-politikai elköteleződést. Nem tekinthető felvállalt kormánypropagandának sem, mert annak is vannak végiggondolt tézisei, üzenetei. Ez más. Közönséges politikai talpnyalás. Maradok hát inkább Szabó Tímeával, Szél Bernadett-tel meg a többi „szerencsétlennel”, legyen bármilyen nevetséges is. És ha igazi, tekintélydöntő, anarchistás, civil morgásra vágyom, jöjjön Puzsér Róbert, gonoszkodó, romboló őrületeivel együtt. Megkérdezhetik persze, hogy akkor is elutasítanék-e egy mostani Főhős-típusú műsort, ha a kormánypártot gúnyolná, és az ellenzéket dicsőítené. Ki tudja? Mindenki esendő. De a lényeg az aprócska „ha”. Vagyis az, hogy nincs ilyen műsor. És ne is legyen.
Témák
Hír TV főhős

Virul-e majd a világ?

Publikálás dátuma
2020.04.26. 08:38

Fotó: Syed Mahamudur Rahman / AFP - NurPhoto
Sokan kérdezik, mi lesz a válság után? Tán csak mostani szabad mozgásom korlátozása miatt morfondírozom: mit gondolhatott a jövőről Kazinczy Ferenc, amikor halálos ítélete miatt kegyelemért esedezett. Miután hét társának fejét vették, uralkodójának kegyelme folytán őt és számos többi társát, határidő nélkül várbörtönbe vetették. Fogsága naplójába, ahogy a morvaországi Spielbergbe vitték néhányukat, 1795 szeptember 24-én jegyzi be: „Ez nap Csabán virradtunk fel, s ott találánk kapitány Feketét, ki Kufsteinből tére vissza. Beszélé, hogy ő Bécsen jött keresztül, s rapportot teve szóval a császárnál, mint viselék magokat foglyai; hogy kiismervén őket, egy helyt még bálba is elvitte, s hogy azok őrizet nélkül tértek vissza szállásaikra. A császár nem vette nehezteléssel Feketének, hogy a foglyoknak örömet engedte, s ez a császár szívének dicséretére válik. – Ebédet Dorogon ettünk, hálásunk Nyerges-Újfaluban.” Ezt követte a sokéves várfogság, ám néha 3-400 kötet könyvvel a magánzárkájában. Nos, mit gondolt a saját, vagy a különféle nemzetiségű republikánus társai, és országa jövőjéről?
A botcsinálta jakobinus Kazinczy nem elmélkedett, nem fantáziált, nem a maga kitalálta démonokkal küzdött, hanem nemzete civilizálódásáért, a nyugatosodásért, nyelvünk műveléséért a lehetséges konkrétsággal leírta, amit látott, amit észlelt. Fogságom naplója a híres könyv címe. Amit tett, hatalmas kincse irodalmunknak. És ha képzelődött is magában a jövőről, úgy vélem, el nem képzelhette azt a viharos modernizálódást, ami a XIX. század jogrendszerében, börtönviszonyaiban és általában is bekövetkezett, miként, ezzel szemben a XX. század iszonyatos rángásait sem. A fogoly Kazinczy nem tudott semmit a külvilágról, könyvei is többnyire az ókor auktorai voltak, s csak a falon kopogva érintkezhetett németül vagy latinul – csak néha magyarul – társaival, akik szintén évek óta élve voltak eltemetve. Mindig a híreket szomjazta. Micsoda előnyünk van nekünk hozzájuk képest a helyzet, a világ helyzetének megítélésében – vélhetnénk – az özönlő információk áradatában. De önkéntes digitális karanténunkban megkérdezhetjük: minek a végét is várjuk? A vírus támadásának végét? A globális pánik lecsillapodását? Mit is jelentenek e szavak, és ugyan mi az összefüggés a kettő között – ha van egyáltalán; és így tovább, és így tovább. Jobbára, ha őszinték vagyunk magunkkal, azt se tudjuk, minek a végét várjuk – hogy is tudhatnánk, mikor lesz vége, és pláne, hogy mi lesz utána.
Emlékszem, 2001-ben, Göncz Árpádnál a New York-i ikertorony lerombolása után volt egy esti beszélgetés. Azt latolgattuk, lesz-e még olyan az élet, mint a terrortámadás előtt volt. A színesen megfogalmazott többségi vélemény az volt, hogy olyan már sose lesz. Azóta aztán tapasztalhattuk, hogy az utazás, a repülőterek sokkal nyomasztóbbá váltak az unaloműzésből, vagy a munkájuk miatt utazóknak, de lényegében maradt minden a régiben. Persze, az úgynevezett nemzetbiztonsági intézmények, az ezzel kapcsolatos kiadások és aggodalmak hatalmasra duzzadtak – de egyébként? És ez is csak folytatása volt a XX. századi trendnek. Az előző századelőn Tisza István miniszterelnök geszti birtokáról még kocsisával behajtatott Nagyváradra, hogy barátaival egy vendéglőben megvacsorázzon. Igaz, 1918-ben őt is merénylők lőtték le. Később aztán végig a század során, az országok vezetői egyre inkább biztonsági embereik őrizetében valamiféle fogolyként éltek, s élnek most is. Az életvilág a maga konkrétságában mindig változik, módosul, mi meg benne plurálisan létezünk – miközben binárisan ítélkezünk. Magyarul: nagyon sokfélék vagyunk, de a másokról, körülményeinkről és a magunkról megfogalmazott ítélő véleményünk vagy jó, vagy rossz, vagy hideg vagy meleg, vagy főtt vagy nyers – szóval leginkább csak kétféle. Ezért is a soha meg nem szűnő viták, s azoknak a hiábavaló kívánalmaknak a felhánytorgatása – ma is mennyit halljuk! – hogy most ne a „politikával”, hanem az emberi életekkel foglalkozzunk, mintha lehetne társadalom, emberi élet politika nélkül.  – Lám, akárhogy vigyázok, mégis prédikálásba csúszom. 
A New York-i ikertornyok egyikének összedőlése 2011. szeptember 11-én
Fotó: HUBERT BOESL / dpa Picture-Alliance via AFP
Szóval, nagy bajban vagyunk, épp mert nem is tudjuk, igazán miben. Észleljük, hogy globális pánik van most egy ismeretlen vírus nyomán. De még mennyire globális! Soha ekkora globalitásélmény, mint amikor az egész emberiség egyszerre vágja magát haptákba, és vonul önként karanténba. És teljesen mindegy, hogy egy kormány demokratikus jellegű-e, vagy velejéig autokrata, egyaránt megy az elsöprő közkívánalom után: elzárkózni, bezárkózni – s „ne gondolj a holnappal”. Ennek furcsa ellentettje is tapasztalható a svéd, a belorusz és türkmén kormányoknak a világ főáramának ellenálló reagálásában – legalábbis egy ideig. S micsoda ázsiója van megint a szakértőknek, a szakértelemnek. Van szakértelem, nagyon is – csak éppen e téren is plurálisak vagyunk, és a sok szakértő sokféleképpen ítéli meg ugyanazt. Ezen nem fogunk túljutni, ennek nem lesz soha vége, mert ez éppoly antropológiai állandó, mint az, hogy vannak mafla, jó emberek és vannak szántszándékkel kapcabetyárok. Van ugyan a két szélsőség közt sok-sok egyedi átmenet, de nagy baj idején ki vacakol a részletekkel. Marad tehát, ha lesz még világ a válság után, minden a régiben – már persze történeti távlatokban nézve az emberi világot. Részleteiben ugyan joggal tételezhető fel, hogy még inkább növekszik az individuális elzárkózás, elmagányosodás, a fizikai érintéstől való tartózkodás. No, de az elzárkózás-bezárkózás is XX. századi fejlemény, hiszen 30-40 éve még a minisztériumok, a templomok, a nagy bérházak kapui mind-mind egész nap nyitva voltak. De hol vagyunk már az effajta nemtörődömségtől? Inkább magunkra zárjuk digitális cellánk ajtaját. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a XX. század végére az ölelgetés, csókolgatás valamiféle társasági divattá lett a régebbi, udvarias tartózkodáshoz, vagy a nagy többség szemérmes ridegségéhez képest. És mostanra visszatetsző, hogy a vezető politikusok a nemzetközi rivaldafényben az utóbbi hetekig lépten-nyomon puszilkodtak (miközben – tudtuk – oly szívesen szúrták hátha egymást az első adandó alkalommal). Nos, ennek a fizikai lapogatásnak-tapogatásnak, álintimitásnak is alighanem most vége lesz. Legalábbis egy időre. Mert bízhatunk az emberiség éltető feledékenységében. A történelmi amnézia példái végtelenek. Mi mindent kellett már újra felfedezni a történelem során. Kedvenc példám a csereszabatos alkatrészek egy technika-történeti momentuma. Történt, hogy a francia forradalom idején egy Párizs melletti kastélyban – Jefferson, a későbbi amerikai elnök is jelen volt, levelei tanúsítják – a francia arzenál emberei bemutatót tartottak: néhány muskétát darabjaira szedtek, ezeket egy ponyván összekeverték, majd az összekeveredett tartozékokból ismét működő fegyvereket illesztettek össze. Mi ebben az érdekes, kérdezheti a mai olvasó. Hát, a csoda az, hogy az addigi fegyverkovácsok egyedi remekeivel vagy kontármunkáival ellentétben az összekevert alkatrészek bármelyik fegyverhez illettek. Ez a mérnöki intelligencia nem kis mértékben járult hozzá a francia seregek diadalához. Ám a napóleoni háborúk keservesen hosszú zűrzavara technikai amnéziát is okozott. Sikerült ezt a technikai nóvumot gyorsan és teljesen elfelejteni, és majd évtizedek múlva a varrógépes Singer, meg a forgópisztolyos Colt Amerikában újra felfedezte a csereszabatos alkatrészeket.  És röviden egy akkori, más jellegű feledésről is. 1815. Sokan emlékezhetnek történelemtanulmányaikból, hogy a napóleoni háborúk lezárásaként és a hosszú XIX. századi békevilág szimbolikus kezdő eseményeként „a bécsi kongresszus táncolt”, azaz Európa addig egymással háborúzó uralkodói együtt báloztak Bécsben. Arra viszont ki emlékszik, hogy ugyancsak 1815-ben kitört az indonéziai Tambora vulkán, irdatlan vulkanikus szemetet lövellve a légkörbe, minek következtében az északi féltekén „nukleáris tél” állt be. Nyár közepén Észak-Amerikában havazott, sok helyen nem volt termés, annál inkább éhínség, járvány stb. De borítsa továbbra is, ezt is, jótékony feledés, mint megannyi, régi emberi tragédiát. – Valószínűsíthetjük, hogy akik túlélik a mostani bajt, hihetetlen gyorsasággal jórészt el is fogják ezt feledni, és felveszik a világ online-offline ritmusát.  De ne szaporítsam tovább a szót, ha már újat mondani úgysem tudok. Álljon azért itt, befejezésként is, egy passzus Kazinczy naplójából, amikor, még a magyar jakobinusok elítélése előtt, a budai várba zártan az ablaka alatt silbakoló őr figyelméért megkoppintotta az üveget, s kérdé: „Földi, csak azt az egyet mondja nekem, hordanak-e még foglyokat, vagy már megszűntek valaha?” A legény óvatosan felelé: „B…m a német lelkét, hiszen tán csak béelégli már ennyivel – s ment fel s alá az udvarkán, s nem is néze rám többé.” Csak „béelégli” egyszer tán ez a koronavírus is virulását. 2020. április 10.
Szerző