A két Rajk László – apja és fia – az volt, ami, mert azzá lett, amivé lett. Az apa kommunista bel- és külügyminiszter, nem a moszkovita hazatérő fajta, ezzel együtt a rendszer katonája, áldozója és áldozata, politikai cselszövésének, birodalmi politikájának, az „eldünnyögött új mese, a fasiszta kommunizmus” vértanúja, akinek újratemetése 1956. október 6-án, a Kerepesi temetőben százezres prológusa lett az októberi forradalomnak. Amelyet a ma regnáló rendszer oly vehemensen utál: a lángossütőt gyűlöli, a lángost két pofára zabálja.
Ehhez mérten a királyi asztal elgurult morzsája, ahogyan Schmidt Mária holtában gyalázza az ifjabb Rajkot, a fiút. Az udvari történész hazudik: a gyerek Rajk nagyon is korán és igencsak nyersen kellett szembesüljön apja múltjával. Hogy az ifjabb Rajk mire jutott a saját terhével, azt tudjuk, mert nem hazudott, az volt, ami, nem viselt álarcot. Kritikusa, ellenfele nemcsak a sztálinizmusnak, hanem a Kádár-rendszernek is, pedig az puhább karokat ígért mindazoknak, akiknek a szüleit a naiv hit és a történelem e huzatos országban milliószám forgatta. Az ifjabb Rajk nemcsak talpon maradt e forgatagban, hanem kimagasodott belőle. Az volt, amivé anyja mellett a Kerepesi temetőben lett. Emberré. Komoly emberré, akit meg lehet ugyan próbálni letaszítani a magasból, de Schmidt Mária ehhez nagyon kevés. Amúgy nincs dolgunk az udvaronccal, ilyen mélyre nem hajolunk. Ideje már, hogy kiegyenesedjünk.
Nincs dolgunk vele, erkölcsi hullán nem ugrálunk. Csak annyi jut eszünkbe: ha ma állna ott, a Hősök terén, a koporsók előtt, mint 1989-ben, pislogva a magyar fiatalság elvesztegetett nemzedékein kesergő politikai példaképét, mit kacagna szemrebbenés nélkül a magyarok képébe: rezsicsökkentés, menekültek, Európa, Soros, vagy demokrácia?
Vagy csak azt, hogy semmi sem az, ami.