A zoom-fáradtságtól hetek, lassacskán hónapok múltán elalélók számára szinte hihetetlen, hogy egy 2015-ös, hazai felmérés szerint távmunkára – lám-lám, fél évtizeddel ezelőtt a home office-nak volt még tisztességes magyar elnevezése is – igazából csak az ügyfélszolgálat, a nyelvtanítás, a honlapkezelés és a kérdezőbiztosi teendők az alkalmasak. Mondták ezt akkor, amikor az Egyesült Államokban már 40 milliónyian nem jártak el a munkahelyükre dolgozni, az ugyanis már akkor is csak a virtuális térben létezett.
2020 tavaszára viszont odáig fajultak a kényszer szülte események, hogy szinte mentegetőznek azok a munkáltatók, amelyeknek tevékenységi köre nem teszi lehetővé az otthondolgozást. A magánélet és – leegyszerűsítve – az irodai munka furcsa keverékét. A részleges szobafogság és a jelentős önfegyelmet kívánó, szabadnak tűnő időbeosztás egyvelegét.
„Ne engedje, hogy a túlmunka veszélyeztesse jóllétét ebben a nehéz időben” – tanácsolta egy munkapszichológus, akinek sajátos fogalmai lehettek mind a jóllétről, mind a hazai munkáltatók viszonylag gyors alkalmazkodóképességéről. Arról, hogy rögvest felfedezték: a válság kényszerítő körülményei között megbújva könnyedén növelhetik dolgozóik kizsákmányolási fokát. Elérkezettnek látták az időt arra, hogy a mindeddig alig-alig alkalmazott „rabszolgatörvény” mezsgyéjén olyan mértékben megnöveljék távmunkásaik munkaterhét, hogy az már csak jelentős túlmunka árán végezhető el.
Az alkalmazottak döntő többsége számára ugyanakkor nem tiszta a kép, mennyit szorgoskodtak a „gazdájuk” számára, és mennyi időt töltöttek a digitális tér használatára kényszerített, otthon rekedt gyermekeik istápolásával, különböző otthoni teendőkkel. Egyértelműen fáradtabbnak érzik magukat, mint a „békeidőkben”, és tán nem is gondolnak arra, hogy ez annak is betudható, a telefon- vagy videokonferenciák nagyobb figyelmet követelnek meg, mint a személyes találkozók. Bizonyított tény, hogy az ilyen megbeszéléseken a válasz olyan kicsiny késését is negatívan élik meg az emberek, amelyre más körülmények között rá se hederítettek volna. Sokan közben úgy viselkednek, mintha színpadi szereplők lennének, és folyamatosan a saját arcvonásaikra koncentrálnak. Márpedig a stresszről és a szorongásról Selye János óta tudjuk, mennyire kimerítő.
De a munkaadó sem rest. Rájátszik az új szituációban helyét nem igazán találó dolgozója létbizonytalanságára, és újabb meg újabb, szűk határidős feladatokkal halmozza el. Aki tán nem is sejti, hogy a home office fontos határnaphoz közeleg, ha még nem lépte át. Egyoldalúan elrendelni csak legfeljebb 44 munkanapra, illetve 352 munkaórára, vagy a munkaszerződés közös módosításával lehet. S míg a már két munkakört is ellátó távmunkás éppen azon kesereg, hogy át kell alakítani a család költségvetését, mert otthon dolgozni bizony drága mulatság, addig kollégája, akinek feladatait sunyi módon rátestálták, már megkapta a felmondólevelét.
„Ne légy szeles/ Bár munkádon más keres –/ dolgozni csak pontosan, szépen...”