Veszélyes űrszemétté válhat a harci szatellit

A nagyhatalmak olyan műholdelhárító-rendszereket fejlesztenek, amelyek közül egyik-másik akár az emberiség űrambícióinak is keresztbe tehet.

Az amerikai fegyveres erők hatodik haderőneme, az önálló űrhaderő nemrég megkapta történelme első fegyverét: egy műholdak zavarására kifejlesztett eszközt (satellite jammer), hivatalos nevén az Ellenkommunikációs Rendszert (Counter Communications System, CCS). A CCS is képes támadó műveletre, mégpedig az ellenséges műholdak semlegesítésére.

Az űrkutatás hajnala óta már nemcsak a művészek és tudósok pillantanak fel inspiráció után kutatva a csillagos égre, hanem a katonai stratégák is. Az első műhold, az 1957-ben felbocsátott szovjet Szputnyik új területet nyitott meg a hadviselésben. A szatellitek áttörést hoztak a felderítésben: kamerák és szenzorok révén felülről betekintést engedtek a legszigorúbban őrzött titkos bázisokra is. Érzéklik a rakétakilövéseket, így az esetleges atomtámadásokra is figyelmeztetnek. Megkönnyítik a hadműveletek távoli irányítását, hiszen a Föld legtávolabbi szegletei között is lehetővé teszik a kommunikációt. A műholdas helyzetmeghatározás pedig fokozza a fegyveres erők precíziós csapásmérő képességeit. Habár semmilyen nemzetközi egyezmény nem tiltja az űreszközök felfegyverzését (kizárólag a tömegpusztító fegyverek űrbe telepítését), hivatalosan eddig egyetlen ország sem állított Föld körüli pályára “harci szatellitet.”

A műholdak mindenesetre megjelenésük óta egyre kiemeltebb szerepet töltenek be a hadviselésben, ahogyan növekszik jelentőségük, úgy válik egyre fontosabb kérdéssé, hogy miként lehetne az ellenséget megfosztani az űreszközök biztosította előnyöktől. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió már az 1950-es évek végén elkezdett komolyan foglalkozni a műhold-elhárító eszközökkel; mostanra pedig nemcsak a nagyhatalommá váló Kína, hanem az Egyesült Királyság, Franciaország, India, Japán, Irán, Izrael és Észak-Korea is csatlakozott hozzájuk. Noha mindegyik ország igyekszik titokban tartani eszközeit, a szakértők biztosak benne, hogy a technológiákban az amerikaiak, a kínaiak és az oroszok járnak az élen, csak az nem egyértelmű, hogy milyen sorrendben. A három űrnagyhatalom valószínűleg széles eszköztárral rendelkezik a szatellitek elleni fegyvertípusokból.

A leginkább költséghatékonynak a földi irányítóközpontok elleni kibertámadás számít, amellyel le lehet hallgatni, működésképtelenné lehet tenni az űreszközöket vagy akár átvenni az uralmat felettük. Az sem kizárt, hogy az állami hekkerek közvetlenül a műholdakat próbálják meg feltörni. Komoly lehetőségeket rejt az elektronikus hadviselés is, melynek részeként a rádiójelek megzavarásával bénítják meg átmenetileg a szateliteket.

Szintén régi elképzelés, hogy “irányított energiájú fegyverrel”, például nagy teljesítményű lézerrel vagy mikrohullámú rendszerrel támadják meg a szateliteket. Az ilyen eszközök nem robbantják szét az űreszközt, csak tönkreteszik a létfontosságú berendezéseit.

A legegyszerűbb megoldás persze egyszerűen megsemmisíteni a műholdakat; földről kilőtt rakétával, titokban felfegyverzett szatellitekkel vagy szándékosan társainak ütköző “öngyilkos” űreszközökkel. Mindez azonban kockázatos lépés, mivel a műholdak találat esetén apró darabokra hullhatnak szét, amelyek a Föld körül rendkívüli gyorsasággal keringő, veszélyes űrszemétté válnak, s aztán akár baráti műholdaknak is nekicsapódhatnak. A kutatók arra figyelmeztetnek, hogy ez akár visszafordíthatatlan láncreakcióhoz, az úgynevezett “Kessler-szindrómához” is vezethet: minden egyes szatellit megsemmisülésével törmelék keletkezik, amely újabb és újabb űreszközöket roncsol szét, végül az összes műhold működésképtelen lesz, lehetetlenné válik továbbiak pályára állítása és az űrrepülés is.

A szatellitek megsemmisítése azonban hiába jelent fenyegetést az egész emberiség ambícióira nézve, az elmúlt években Kína és India is élesben tesztelte elhárító rakétáit saját űreszközein. A kísérletek jelentős nemzetközi felháborodást keltettek. Valószínűleg részben ez is volt a cél, az erődemonstráció. Ahogyan a hidegháborúban a kölcsönösen biztosított megsemmisítés elve miatt a nagyhatalmak tartózkodtak az atomfegyverek használatától, úgy akadályozhatja meg az űrhadviselést a Kessler-szindróma veszélye.